Katzenjammer

Tom Hooper: Cats / Macskák

A Macskák a kortárs mainstream amerikai filmkészítés erkölcsi, művészi, technikai, és ezáltal remélhetőleg anyagi csődje is.

Andrew Lloyd Webber 1981-es musicalje nemhiába volt hosszú éveken keresztül nemcsak a londoni West End, hanem a New York-i Broadway (valamint a budapesti Madách, de igazából minden más világszínpad) egyik legkedveltebb előadása, már az erre fogékonyabb rétegeknek: zseniális a zenéje, vicces, színes, könnyed, ám fura – és elemelt. Mint amilyen a színház kell legyen, még akkor is, ha annak egyik legközönségbarátabb műfajáról, a musicalról van szó. A Macskáknak volt már filmes adaptációja, és noha annak sem volt különösebb létjogosultsága, legalább nem volt bűnrossz, hanem viszonylag sikeres, hiszen jobb híján „bemutatta” azt, ami a színpadon már egyszer be volt mutatva, nem váltott regisztert, nem szakított radikálisan a színpadi(as)sággal.

Tom Hooper ezzel szemben – akiről most már ezáltal végleg kiderült, hogy csak egyszeri csoda volt az Oscar-díjas A király beszédével – meglépte a látszólag leglogikusabb lépést, amít színpadi művek filmes adaptációjánál meg lehet lépni: megfosztotta az egészet az említett „színpadiasságától”. Sokszor rójuk fel filmben szereplő színpadi színészeknek, hogy színpadiasak, túloznak (és a legtöbb mozgóképes környezetben ez tényleg borzalmas tud lenni) – de van-e értelme megfosztani egy ennyire a világot jelentő deszkákra és a túlzó (de hisz énekelnek!), élő,  szuszogó, mozgó, jelenidejűségében legjobb, legműködőbb színpadi viselkedésre kitalált valamit az esszenciájától? Igen, unalmas és fülledt tud lenni a kamerákkal szolgaian rögzített színpadi előadás, de az attól még legalább színpadi előadás. Az új, egyébként is unalmas Macskák ezzel szemben az egészet megfosztja elemeltségétől, a színpad jelzésértékűségétől, elvonságától, és konkrétságával nem hagyja, hogy a néző (hallgató) elvonatkoztasson. CGI-vel hozza létre és mut(og)atja meg – rendkívüli tolakodó módon – azt a jelentést – jobb híján most hívjuk így –, ami színházban ideális esetben a néző fejében jön létre a sokszor csak szimbolikus látványelemek, valamint a párbeszédek/énekek előadása, a találó mise-en-scéne által.

Ez jelen Macskákban még akkor sem működne, ha a film valamiféle technikai bravúr lenne, ami a számítógépes grafika élőszereplős környezetbe való ültetését – értsd a CGI-t – jelenti. De mégcsak nem is az: a színészek arcai roppant elidegenítően és bénán vannak a digitálisan létrehozott, nemi jellegüktől megfosztott, de cselekmény szintjén mégsem uniszex vagy aszexuális (az egyik karakternek nincsenek heréi, mint ahogy egyiküknek sincsenek, de mégis fáj neki, ha a tökeire esik) szőrös macskatesteikre montírozva, az ember az egyik uncanny valley-ből a másikba zuhan kínjában, miközben zavartan próbálja megmagyarázni saját magának, hogy mit is néz éppen. Nem érdekel, ha mostantól akut mchluhanizmus vádjával leszek illetve: ez a film tökéletes állatorvosi lova és iskolapéldája annak, hogy a médium maga az üzenet, azaz the medium is the message. Pontosabban: ami üzenet volt színpadon, az egész egyszerűen darabjaira hullik filmen. És ismétlem: nem azért, mert valaki eléje rakott egy kamerát (az 1998-as verzió nagyjából ezt csinálja), hiszen nem ettől lesz valami film – hanem pont azért, mert Hooper, és „forgatókönyvíró” tettestársa, Lee Hall kivették belőle a színházat, és nem tudtak semmi mást belerakni, csak pár fonnyadt, rosszul illeszkedő pixelt. Így aztán ebben a groteszk csődtömegben az is szinte mindegy, hogy jól énekelnek és táncolnak-e a színészek (nem).

De hogy valami érdemét is felmutassuk ennek az alkotásnak: film- és médiatörténeti eseménynek, mérföldkőnek viszont határozottan izgalmas. Azonkívül, hogy az eredeti ötletektől kórosan irtózó Hollywood „vajon van-e még lejjebb?”-versenyében egy újabb állomás (a válasz: van, mindig van), szépen kirajzol egy ívet arra vonatkozóan, hogy hogyan jutottunk ide, és hogy mi a mozi jövője. Az, amit mi mozinak ismertünk, úgy tűnik, hogy végérvényesen a kisképernyőkre fog költözni (és ott is jól meg kell keresni). A fesztiválokat és pár független vagy európai hangot leszámítva nagyjából ez a laborokban, pixelekből és előregyártott elemekből bármilyen variációval összerakható és hamar mémesíthető mainstream az, amit ma valamiért – talán nosztalgiából – mozinak nevezünk. Amint kihal vagy visszavonul a mostani tarantinók és nolanok generációja, a multiplexekben csak a se- és prequelek, remake-ek informatikusok siserehadának segítségével előállított végtelenségig variált permutációi lesznek. Lehet utálni ezért a vertikális integrációra törekvő nagystúdiókat, de a legnagyobb cinkos ebben a játszmában mi magunk, nézők vagyunk, hiszen még akkor is jegyet vásárolunk az efféle szörnyszülött filmekre (ha nem egyéb, azért, hogy valamivel elüssük azt a két órát, amíg az asszony bevásárol), amikor az előzetesből már réges-rég látszott, hogy ez bizony egy újabb erkölcsi, művészi és technikai csőd lesz.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.