Két test, egy lélek

Derek Cianfrance: I Know This Much Is True / Ez minden, amit tudok

Derek Cianfrance minisorozata olyan, mintha a True Detective legendás első évada után maradt tátongó űrt akarná betölteni az HBO repertoárjában, lecsúszott Matthew McCounaughey és misztikus gyilkossági ügyek helyett lecsúszott Mark Ruffalóval és a kőkemény valósággal a főszerepben. Félreértés ne essék, az Ez minden, amit tudok voodoo-babák és csontszobrok nélkül is legalább annyira nyomasztó, mégis, két napos végigbindzselés után állíthatom, hogy rég érte meg ennyire hat epizódnyi vezeklés egy laptopképernyőn keresztül.

Dominick (Mark Ruffalo) és Thomas Birdsey (Mark Ruffalo) egypetéjű ikrek, a huszadik század közepén, szilveszter éjszakáján születtek, a köztük lévő hat perc következtében születésnapjuk két különböző évre esik. Ez az apró formalitás azoban nem gyengíti az ikertestvérek mitikus kapcsolatát, épp ellenkezőleg. Az introvertált, túlérzékeny Thomas és az okos, jószándékú Dominick egészen felnőttkorukig egymás függvényében léteznek. Együtt viselnek el egy abuzív nevelőapa által meghatározott gyerekkort, átbukdácsolnak az iskola és az egyetem, majd végül a börtön könyörületlen intézményrendszerén, de az idő előrehaladtával egyre nagyobb akadályokat gördít eléjük az élet, a néző pedig végtelenszer felteszi magában a kérdést, hogy mi jöhet még, de tényleg? Thomas különcsége egyre inkább ellehetetleníti társadalomba való beilleszkedésének lehetőségét, mígnem üldözési mániáját, összeesküvés-elméleteit, és  önálló életre való képtelenségét paranoid skizofréniával magyarázzák, ami nem csak az ő, hanem a testvére életét is megpecsételi.

Nem lineáris sorrendben, hanem Thomas betegségének tetőpontjáról indít a perifériára szorult családtörténetekben otthonosan mozgó Cianfrance (Blue Valentine, Túl a fenyvesen / The Place Beyond the Pines) első sorozatának pilotepizódja. A már felnőtt férfi egyik mániás epizódja során egy közkönyvtárban hoz brutális áldozatot Amerika lelki üdvének érdekében. Ez az esemény in medias res indítja el a narratívát, és népmesébe illő kisgömböcként minden útjába kerülőt bekebelez, egyre nagyobb traumává nőve ki magát. A Mark Ruffalo által alakított karakterekben első látásra két ellentétes pólus (jó és a rossz, egészséges és beteg, erős és  gyenge) feszül egymásnak, de valójában már az első részben kiderül, hogy Thomas és Dominick csak variációk egy témára, ugyanannak a színnek az árnyalatai. Mégis, a cselekmény központi szála (a kevésbé sérült) Dominick életét követi végig, s bár minden döntése tesvére függvényében történik, az ő élete kerül fókuszba. Ez a sokak számára megkérdőjelezhető alkotói döntés valószínűleg abból az érthető okból született, hogy Dominick öntörvényű, makacs és a játékidő nagyrészében kiállhatatlan karakterével mégis könnyebben azonosul a néző. Ezt támasztja alá Dr. Patel (Archie Panjabi) egy fontos mondata, aki Thomas helyett végül Dominick terapeutája lesz: „Rájöttem, hogy két fiatal férfi van elveszve az erdőben, nem csak egy. Talán sosem találom meg az egyiküket, túl messze jár. De a másikukkal még lehet szerencsém, talán épp szólít engem.”

A Wally Lamb 900 oldalas regényén alapuló sorozatról igen nehéz nem általánosságokban írni anélkül, hogy spoilerekbe ne futnánk, ami az Ez minden, amit tudok esetében igazán nem érné meg. Ugyanis az egyszemélyben forgatókönyvíró-rendező Cianfrance erős stilisztikai eszközökkel szegezi a képernyőhöz a nézőt, mégis valahogy láthatatlanul alkotja meg a két testvér belső és külső valóságát, beleszőve végül a múltat, ami a tudat alatt mocorgó alaktalan traumából egy valóságos nagyapa képévé kezd összeállni a negyedik résztől kezdődően. És pont ez az okos szerkesztés, a megtévesztően hiteles karakterek és a melodráma-jellegű sorozatok slamposságát megtörő szerzőiség az, ami kiemeli Derek Cianfrance pszichoanalitikus érdeklődésű alkotását a szenvedéspornók sorából. Ez teszi lehetővé, hogy időnként nehezen befogadható jellege ellenére is képes megfeledkeztetni minket a körülöttünk lévő valóságról úgy, ahogyan csak az igazán nagy mozik tudnak.

Az eddig inkább szerény mellékszerepekben tündöklő Mark Ruffalo alakítása Oscarért ordít, a Birdsey testvérek szerepében Marlon Brando-i magasságokba emeli a method acting fogalmát, ezen felül a két testvér közti különbség hiteles ábrázolásának érdekében több kilót is lefogyott. Egy hozzá hasonló kaliberű színész esetén nem meglepő kijelentés, hogy tűpontos alakítást nyújt mindkét testvér szerepében (láttuk ezt nem olyan régen a szintén HBO gyártásában készült The Deuce-ban – magyarul Fülledt utcák –, ahol James Franco játszott el egy ikerpárt). Ezt igazán hitelessé mégis elsősorban a vágás és Jody Lee Lipes operatőr (A régi város / Manchester by the Sea; Marta, Marcy, Marlene) munkája teszi, mely túllép a kézenfekvő snitt-ansnittes megoldáson, úgy helyezve el térben a szereplőket, hogy pozíciójuk nem megy a jelenet feszültségének rovására. Ruffalo one man show-ját partnerei is erősítik: az abuzív apafigura John Procaccino, az exfeleség Kathryn Hahn, a szociális munkás Lisa Sheffer és az Archie Panjabi alakította terapeuta mind-mind csodásak, ez utóbbi kettőhöz köthetők a sorozat leginkább keserédes pillanatai.

Valószínű, hogy a világnak most vidámabb történetekre van szüksége, ugyanis Derek Cianfrance és Mark Ruffalo duója egyelőre nem dönt nézőszám-rekordokat. Azért reméljük, hogy Ez minden, amit tudok nem tűnik el a süllyesztőben, mert egy igazán hiánypótló alkotás testvériségről, áldozatról, transzgenerációs traumákról, mentális betegségről és nem utolsó sorban megbocsájtásról, mely próbára teszi nemcsak a Birdsey testvéreket, hanem a nézőt is. Ez utóbbit jó értelemben.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.