Kapudrog a gótikus humorhoz

Greg Tiernan, Conrad Vernon: Addams Family - A galád család

Az Addams Family 1938-as születési éve óta nem kis mértékben befolyásolta a popkultúrát és a jelenleg is virágzó gótikus esztétikai vonalat. A tökéletes amerikai család szatirikus, visszájára fordított megközelítése több nemzedéken át sikeresen célba talált, feketére festve az addig csupán egyértelmű konvenciókat ismerő lelkeket. Természetesen ez így túlzás, ugyanakkor az egész Addams Family az, és pont ezért lehet olyan kényelmesen zabálni az egymást tetéző képtelen képeket.

Nehéz elképzelni már egy olyan valóságot, ahol a jól ismert zenére valaki nem kezdi el azonnal csettinteni vagy dalolgatni a címdalt, ez pedig annak köszönhető, hogy ezt a családot időről időre, nemzedékről nemzedékre elő-előveszik a pókhálós sarokból, leporolva (vagy inkább beporozva) és enyhén újragondolva. Így történhetett, hogy egy rajzolt termékből film, sorozat, rajzfilm, de talán egy egész mozgalom született, ami a morbid humor tátongó hiányát hivatott betölteni a cukormázas történetek világában.

Ez a legfrissebb reinkarnáció egyazon időben követi az ismert ösvényt és tér le róla kisebb-nagyobb kanyarokkal, néhol etetve a nézőben lakó nosztalgiaszörnyet, máshol pedig kissé újat mutatva. A karakter-design például meglepő lehet annak, aki csupán a 90-es évek rajzfilmsorozatára emlékszik a családról, és felteszi a kérdést, hogy miért kellett azt megváltoztatni. A válasz: nem változás, hanem időutazás történt. A készítők az első rajzolt képekhez nyúltak vissza, a 1938-as verziót ültetve át egy modern kontextusba. Az animáció médiuma ugyanis nagyon kedvez ennek a történetnek. Noha valóban fantasztikusak az ikonikus, 1991-es és 1992-es filmek Anjelica Huston, Christopher Lloyd, Christina Ricci stb. játékával, de ennek a világnak igenis szüksége van az animáció által megadott szabadságra és plasztikusságra, ahol el lehet merülni a gótikus szürreálban és együtt lehet hajladozni az Addams család öntudatra ébredt szellemtanya-otthonával. Nem arról van szó, hogy az animáció helyettesíteni tudná a fent említett filmeket, de teljesen rendben van, hogy a kétféle értelmezés egyszerre létezzen, két külön élményt nyújtva a műfajt kedvelőknek.

A régi, kedvelt arcok mind feltűnnek (Morticia, Gomez, Wednesday, Pugsley, Fester, Lurch stb.), így mindenki szórakozhat kedvencei legújabb csínytevésein és katartikusan morbid életmódján, de aki egy komplex történeti szálra felhúzott cselekményt kíván látni, csalódni fog. A történet egyszerűen annyi, hogy Addamsék nyugalmát kispolgárok zavarják, és fordítva. Ha ez ismerősen hangzik, az azért van, mert mindig is ez volt a mese: „Stepford-feleségek” és normalitás kontra boszorkányság és szeánszok. Szerencsére abszolút nem érződik úgy, hogy régi vicceket hasznosítottak volna újra, inkább a család jól ismert személyiségvonásaira kentek egy újabb adag patinát, egyszerűen beemelve modernebb utalásokat a jelenlegi popkultúra jelentősebb pillanatairól – de csak mértékkel.

Ez a stratégia a zenénél működik a legkisebb sikerrel: ezúttal sem maradhatott ki a jelenleg rengeteget használt, az alkotás hangulatába nem illő, szálkaként szemet szúró zenei pillanat. Ebben az esetben a mindaddig kellemesen ható zenei palettát leginkább Snoop Dogg egyik dala borzolja meg (tudniillik ő adja a hangját a Hogyishívják Kuzin / Cousin It karakterének, és már ez is merész választásnak tűnik azok számára, akik tudják, melyik Addams-családtagról van is szó). A jelenet mókás, de felmerül a jogos kérdés, hogy mennyire állja meg a helyét majd az idő múlásával – az Addams Family-kánon legsikeresebb alkotásai ugyanis időn és téren kívül léteznek, csupán minimálisan engedik be a pillanatnyi kultúra befolyásait. Egész jelenetek erre való felépítése nem volt jellemző, ezért tudott időt álló lenni a végső produktum.

Ez az animációs film nagy valószínűséggel nem fogja kielégíteni minden néző elvárását, tekintve hogy cselekménye vérszegény, de az, aki jól adagolt guillotine-humoron, akasztókötél-hajfonatokon és apró, elejtett szóvicceken akar szórakozni, nem fog csalódni. Hogy ugyanolyan kultusza lesz-e majd, mint a 90-es évekbeli Sonnenfeld-filmeknek, vagy a 60-as évek sorozatának, az kétséges – de ez egy szükséges és fontos próbálkozás a jelenség életben tartására, mivel így egy egészen új generáció ismerheti meg a hátborzongató humor szépségeit. Összességében hűvös őszi estékre tökéletes, a franchise kedvelőinek kötelező, és hidat képezhet a többi, ennél jobb Addams Family-alkotás felé olyanok számára, akik esetleg még soha nem találkoztak az egymást mély szeretettel kínzó család tagjaival.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.