Kálvária

Václav Marhoul: Nabarvené ptáče / The Painted Bird / Festett madár

Vaclav Marhoul eposzának nyitányában parasztfiúk egy ártatlan menyétfélét ragadnak el gazdájától, majd meggyújtva kivégzik azt. Már csak e jelenetet is magunk előtt látva nem nehéz elképzelnünk, hogy az utóbbi évek fesztiváljain miért eme film vetítését hagyták el a legtöbben. A festett madár az egyik legnagyobb tabut, a gyermeket érő erőszak ábrázolásáét hágja át. Az „elviselhetetlenül öncélúnak” bélyegzett háborús pikareszk-horror megtekintése mellett azonban számos érv sorakoztatható fel.

A cseh-szlovák-ukrán koprodukció alapjául szolgáló lengyel Jerzy Kosinski regénye már 1965-ös megjelenésekor is megdöbbentette olvasóját brutalitásával (magyarul 1990-ben jelent meg): sokan képtelenek voltak elhinni, hogy egy kisfiú képes átélni ennyi szenvedést. Talán nem is sikerült, hiszen az író 1991-ben kegyetlen öngyilkosságot követett el. Könyve életrajzi ihletésű: gyermekkorában, a II. világháború idején valóban nevelőhöz került, s annak halála után csak sodródott, vándorolt a vidéki világban. Maga a szöveg is szenvtelen, csupasz mondatokkal feltárt szenvedés-krónika, amely a maga túlzó módján zaklatja fel olvasóját és taszítja a kiábrándulás felé – a filmváltozat ezen csak puhít.

A cseh direktor vállalása már csak azért is nehéz volt, mert a vizuális megjelenítés könnyen üres horrorrá is változtathatta volna a képfolyamot – sokan sajnos ezt látták benne, pedig ez csak a felszín. Ugyan nem sikerült a rendező-forgatókönyvírónak maradéktalanul megbirkóznia a fordulatos anyaggal, de még a giccs és a hatásvadászat jobbik felén maradt a mozi. Filmjét 35mm-es nyersanyagra forgatta, s fekete-fehér képeivel sikerült biztosítania az utazás anyagszerűségét, Kosinski mondatainak szikár, de ugyanakkor lírai vonulatát is. A színtelen univerzum a vizualitás síkján mozog: a majd’ három órás filmbe kevesebb, mint 15 perc verbalitás szorult. E filmnyelvet – a nagy terek természeti képeit és a belsők kocsizásait, az egységes stilizációt – a tapasztalt Vladimír Smutný (Kolja) kitűnő operatőri munkája fogja össze. A környezet mint kegyetlen organizmus megjelenése miatt sokan Iñárritu A visszatérőjének (The Revenant, 2015) háborús, gyermeki változatát is láthatják a műben. Még a szent fa és a kereszt megnyugtatónak vélt menedéke is gonoszságot hordoz.

Ez a letisztult formai és kegyetlen narratív világ átjárja a nézőt is, a rendező átélhetővé is teszi a gyermeki személyiség megszűnését. A stilizált forma ellenére A festett madár üteme nem lassú; a képi világ és a történet nem válik szét, szervesen épül egymásba és emiatt válhat súlyos, nyomasztó filmélménnyé a mű. Az alkotóknak céljuk volt a lehető leghűségesebb adaptációt leforgatni és ezzel ugyanazt akarták elérni, mint a ’60-as években született alapanyag: undort és dühöt kiváltani. Persze nemcsak a látottakkal, hanem annak hosszával is megnehezítik a befogadást, s ezáltal fel is merül a kérdés, vajon nem értenénk-e a filmet egy órával kevesebb szenvedéssel is? Talán mégsem: a filmnek ugyanis kifejezett célja, hogy súlyos hosszával kiölje a nézőjéből az emberiségbe vetett hitet, felgyűljön a befogadóban a sok igazságtalanság, hogy aztán a befejezésben törhessen ki. Az alkotók néha be-becsempésztek pár humánus karaktert a vándorlásba, de jótéteményük újabb kínzók karmai közé löki a szereplőt. Hiába a kisfiú alumíniumhengerben magával hordozott, meleget, életet és reményt adó pislákoló parazsa – elfojtódik a hangjával együtt.

Az epizodikus szerkezetű történetet allegóriák és szimbólumok hatják át – nem állunk messze a középkori haláltánc-értelmezéstől sem. A kínzások személyekhez köthetők, ezért a felvonások címei is egy-egy nevet takarnak. Ugyanis a gonoszság, a kikanalazott szemek, a szexuális erőszak, a tömeggyilkosságok mögött is mind-mind emberek állnak, s nagyon kevésnél találkozhatunk a kegyelmi tényezővel. Marhoul ezért a ragadozókat állati emblémákkal ruházza fel: varjút és kígyót kap a fiút szolgaként tartó „boszorkány” (Olga), patkányt a kegyetlen pedofil (Garbos), bagzó macskákat a féltékeny molnár (Miller). De a megkegyelmező német katona epizódja (Hans) is csak lábát tört, leölt ló, a megfojtott szabadság jelképét „érdemli.” A degradáció így válik képi manifesztációvá. A regény és a film is megelégszik az egyszerű indítékkal, amelyet a cím is jelez: a különcnek számító festett madarat kiveti és megöli közössége (Lekk és Ludmilla epizódja). Minden bűn mögött zsigeri érzések állnak: félelem, ideológia, felsőbbrendűség, bomlott vágy, csökevényes babona, vagy a „szemet szemért” elv. Ha történelmi megjegyzéssel akarnám illetni a filmet, akkor a sztori megérteti velünk, hogy a huszadik század diktatúrái honnan voltak képesek olyan embereket elővenni, akik válogatott kegyetlenséggel hajtották végre azt, amit parancsoltak nekik.

A festett madár névtelen gyermeke is kedvencét védő ártatlan fiúból válik gyilkossá a 160 perc alatt úgy, hogy közben ráfogják: vámpír, zsidó, vagy cigány. A Jöjj és lásd (1985) hadszíntere mögötti világ zónája ez – jeleznem sem kell, áthallások garmadáját találhatjuk a Klimov filmjével. Ezzel a remény is elveszik. A könyv a humánumból való kiábrándulás kiáltványa, amelynek csak kiszakadó ordítás a vége. A film azonban az utolsó tíz percében mégis visszafordul, s reményteljes megváltással ér véget: leginkább didaktikusan figyelmeztet, ne azonosuljunk a gyermek átalakulásával. Kár, hogy ezt csak úgy tudja ábrázolni, hogy pár perc erejéig megfordítja a dehumanizációt. Ez kissé meg is kérdőjelezi a látottakat, de nem hitelteleníti a kálváriát. Csupán azt jelzi, hogy a rendező sem tudta átélni Kosinski krónikájának sötét vermét, hanem kimászik belőle.

A névtelen főszereplőt Petr Kotlár alakítja, akinek odüsszeiájában megannyi alak és színész jelenik meg: Udo Kier és Julian Sands horrort és szubkulturális kísérleti filmeket is tartalmazó repertoárja itt további gyűlöletes mellékszereppel bővül, Stellan Skarsgård és Harvey Keitel viszont a könyörületes figurák palettáját erősítik. Barry Pepper szovjet katonafigurája az egyik, aki egyensúlyoz a két oldalon, gyilkosok és harcosok között, megmutatva a „felszabadítás” csorbult élét. Jószerivel senkinek sincs ideje a karakterábrázolásokra – és nyilván a film célja nem is ez, hiszen a gonoszság képviselői csak bábok lehetnek.

A festett madár színtelen, kontrasztos, kettős világa mégis ajánlott háborús keresztút, megváltással. Egyrészt úgy archaikus, hogy nem válik bántóan egzotikussá, képes önálló, átgondolt univerzumot építeni modorosság nélkül, miközben kifejező hatásmechanizmusa fantazmagórikus. Az utóbbi évek digitális világában az öncélú erőszak sorozatnyi változatait láthattuk, amelyek annyi képfajtát használtak el a nézők számára, hogy talán a gyermeki és az állati kínzás az, amely a drámai ingerküszöböt még képes átlépni. A világégés megtapasztalt 40-50 évvel ezelőtti filmes szerzői is sokszor csak ilyen expresszíven voltak képesek beszélni erről a korszakról (Klimov filmje mellett lásd a Pasolini-féle Szodoma 120 napját). Az 1944-45-ös évek borzalmai hihetetlenül kegyetlenek voltak. Jó, ha van időnként olyan film, amely jobbegyest adva ezt nem felejteti el.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.