Kéz kezet mos

Cătălin Rotaru, Gabi Virginia Șarga: Să nu ucizi

A Să nu ucizi (Ne ölj) érzékeny portrét nyújt egy demitizált hősről és egy országról, amelynek becsületén véres foltott ejtett a kapzsiság.

Polgárpukkasztó szándékot félretéve: el kell ismerni, hogy a korrupció, egymás bűneinek lelkiismeretes takargatása a haszon reményében messzemenően koncentrált csapatmunkát igényel azoktól, akik belemennek ebbe a játszmába. Az ő perspektívájukból szemlélve a magányos hős, aki megpróbálja a romlásnak indult rendszert leleplezni, egyszersmind egy csapatszellemet megtagadó áruló, a társadalom számára viszont elszánt forradalmár. A hősiességnek továbbá talán nem a bátorság a legfőbb mércéje, hanem az, hogy az adott hős mekkora áldozatot képes hozni, akár a szerettei biztonságát is kockára téve azért, hogy az ő egyetlen igaza bezengje a világ harcmezejét. A Rotaru-Șarga rendezőpáros által (forgatókönyvíróként is) jegyzett Să nu ucizi (Ne ölj) érzékeny portrét nyújt egy demitizált hősről és egy országról, amelynek becsületén véres foltott ejtett a kapzsiság.

Cristian (Alexandru Suciu) Bukarestben dolgozik elismert sebészként, személyét egy merőkanályni arroganciával, jó adag egoizmussal és lobbanékonysággal lehetne jellemezni. Mentségére szól, hogy elkötelezett szolgája az orvostudománynak és fejében sosem csitul el a hippokratészi eskü súlya. A munkahelyén mégis konfrontációk hálójába keveredik, amikor felvet egy közegészségügyi problémát, kérdőre vonva a kórház által használt fertőtlenítőszerek hatékonyságát. A felettesei elhesegetik ennek gyanúját, azonban egy éjszaka meghal Cristian egyik kiskorú páciense, az orvos pedig biztos abban, hogy nem műhibáról van szó, sokkal inkább az intézmény felelőtlenségéről, az alapvető higéniai procedúrák semmibevételéről. Cristian mindent elsöprő határozottsággal és dühvel felvértezve háborúba indul, de azzal korántsincs tisztában, hogy a csaták mennyi áldozatot fognak követelni tőle. A nulladik napon még csak az elvei sérülnek, de a rendszer, ha ellenállást észlel, nem éri be ennyivel és célbaveszi az orvos reputációját, megélhetését, ezáltal családját is veszélyeztetve.

Megjegyzendő, hogy a film egy nemrég lecsengett hazai botrány margójára készült, avagy „igaz történet alapján” (ahogy a forgalmazók szeretik ezt címkézni): az utóbbi évtizedben Románia kórházait egyetlen nagy fertőtlenítőket gyártó cég termékei árasztották el, azonban kiderült, hogy a gyártó olyan fertőtlenítőszereket adott el, amelyek nem rendelkeztek megfelelő koncentrációval, így nem pusztították el a baktériumokat kellőképpen. A kórházakban tömegesen fertőződtek meg a betegek ezen rossz körülmények hatására, és olyan is volt, aki életével fizetett a felelőtlenségért. A botrány kirobbanását követően a cég ellen nyomozás vette kezdetét többek között hivatali visszaélés, pénzmosás és megvesztegetés gyanúja miatt. A film aktualitását fokozva ez év januárjában született meg a bírósági ítélet, melynek egyik legfőbb intézkedése a cég felszámolását illeti.

A Să nu ucizi nem adja meg nézőjének azt a mámort, hogy láthassa bűnhődni a felelősöket, és a dramaturgiát tekintve ez egyáltalán nem baj: ellenkező esetben könnyen átcsaphatott volna tanmesébe, ízléstelenül groteszk happy endbe. Emelve a tétet, a filmet ezen felül az teszi vonzóvá, hogy nem építi fel magasztos szuperhőssé főszereplőjét, sőt, kegyetlenül lerombolja Cristian karakterét. A férfinak nem marad más, csak a saját igaza, a töretlen elvei, mivel férjként kudarcba süllyed, gyermekként csalódást okoz, orvosként kezelhetetlenül aggreszívnek, akadékoskodónak mutatkozik. Az iránta érzett empátia aránya is kecsesen ingadozik, mert bár ott vagyunk Cristiannal küzdelme során, a háttérben átérezhető az orvos feleségének, Sofiának (Cristina Flutur) a helyzete is, aki racionális, anyagi okokból kifolyólag inkább a család szentségét védené, a nagy léptékű igazságtalanságnak hátat fordítva.

A film képi világa hű marad a román új hullám formai sajátosságaihoz, hosszú beállításokat használ, kevés vágást és közelit látunk, azonban néhol úgy fest, mintha az operatőr, Tudor Platon, limitálná magát vagy csak egyszerűen azt a sugallatot kelti, hogy ezek a már szabályszerűen alkalmazott formai jegyek eljutottak a kifulladásig és jót tenne nekik egy kiadós vérfrissítés. Ez nem jelenti azt, hogy a filmnek ne lennének frappáns képi elemei, de olykor érezhetően elcsúsznak a hangsúlyok, modorossá, túlzottan lassú tempójúvá kényszerítve a cselekmény menetét.

A Să nu ucizi „kafkai pert” is eszünkbe juttatható kálváriájában mindazonáltal feltűnik egy rekurzív motívum, ami olyan nyersen és kifinomultan képes továbbítani a filmcím által hirdetett parancsolatot, hogy már pusztán visszagondolni rá hidegrázást okozhat. Nem történik itt igazából semmi szokatlan, csak egy orvost látunk kezet mosni. Cristian kezet mos, de hiába, mert az úgyis piszkos marad a hasznavehetetlen fertőtlenítőknek köszönhetően. Cristian azért küzd, hogy ne kelljen mocskos kézzel a munkáját végezze. Cristian azzal szembesül küzdelme során, amit a szakmában csak úgy hívnak: „kéz kezet mos”. Viszont a lefizetésbe, csalásba mártott kezek csak nem akarnak megtisztulni. Ezek a kezek lekevernek egy-két mocskos pofont Cristiannak, kézségesen lerázzák magukról a vért, majd folytatják ott, ahol abbahagyták. „Mosom kezeimet!” – hangzik a megnyugtató válasz.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.