Keresztény melodráma hétfő estékre

Perry Lang: Interview with God / Interjú Istennel

Perry Lang filmjének címe a látszat ellenére korántsem allegorikus, hiszen a film jelentős hányadát egy újságíró Istennel készített interjúi teszik ki. Jobban mondva inkább Isten készít interjút vele, a néző pedig válaszok nélkül marad.

A főszereplő Paul Asher (Brenton Thwaites) egy Afganisztánból hazatért háborús újságíró, akinek keresztény hitét és házasságát is próbára tette az ott töltött idő. Feleségével, Sarah-val szinte tapintható köztük a kimondatlan sérelmek okozta feszültség a reggeli kávé mellett, ezt csak megerősíti, hogy a film szinte minden harmadik snittje egy önfeledten kamerába mosolygós közös fotó, amin „még minden szép volt.” Paul egy New York-i újságnál szerkeszt egy keresztény interjúrovatot, így találkozik egy idős, fehér öltönyös férfival (David Strathairn), aki nem kevesebbet állít magáról, mint hogy ő az, aki hat nap alatt teremtette az eget és a földet, aztán a hetediken megpihent. Így aztán Paul belemegy az általa szerepjátéknak hitt helyzetbe, és három alkalom alatt megkérdez szinte mindent, amire a hétköznapi ember is kíváncsi lenne Isten működésével kapcsolatban, aztán egyre személyesebb vizekre terelődvén megkérdőjelezi nemcsak az emberszabású isten, hanem saját maga épelméjűségét is.

Az alaphelyzet kétségtelenül izgalmas, hiszen ki ne ülne le Istennel szembe egy napos New York-i délutánon? Főhősünk mégis hiába teszi fel a legnagyobb ontológiai és erkölcsi kérdéseket, a film válaszok helyett szellemes, okoskodó megjegyzéseket és Disney-rajzfilmekből ismert „magadtól kell rájönnöd” típusú szentenciákat vág a kétségbeesett Paul és a néző arcába egyaránt. Ugyanakkor sok mindent elmond az emberről a tény, hogy Paul nem a férfi elmés megjegyzései alapján hiszi el, hogy tényleg ő a mindentudó: az győzi meg igazán, hogy Isten egyből rá tudja vágni a választ két négyjegyű szám szorzásának eredményére. Talán nem is baj, hogy nem kapunk igazán jó válaszokat, hiszen feltételezem, hogy az ember nem amerikai filmekből akarja megérteni, hogy mivégre van a földön, és hogy miért a jó emberekkel történnek a rossz dolgok.

A vezeklő, hitét kereső hős útja (pl. Ethan Hawke karaktere A hitehagyott / First Reformed című filmben) sok esetben értékesebb vizuális és érzéki élmény, mint az állapot, ahová végül eljut a főhős. Paul életében is egy hasonló szakasznak lehetünk tanúi, ő is végigmegy a kételkedés, tagadás, majd az elfogadás állomásain, megmenekülve tragikus sorsa elől. Mégis, a Pault alakítő Brenton Thwaites valóban meggyőző színészi játéka és néhány jól megírt dialógus ellenére sem tudunk igazán rezonálni a karakterekkel. A David Strathairn alakította Isten pedig hiába próbál beépíteni Morgan Freemant idéző verbális kikacsintásokat, az eredmény zavarbaejtő és semmiképp sem meggyőző. Továbbá a kidolgozatlan háttérörténet (férj-feleség közti hűtlenség felszínesen megoldott problémája), a szájbarágós Passió-utalások (Paul eltör egy teáscsészét, ami szeghez hasonló nyomot hagy a tenyerén) és a B-kategóriás melodrámákat megszégyenítő líraiságú filmzene, és egyéb redundáns elemek mind ellehetetlenítik a karakterfejlődést. Szembeöltő még az afganisztáni háború és a PTSD boncolgatásának teljes hiánya, ami az alkotók szándékos döntése lehetett a politikai korrektség érdekében.

Az Interjú Istennel bizonyíték arra, hogy ami egy egészestés filmben nem működik, az sorozatként talán kicsit jobban megállná a helyét. A találkozások egymásutánisága túl gyors, a köztük lévő események pedig csak összeragasztják az időt. Ha középszerű keresztény propagandafilm is, őszinte szándékát tanúsítja, hogy teljes bevételét háborús veteránokat támogató szervezeteknek ajánlották föl.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.