Kicsit sárga, kicsit savanyú

Bacsó Péter: A tanú, 1969

A tanú közel negyven év után tért vissza a francia Riviérára, ahol idén májusban a Cannes Classics program részeként került először vászonra a film eddig dobozban pihentetett, cenzúrázatlan változata. A forgatás befejezése óta eltelt fél évszázadban A tanú a kommunizmussal, illetve a mindenkori diktatúrával való szembenállás egyik szimbólumává vált Magyarországon. Bacsó Péter klasszikusának újbóli bemutatása ezért a nemrég befejezett digitális felújítás és az eddig nem látott jelenetek miatt akár igazi filmünnep is lehetne – ha egy kicsit könnyebben el tudnánk vonatkoztatni attól a rengeteg lábjegyzettől, amelyek a mai napig is gyűlnek a mű alá.

Bacsó életműve némiképp ellentmond A tanú körüli hercehurcának, jóllehet a szélesebb közönség számára szinte ez az egy film határozza meg – egyébként teljesen igazságtalanul. A 2009-ben elhunyt rendező ugyanis a magyar filmművészet egyik megkerülhetetlen alakja, akinek rendezői, forgatókönyvírói és produceri munkássága szinte egyedülálló a hazai mozgókép történetében. A 1964-ben, a Nyáron egyszerűvel színre lépő Bacsó nagyon hamar a honi közönsége egyik kedvencévé vált és a bemutatkozást követő Szerelmes biciklisták (1965), a Nyár a hegyen (1967) és a Fejlövés (1968) is kifejezetten sikeres produkciók voltak. És bár a maguk módján ezek a filmek is kritikus hangokat ütöttek meg az akkori társadalommal szemben, azt azért nem mondhatni, hogy Bacsó különösebben nagy szálka lett volna a szocialista kultúrát irányítók szemében.

Így érkezünk el az 1960-as évek végén A tanúhoz, a de facto magyar kultuszfilmhez, amelynek a szövegét már hamarabb tudtam kívülről (és gondolom, nem csak én), minthogy magát a filmet láttam volna. Amennyire (egyelőre) tudni lehet, a film elkészültét a rendszer által gyakorolt „sima” és Bacsó öncenzúrája is kísérte, ami ráadásul nem csak kész művet, hanem már a forgatás menetét is érintette. Ilyen volt például a villamoson játszódó zárójelenet is, amit Aczél utólag rakatott be a filmbe – a cenzúrázatlan változatból azonban kimaradt. Ezért az olyan bejáratott hívószavak, mint a rendezői vagy cenzúrázatlan változat talán némiképp érvényüket is vesztik. Mintha a szocialista kultúrpolitika Tűrt, Tiltott, Támogatott szentháromságából mindhárom kategória egyszerre lenne érvényes a filmre. A Rákosi-rendszer magabiztosságtól és hozzá nem értéstől duzzadó univerzumában ide-oda rángatott Pelikán története egyszerre szatíra, dráma és kordokumentum – ráadásul egyszerre mindjárt három korszaké. Vagy, ahogy Marcsek György írja ennél sokkal találóbban a Történelem, emlékezet, cenzúra című kiváló tanulmányában: A tanú a különböző emlékezetek filmje.

Bacsó forgatókönyvének ereje abban áll, hogy „egyszerre kint s bent” fog egeret, azaz nyíltan röhög a Kádár előtti időkön, miközben teljesen nyilvánvaló párhuzamokat von a korabeli (ti. az 1960-as évek végi) rendszerrel is. Mindezekhez ráadásul nem is kell kifejezetten rejtett dolgokat keresnünk, ott van minden a szemünk előtt. Az 1970-es évek kádárizmusában volt egy igen erős szándék, hogy az „új” rezsim elhatárolja magát a korábbitól (elsősorban nyilván Rákosi Mátyástól), amelyhez a kultúra nem csak kézenfekvő, de eléggé hatásos eszközt is jelentett. A számos tabutéma ellenére ezért a Kádár-féle „puha diktatúra” nagyon is szívesen vette, ha jó színben tűnhetett fel (vagy még inkább: tüntethette fel magát) az 1956 előtti időszakhoz képest. Ezzel együtt A tanú betiltása mintha mégis különbözne egy rutin-cenzúrától.

Az ismert dokumentumokból, interjúkból és ilyen-olyan bejegyzésekből azt tudni, hogy Aczél György kísérletként tekintett Bacsó jóváhagyott forgatókönyvére, ami elég nyerő pozícióba helyezte az akkori kultúrpolitikát. A kísérleti projektekről ugyanis úgy gondolkodtak a párton belül, hogy nem kell egy filmet egyből be is mutatni csak azért, mert az elkészült. A szocialista vezetés álláspontja szerint A tanú – jóllehet a kópiákat gondos kezek azért jól dobozba tették – hivatalosan nem is volt betiltva és valószínűleg emiatt van az is, hogy Bacsó életművében nem látni szinte semmilyen megtorpanást. Ez persze távolról sem jelenti azt, hogy a fiatal rendezőt ne bántotta volna, hogy végül a 3T rosszabbik oldalán találta magát. Erős a gyanú, hogy Aczélék végül azért tették el a tekercseket, mert túl egyértelmű volt a rendezői parabola, de sajnos nem valószínű, hogy egyszer majd minden világossá válik A tanú forgatása és a cenzúrája körül. Nem elképzelhetetlen persze az sem, hogy Aczél mindössze azért parkoltatta a filmet, hátha később (ti. a tiltás feloldásakor) feljebb megy Pelikán történetének propagandaereje.

A köztudatban tehát ugyan hivatalosan nem volt benne Bacsó opusza, az engedélyezett vetítésekre mégis adódtak példák néhány évvel a betiltás után. A tanú ünnepélyes premierjére azonban mégis a Cannes-i Fesztivál Un Certain Regard szekciójának keretein belül került sor 1981-ben. A közönség már akkor is nagy szeretettel fogadta a filmet, nem véletlen, hogy 2019-ben ugyanide tért vissza a dunai gátőr történetének felújított, cenzúrától megszabadított változata. A filmet körülvevő legenda a második cannes-i premierrel elvileg körbeért, azonban a magyar aktuálpolitikai és közéleti kontextus mégis tovább szövi azt. Valahol félelmetes, ahogy az üres uszodában tempózó Bástya elvtárson röhögünk, mintha nem gyűjtené a port az a számtalan üres stadion és sportcsarnok, ahová az úgynevezett lakosság sokszor még a lábát sem teheti be. A nemzetközi helyzet szintúgy egyre fokozódik, legfeljebb a szereplők lettek lecserélve az émelygésig ismételt szlogenekben, és a személyi kultusz is újra épül-szépül.

A sor hosszú és szomorú, és emiatt sajnos hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy valójában filmnek milyen A tanú. Kevés szó esik például Vukán György zseniális filmzenéjéről vagy arról, ahogyan Bacsó ugyan visszafogottan, de tetten érhetően szemezget egy kicsit Antonioni korai stílusjegyeiből. A gátőr és a Duna viszonyának rövid bemutatása nemcsak egy főhajtással ér fel, de szavak nélkül is elhelyezi Pelikánt a történetben és a korabeli társadalomban. Már az első kockákon világossá válik, hogy ez az ember hol mozog otthonosan – vagy éppen szívesen. Igaz, ennyi év távlatából talán jogosan érezzük kicsit avíttas eszköznek az inzertek használatát, Kállay Ferenc és Őze Lajos makulátlan (és a magyar színészektől szokatlanul színpadiatlan) játéka is kiemeli Bacsó filmjét a magyar filmtörténet mezőnyéből.

A most bemutatott és a hazai mozikban június eleje óta vetített változat talán némiképp közelebb visz minket Bacsó eredeti elképzeléseihez, de a film alapvető üzenete azt gondolom, nem nagyon változott. A visszakerült részek inkább tovább árnyalják A tanút, mintsem újraírják azt, jóllehet olyan fontos jelenetek kerültek ismét a történetbe, mint a már bebörtönzött Dániel Zoltán és Pelikán között lezajló beszélgetés a bűnösségről, illetve a szintén fogdában lévő tiszteletes elmélkedése a kommunizmusról és a kereszténységről. Mindkét téma (a Rajk-perre tett utalások és az egyház szocializmusban betöltött szerepe) erősen kínos volt a korabeli rezsim számára és ezért természetesen tabunak számítottak. A tanú szerepe a magyar film- és kultúrtörténetben mindig is az volt és az is marad, hogy tükröt tartson a rendszer, illetve a rendszer kollaboránsai elé. Azért persze érdemes szem előtt tartani azt is, hogy ez a szerep sohasem veszti el érvényességét, hiszen Pelikán József alakja és története ma is ugyanolyan aktuális, mint 1969-ben vagy 1989-ben.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.