Két drag king és egy szőke

Csapón kívül 44.: Some Like It Hot / Van, aki forrón szereti, 1959

Hatvanéves minden cross-dressing-vígjáték ősan(t)yja, és habár a nőnek öltöző férfi mint koncepció ma már teljesen mást jelent, a Monroe-Curtis-Lemmon trió pörgőssége miatt a mai napig megkerülhetetlen alkotás. Íme, pár érdekesség a filmről.

  • Jerry szerepére először Frank Sinatrát nézte ki Billy Wilder, de az nem jelent meg a munkamegbeszélésen, így a következő áldozat Jerry Lewis lett volna. Neki viszont derogált női ruhába öltözni, úgyhogy nem vállalta el a szerepet, így végül a Jack Lemmoné lett. Miután Lemmon Oscar-nevezést kapott a szerepért, évente küldött egy doboz csokit Jerry Lewisnak hálából, hogy az nem vállalta el a szerepet. Persze Lemmont sem volt egyszerű leszerződni: a stúdió valami nagyobb nevet szeretett volna Curtis mellé. Csak Monroe leszerződtetésével sikerült rávenni a stúdiót Jack Lemmonra.
  • Marilyn Monroe is húzta az orrát elsőre. Állítólag nem akart egy olyan buta valakit játszani, aki nem ismer fel egy női ruhába öltözött férfit.

  • Monroe terhes volt a felvételek alatt, így aztán a reklámokhoz már másvalakik testére „photoshopolták” rá a fejét.
  • Ehhez képest katasztrofális volt vele dolgozni. A krónikák szerint azt az egyszerű mondatot sem tudta elmondani helyesen, hogy „It’s me, Sugar”. Folyamatosan az jött ki, hogy „Sugar, it’s me”, vagy „It’s Sugar, me”. 47-szer kellett megpróbálni, amíg végre sikerült, és az is csak úgy, hogy Billy Wilder ráírta a sorokat egy táblára. Egy másik egyszerű mondat, amivel alig sikerült megbirkózni, a „Where’s the bourbon?” volt, valahogyan mindig egyéb jött ki a sztár száján, miközben a bourbont keresgélte a fiókokban. Wilder végül minden fiókba elrejtett egy lapot a helyes replikával. Sokszor ez csak megnehezítette a dolgokat: van snitt, amiből alig sikerült használhatót bevágni a filmbe, mert Marilyn szemein látszik, hogy olvassa a sorokat a háttérbe rakott tábláról.

  • Wilder és Curtis haragudtak is Monroe-ra emiatt. Curtis pl. azért volt dühös, mert amikor már harmincadikszorra próbáltak felvenni valamit, a ő játéka egyre csak romlott, mialatt Monroe épp csak eltalálta a mondatot. Lemmon viszont utólag megbocsátóbb volt, szerinte Monroe tudta, hogy mik a határai, de azokon belül megpróbálta a legtöbbet adni – akkor is ha finoman szólva nem volt a legnagyobb színész.
  • A felvételhez használt ruhája viszont elkavarodott valahová. 2008-ban egy kaliforniai ember igencsak meglepődött, amikor a szekrényében talált kis fekete estélyiről kiderült, hogy ez az a bizonyos ruhadarab, és 250 ezer dollárt ér.
  • Apropó, ruha: amikor Orry-Kelly legendás jelmeztervező levette mindhárom sztár méretét a készülő kosztümökhöz, megjegyezte Monroe-nak, hogy „Tony Curtisnak jobb segge van, mint neked”. Monroe válasza az egyetlen lehetséges válasz volt: szétnyitotta az ingét azzal a felkiáltással, hogy „de ilyen mellei biztosan nincsenek!”
  • Amikor Curtis és Monroe először öltöttek női ruhát próbából, mindenfelé elsétáltak, hogy lássák, mennyire esik le az embereknek a tantusz. Amikor a női vécében sem tűnt fel senkinek a turpisság, eldöntötték, hogy készen állnak a filmre. Van is a vonaton egy jelenet, ami ezt eleveníti fel.
  • A két pasi kapott segítségnek egy kabarétáncost, hogy tanítsa meg őket rendesen járni magassarkúban. Egy idő után Lemmon már nem kért többet a segítségből: azt mondta, hogy ő nem úgy akar járni, mint egy nő, hanem mint egy férfi, aki nőnek adja ki magát.
  • És hogy mit jelent a cím? A jazzre vonatkozik, abból is hot jazzre, ami improvizáltabb, vibrálóbb, kiszámíthatatlanabb muzsikát jelentett, mint a kottából játszott straight jazz.
  • Az amerikai Nemzeti Illem-légió szerint (korábban Katolikus Illem-légió, Catholic Legion of Decency) a filmet éppenséggel nem tiltotta be, de B-listára helyezte, ami erkölcsileg kifogásolható alkotásokat jelentett. Van ahol viszont ténylegesen betiltották: például Kansasban. Ott nem akarták ilyesminek kitenni a szegény nézőt a cenzorok.
  • A közönséget ez annyira nem izgatta, a film hatalmas siker lett, habár az első tesztvetítés elég hervasztóra sikerült. Wilder viszont hitt a filmben, nem volt hajlandó újravágni, „talán csak rossz környéken” tartották szerinte a bemutatót. És igaza volt: a következő tesztvetítésen már annyira és olyan sokáig röhögtek a nézők bizonyos jeleneteken, hogy lemaradtak a következő mondatról. Ezeket aztán újravágták, szellősebbre, hogy több idő legyen röhögni a replikák között.


Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.