Két part között ott vagyok én

Ivana Mladenović: Ivana cea Groaznică

A Locarnói Filmfesztivál különdíjával hazatérő Ivana cea Groaznică egy játékos mozi, amiben Mladenović szerb szülővárosába tér vissza, hogy elkötelezett dokumentarizmussal látogassa újra mindennapi valóságát.

Ahogy a bölcs filmesztéták mondják, egyetlen dokumentumfilm sem mentes a fikciótól és ez a képlet visszafelé is igaz: nem létezik vegytiszta fikció, valós kapaszkodók nélkül. A kérdés mindössze az, hogy az alkotó milyen arányban és mennyire expliciten keveri bele magát az általa rendezett fikcióba. Noah Baumbach saját válási tapasztalatait veszi alapul a Házassági történetben, Woody Allen karaktereit hívhatják Alvynek vagy Isaacnak, jól tudjuk, hogy saját neurózisát fecskendezi bele szereplőibe, Reisz Gábor a Rossz versekben pedig Tamás néven fut, holott számtalan életrajzi elem köti össze személyét fiktív hősével. Ivana Mladenović sem tesz másként fikciós biográfiájában, azonban ő már korántsem olyan tartózkodó, mint férfi elődei.

Mladenović arra vállalkozott, hogy tálcán kínálja életét, a lehető legmaximálisabb egyezéssel. Az még hagyján, hogy némi változtatással önmagát játssza el a fikció keretei között, de teljes szereplőgárdája is civilekből épül fel. Anyukájával és apukájával, exével és szomszédaival együtt hozza létre ezt a bizarr kombinációt, a dokumentarista film és az újralátogatott valóság határán. Ezen koordináták mentén az Ivana cea Groaznică inkább a kísérleti paradigmába ágyazódik be, ellenszegülve a klasszikus elbeszélő filmnek. Játékossága vonzó, de éppen a túlzott könnyedsége teszi tétnélkülivé.

Ivana Milenkovic (Ivana Mladenović) bukaresti filmszínésznő visszatér szerb szülővárosába, Kladovóba, egy nyári vakációzás erejéig. Anya (Gordana Mladenović) és Apa (Miodrag Mladenović) tárt karokkal várják lányukat, aki viszont sorozatos rosszulétektől szenved. Váratlanul elhányja magát, torkában folytogatást érez. A szülők nem tudnak mit kezdeni Ivana panaszaival, hiszen egy tucatnyi analízis után sem találtak nála problémát az orvosok. Gyanús, hogy Ivana valahol a hipochonderség és a pánikbetegség tünetei között ingadozik. Ez a köztesség a helyszínek szimbolikáján keresztül szintén visszaköszön. A Szerbiához tartozó Kladovo a Duna egyik partján áll, míg a túlparton Románia található. Ivana alakja ezzel összhangban megkettőződik: Bukarestben feltörekvő filmszínésznő, Kladovóban elkényesztetett és megrögzött „vénlány”. Ugyanígy a szerb és a román nyelv használata is egyaránt összemossa és (némi ellentmondással) disztingválja Ivana személyét.

A Rettegett Ivánra humorosan reflektáló cím nem csupán a poén kedvéért született, ugyanis Ivana nem könnyű eset. Botrányt kavaró nyári románca, kiszámíthatatlansága és makacssága révén Ivana távol áll attól, hogy az idealizált nőalak képében jelenjen meg, sőt: bizonyos helyzetekben egyenesen kibírhatatlanul viselkedik. Mindazonáltal a teljes lényét átitató energia és pajkosság valami ismeretlen varázslat útján képes megnyerni környezetét és nézőjét. A karakterén túl pedig Ivana rendezőként mindezzel bátorságát is bizonyítja, hiszen karakterének felskiccelésében nem próbálja személyiségét kikozmetikázni. Ehhez kapcsolódva az Ivana cea Groaznică szövetében elengedhetetlen nyersanyag az intertextualitás. A román popkultúra többé-kevésbé ismert alakjai teszik látogatásukat Ivananál, a nemrég tragikusan elhunyt Anca Pop, valamint Andrei Dinescu, aki az alternatív zenei szcéna képviselője (és Mircea Dinescu költő fia).

A különc trió vakációzása azonban komoly törést jelent a filmben, mert világossá válik, hogy Mladenović a súlytalanságot választja a mélység helyett. Laza dumálás a tengerparton vagy éjszakai hisztizés a buliban, nem számít. A jelenetek hangulatábrázoló tablókként épülnek egymásra, fordulatok és releváns konfliktusok nélkül. Önmagában a „történetmentesség” még nem jelentene problémát, ha cserébe a film kitöltené az űrt valamiféle intellektuális tartalommal, de sajnos az Ivana cea Groaznică megreked a döntésképtelenség síkján. Nem bontja ki a nemzetiségi és kisebbségi tematikát, és a címszereplő is homályba burkolózik. Holott a felütés rengeteg potenciált sejtet, elvégre adott egy kisvárosból nagyra nőtt filmszínésznő egy megkettőzőtt szerb-román identitással, valamint egy ismeretlen, talán képzelt betegség, ami a vakációzást rémálommá teheti.

Ha filmként nem is hibátlan, kísérletként roppant izgalmas vállalkozás Mladenović alkotása. Egy fiatalabb generáció rendezőjeként ugyanis élesen más formavilágot használ, mint a román új hullám nagyöregjei. Az ugró vágások és a cinéma vérité jegyei vérfrissétést hoznak a hosszú beállításoktól megcsömörlő mozgóképfogyasztók körébe. Az operatőr, Carmen Tofeni olyan dokumentarista iskolát választ, amely folyamatosan megfigyelő, izgága kameramozgást igényel, ugyanakkor sokszor kifejezetten távoli képekben mutatja szereplőit, mintha leskelődne utánuk. A francia új hullám játékossága reinkarnálódni látszik a kültéri felvételeken, ahogy a kamerába gyanútlan civilek néznek bele, és ezáltal az is érezhető, hogy Mladenović megtagadja a diegetikus valóság létrehozását. Nemet mond bármiféle mesterséges megoldásra és ennek értelmében kamerája és karakterei a valóság résztvevői lesznek.

Az Ivana cea Groaznică különlegessége, hogy a biográfiai megalapozású fikció új szintjére lép. Az alkotó privát élete szégyellősség nélkül a vászonra kerül és saját világának szereplői lehengerlő autentikussággal vesznek részt kalandjaiban. Mladenović fricskája, hogy a néző végső soron mégsem ismeri őt meg kimerítően: sem karakterét, sem azt, hogy voltaképpen miről is szeretett volna filmet készíteni.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.