Képeskönyv az ürességről

Roy Andersson: Om det oändliga / About Endlessness / Történetek a végtelenségről

A Történetek a végtelenségről egy, az Ezeregy éjszaka meséi által ihletett pasztell-rémálomban viszi tovább Roy Andersson szélsőségesen kimunkált, cserébe nem túl nézőbarát stílusát.

Roy Andersson az egyik legerősebb szerzői vízióval rendelkező kortárs skandináv rendező, aki nem árul zsákbamacskát: ha valaki Andersson-filmre ül be, az borítékolhatóan sivár társadalomkritikát, abszurd humort, rengeteg távoli állóképet és hosszúbeállítást kap. A hírnevét az 1970-es Svéd szerelmi történettel megalapozó, később 25 éves szünetet tartó rendező a 2000-es Dalok a második emeletről című visszatérésével alakította ki azt a stílust, amit legutóbb az Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről-ben kamatoztatott. A 2019-es Velencei Filmfesztiválon a legjobb rendezésért járó Ezüst Oroszlánt elnyerő Történetek a végtelenségről továbbhalad ezen az úton, ezúttal azonban csak a rendező legelszántabb rajongóihoz szól.

A Történetek a végtelenségről Andersson saját filmjei mellett Fliegauf Bence Tejútját juttathatja eszünkbe, hiszen itt is statikus beálltásokban láthatunk hosszabb-rövidebb, egymással össze nem függő jeleneteket a valóság és a szürrealitás határáról. A film keretét elvileg egy Ezeregyéjszakához hasonló álomvilág adja, a narrátor időről időre kommentálja a soron következő jelenetet – a gyakran csak néhány perces epizódok között pedig ez az eleve megfoghatatlan minőség, az álomszerűség teremt koherenciát. A látványt leszámítva, ami ezúttal is hozza a hamisítatlan anti-IKEA stílust: fakó, lehangoló pasztellszínek, lecsupaszított környezet, jellegtelen ruhákat viselő figurák népesítik be a Történetek a végtelenségről-t. Miközben a jelenetek többsége is a furcsa, de tulajdonképpen jelentéktelen figurák magányáról, elidegenedéséről, hétköznapi nyomoráról szól – ennél pontosabban azonban nehéz lenne meghatározni, hogy mit akar mondani a Történetek a végtelenségről, és ez lesz a veszte is.

Eleinte még fenntartja az érdeklődést a film szokatlansága, hiszen – legalábbis közép-európaiként – biztosan nem ez a hangulat jut az eszünkbe Skandináviáról, a gyorsan sorjázó jelenetek pedig ha mással nem is, különleges látványvilágukkal magukhoz láncolnak. Vajon milyen lesz a következő kompozíció Andersson fapados mesevilágában? Egy idő után viszont világossá válik, hogy Történetek a végtelenségről nem árul el semmit a világról, az emberről, azonosulási pontokat sem kínál, így összességében kognitív szinten nem sokat ad a nézőjének. A jelenetek ihletői, apropói artikulálatlanok is maradnak, a koherens filozófiai háttér is hiányzik, így a film csak felmutatja a furcsát, de nem enged közel hozzá – egy nézegethető képeskönyvet kapunk, ami még csak nem is szép, csak más. Vizuálisan mindenesetre a Történetek a végtelenségről lenyűgöző – és ez nem csak a kötelező magyar kör, Pálos Gergely képei valóban izgalmas spektákulumok, ezek a film elvitathatatlan tartóoszlopai.

Magyarázatot vagy akár csak kapaszkodót keresve a látottakra: a lassúsága, dekonstruáltsága és távolságtartása az ambient filmhez közelíti a Történetek a végtelenségről-t. Andersson filmjében sincsenek individuumok vagy hősök, a racionalizmus, realizmus is felülíródik, a végeredményről pedig kijelenthető, hogy anti-film, amelyen a nonszensz, az unalom és a hiány uralkodik. A száraz humora és a szélsőséges dühkitörései (például a többször visszatérő hitevesztett pap-jelenetben) azonban kilógnak a környezetfestő stílusból. A Történetek a végtelenségről-ben semmi nem valóságos, a film a valóság sajátos szűrőn át torzított, kellemetlen formáját mutatja – a volt osztálytársának hiába köszönő, a kocsmában balhézó, a pénzét a matracban tároló figurákat általában egyetlen nem túl hízelgő mondattal jellemzi a film, minden mást a külsejükből és a környezetükből szűrhetünk le. Ha egyáltalán.

Mindez Andersson különös munkamódszerének köszönhetően születhetett meg: a rendező a saját műtermeiben, hetek vagy akár hónapok alatt tervezi meg és építi fel a jeleneteit konkrét és áttételes értelemben egyaránt. A karakterek, díszletek, jelmezek, párbeszédek, beállítások megalkotása során azonban ezúttal túlságosan háttérbe szorult, hogy voltaképpen mit akar a Történetek a végtelenségről (a miről szól kérdése irreleváns ebben a kontextusban). Joggal merülhet fel az öncélúság vádja is, hiszen az egyes jelenetek motivációját, jelentését tolmács nélkül nehezen fejthetjük meg – sokszor svéd sajátosságok, személyes élmények, laza művészeti utalások bújnak meg az álomképek mögött. Andersson eljátszat egy alig ismert festményt, ami az eszébe jutott. A könnyebben dekódolható referenciák, így a magát tálcán kínáló, üres Edgar Hopper-helyszínek, a plakáton is látható, repülő párt ábrázoló Chagall-kompozíció vagy a már említett, Bergmant idéző (parodizáló?) hitehagyott pap a ráismerés örömét biztosan megadja a kellően tájékozott nézőnek. Ennél többet viszont csak akkor, ha sikerül tökéletesen ráhangolódnunk Andersson a búslakodásból a hisztérikus humoron át az ürességbe zuhanó lelkivilágára.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.