(Kicsit sem magasztos) rekviem egy moziért

A kolozsvári Corso mozi története

Már csupán az idősebb kolozsváriak emlékeznek 2020-ban arra, hogy egykor mozi működött a főtéri Bánffy-palota udvarán, egy „felborult üst” alakú épületben. Alig valamivel több, mint 50 éves fizikai és intézményi léte során különféle cégérek alatt látta el a város közönségét friss(nek számító) filmekkel és nyújtott egyéb szolgáltatásokat; gyűlések, előadások, erőművészi izzadások helyszíne volt. Ez volt a Corso.

A filmszínház létrejöttét báró Bánffy Albertné Montbach Saroltának köszönhetik a kolozsváriak. Az épület 1970-es évi lebontását követően az utókor immár pusztán a működéséről szóló régi hírekkel, pár fotóval és egy viszonylag gazdag, ám rendezetlen levéltári anyaggal kénytelen beérni, s mostantól ezzel a parányi szikár mementóval is, amely a mozi működésének első hat évét leltározza.

Az alábbiak elsődleges forrásanyagát a Román Nemzeti Levéltár Kolozs megyei igazgatósága gyűjteményében őrzött Bánffy család levéltárának (1214. fond) Cinema Corso alegységében található iratok szolgáltatták (a gyűjtemény négy csomónyi, az anyag ömlesztett, ezért bárminemű hivatkozás haszontalan, egy esetleges rendezéskor borulhat a jelenlegi iratsorrend). Az innen szerezhető adatok és leíró jellegű források, hivatalos iratok, levelek, jelentések, kimutatások, megjegyzések, rajzok mellé a korabeli sajtó lényeges kiegészítéssel szolgált. A használt képanyag kisebb része szabadon hozzáférhető a világhálón vagy magángyűjteményből származik, másik része a Kolozsvári Művészeti Múzeum egyik munkatársa jóvoltából szerepel itt, amit ezúton is köszönünk.

Ha rákeresünk az Arcanum Adatbázisban a kutatás tárgyára a Corso, Capitol, Mátyás Király, Progresul mozi kulcsszavakkal, esetleg újabb keresést futtatunk „Bánffy-palota mozi” kulcsszóval, olyan szövegrészekkel találkozunk, amelyek egyrészt a két világháború közötti időszak kolozsvári sajtóhíreiben a mozi működéséről beszélnek szűkszavúan, gazdagabban pedig a vetített filmekről vagy azokról az eseményekről, amelyeknek az intézmény házigazdája volt; másrészt a keresés olyan magyar nyelvű és a Bánffy-palotáról vázlatosan szóló cikkeket dob a 70-es és 80-as évekből, amelyek a moziépület eltűnésének leplezetlen örömét rögzítik a kortárs műértők körében, akik egyszersmind a palotán végrehajtott pusztítás kurta számadását is elvégzik epésen. Kezdetnek ezek közül szemlézek párat:

„Az idők folyamán otthont lel benne úrikaszinó és különféle ‘sóhivatalok’, mágnáslakás, kávéház, cukrászda és kártolóműhely; majd befalazzák a grandiózus kapubejárat oldalsó boltíveit, hogy kiadhassák üzleteknek; aztán a lépcsőház egy része jut ugyanerre a sorsra, és lesz a palotában férfiszabóság, lapszerkesztőség és paplanvarroda, s a pincében, amelynél katedrálist is láttam már kisebbet, lesz gombatenyészethez való ganélerakat. Majd, hogy a páratlanul szép, árkádsoros, loggiás udvar se heverjen parlagon, beleépítenek egy mozit, amely egy részével, mint egy rákos daganat, belerágja magát magába az épületbe is. Most már a királyok árnyékai láthatók itt, csekély belépődíjért: Hollywood királyai.” (Ditrói Ervin: A Bánffy-palota hangtalan beszéde. Korunk évkönyv, 1980, 225–226. o.)

„A kor változására talán mégis a Bánffy-palota sorsa a legjellemzőbb. Az utolsó báró tőkésítette a palotatermeket, a boltíveket letörték, az ablakokat kiszakították üzlethelyiségek számára, a kapualj oszlopsorát befalazták egy borbélyműhely és egy cukorkaüzlet kedvéért, s az udvarra egy mozi betonhodálya került. Ma: régi fényében restaurálva várja a palota a Művészeti Múzeum látogatóit…” (Balogh Edgár: Két évezred – a főtérről nézve. Dolgozó Nő, 30. évf./1974, 10. sz., 13. o.)

„Szerencsére a moziépületet, amely ezt a fennkölt szépségű, oszlopos udvart egészen tönkretette, azóta szintén lebontották. Helyén fű nő, az út apró gránitkövekkel van kirakva.” (Szépréti Lilla: A kolozsvári Bánffy-palota. Interjú E. Szabó Ilonával. Új Élet, 15. évf./1973, 16. sz., 7. o.)

Végezetül egy hír 1969-ből, a lebontás előtt: „Beszüntette működését a kolozsvári Haladás filmszínház, az épületet ugyanis rövidesen lebontják. A filmszínházat annakidején a város egyik legszebb barokk épületének, a Bánffy palotának az udvarára építették s ezzel a műemlék sokat vesztett szépségéből és értékéből. […] A palotát néhány évvel ezelőtt, állami költségen renoválták és a Művészeti Múzeum hajlékává avatták. A mozi épületének lebontása után ismét érvényesülni fog a palota belső udvarának szépsége.” (Előre, 1969. jan. 7., 3. o.)

Látjuk immár, hogyan értékelték a barokk épület szerelmesei a „hodály” jelenlétét az udvaron annak végnapjaiban és lebontását követően, lépjünk tehát vissza időben és nézzük meg születésének körülményeit, illetve működése első hat évét 1928-cal kezdődően, amikor cinema Corso filmszínházként csalogatta magába a filmrajongó közönséget

Az 1927–1928-as kolozsvári moziévad igencsak mozgalmas volt. Ekkor nyitott újra négyéves szünet után a Színkör mozgó (lásd Színház és Társaság 1923.08.13. és Ellenzék 1927.05.09.), és ugyanekkor avattak két másik mozit az öreg filmcsarnokoknak számító Uránia és Select mozgók mellé: 1927 év végén a Carmen mozgót az állomás épületével szemben, valamint 1928 év elején a Corso filmszínházat a Bánffy-palota udvarán. A Select, a Színkör és az Uránia mozgószínházakat Janovics Jenő filmgyára, a Transsylvania R.T. koncesszionálta (bérelte). A Uránia-palotában bekövetkezett tűzvész 1927 év elején (Kis Ujság 1927.01.13.) a földszinti mozitermet ugyan nem érintette, ám 1928 év végén négy napi szünetet beiktatva az igazgatóság ezt a mozit is felújította (Keleti Újság 1928.12.22.), valószínűleg így próbált frissülni az új konkurensek ropogósan üde beltereivel szemben. A Carmen mozgó tulajdonosait nem sikerült lenyomoznom, a sajtó mindenesetre a város legolcsóbb mozijaként emlegette működésének első hat-hét évében, majd 1934-ben átvette „két agilis szakember, Frenkel József és Bacilla” – az Erdélyi Szemle 1934. 3–4. lapszáma szerint, 16. o. – és onnan kezdve gyakran fogytak el teljesen vetítés előtt a 11 lejes mozijegyek.

A Bánffy-palota tulajdonosa ekkor Báró Bánffy Albert (1871–1945), aki Montbach Saroltával (1876–1955) 1895-ben kötött házasságát követően javarészt a válaszúti kastélyban élt, a kolozsvári ingatlant így részben a bárónő, részben fia, Dénes (1901–1983) igazgatta. Egyelőre tisztázatlan, hogy milyen megfontolásból jött az üzleti ötlet, esetleg ki és mikor győzte meg a bárónőt egy mozi létrehozásáról, mindenesetre a palota udvarán, az északi belső falhoz csatolt, és lényegében az udvar kétharmadát elfoglaló moziépület terve 1927. február 10-én készen állt és megindult az építkezés. A tervrajzot egyértelműen a bárónőnek címezve készítette Braun Andor (v. Andrei) építész, ő maga vagy tervező cége.

Ekkortól hirdetni is kezdték az állásokat: igazgatót, könyvelőt, jegypénztárost, büfést, cukrászt, ruhatárost, jegyszedőt stb. kerestek. Előfordulhat, hogy a bárónő nem nyilvánosan hirdette (az (Ellenzékben, a Keleti Ujságban és az Ellenőrben nem találtam ilyen apróhirdetést), hanem a felhívás informálisan terjedt a magyar társadalomban, határon innen és túl, de így is számos alkalmazási kérelem landolt a bárónő íróasztalán. Az informális terjesztést támasztja alá az a tény, hogy a jelentkezők többféle megnevezéssel hivatkoznak az új intézményre, kamaraszínháznak, film-kölcsönző vállalatnak, Central mozgó-színháznak nevezik. Többek között az Országos Magyar Párt ügyvezető elnöke, Inczédy-Joksman Ödön is írt, és a bárónő figyelmébe ajánlotta „mint nevéből láthatja tősgyökeres magyar ember” Kósa Lajos nyugalmazott magyar királyi postatisztet az új intézménynek (mozi vagy filmkölcsönző, nem tudja pontosan) egyenesen az élére. Érkezett kérelem a karmesteri posztra Lugosról is, Bátsné Urr Gyöngyike számtanácsosné-zenetanár tollából, aki már felmondott Lugoson, és kétségbeesetten kérte alkalmazását egy előzetes ígéret alapján.

A büfé és a ruhatár szabadon bérelhető alvállalkozások lehettek, erről győz meg egyrészt Mészáros Vera ruhatárosnak a bárónőhőz intézett kapkodó levele, aki egy bizonyos Tóth István úrra, valószínűleg az első igazgatóra panaszkodik (ez ugyanis visszaélt némelyest a helyzetével, és húszezer lej garanciát követelt a kiskeresetű hölgytől), másrészt Pillich Dezső, valamint Szily Zsigmond levele, akik mindketten a büfé bérletéért folyamodtak a bárónőhöz. Mindez még a mozi felavatása előtt. Az épület lassan elkészült, 1928 év elején a lapok már a közelgő nyitásról hoztak híreket.

Az igazgatói állásra rövidesen Jovián Antalt alkalmazta a bárónő, és a beosztás munkaköri leírását 1928. október 5-én küldte ki elfogadásra, jóval azután, hogy a mozit már 1928 januárjában megnyitotta, több szakaszban. Előbb egy bemutatkozó vetítés volt műsoron január 18-án meghívottakkal, utána egy sajtóvetítés január 20-án, amikor is A revü-macska című német vígjátékot vetítették, majd végül a nagyközönség számára nyitott ki a pénztár szerdán, február elsején. Az Ellenzék 1928. január 21-i hírében viszonylag részletes leírással rendelkezünk „a palota udvarán emelkedő stílusos külsejű, gondos ízléssel megkonstruált tervek alapján felépített mozgószínház” belső felszereléséről és esztétikai benyomásáról. A teremben 500-600 nézőnek képeztek ki ülésrendet, a mennyezetről három sor villanykörte világított „modern mintára hideg ellenzők” között, mely – állítólag – kellemesen hatott a szemre, a vetítőgép a legmodernebb felszerelésű, a kép élesen jelent meg a gipszfalon. Volt még büféhelyiség, ruhatár (240 fogassal), színpad, 8–10 tagból álló zenekar. Az széksorokon kívül 15 páholy állt a nézők rendelkezésére. Ugyancsak az Ellenzékből, a hivatalos megnyitót követő 1928. február 5-i lapszámból derül ki, hogy a mozinak szellőző berendezése is volt, és a vetített Liebe c. német filmben a Kolozsváron született és Németországba emigrált Esterházy Ágnes főszerepelt.

Egy kimutatásból különben pontosan tudjuk, milyen ülés-beosztása volt a mozinak: páholyszék 64, a lelátón első osztályú szék 166, másodosztályú szék 184, oldalfali szék 90, meghívottak számára állandóan foglalt szék 21. Összesen 525. Jegyárak: páholy télen 45 lej, nyáron 36, első osztályú télen 36, másodosztályú 30, nyáron mindkettő 36, oldalfali a vetítőfelülethez közelebb télen 20, távolabb 15, nyáron mindkettő 15 lej. A mozi egyhavi bevételének kimutatása 1933 márciusában 281 750 lejes összegről szól.

Az igazgató munkaköri leírásában a bárónő Jovián kötelességeit és szerepkörének korlátait vázolta fel. Eszerint az igazgatónak kötelessége volt a vállalat adminisztrációja, a lekötött (megrendelt) filmek lehívása, műsorozása, reklámozása. Gondoskodnia kellett az előadások pontos megkezdéséről, a rendre és fegyelemre felügyelt, mind a közönség körében, mind a személyzet és a zenekar felett. Elbocsáthatta a meg nem felelőket, és újakat alkalmazhatott. A pénztárral minden este elszámolt, a befolyt jövedelmet az utasításoknak megfelelően elhelyezte. Képviselte a vállalatot, s a hatóságoknál minden felmerülő ügyben eljárt. Javasolhatott filmeket, de a bárónő engedélye nélkül nem rendelhette meg, különösen nem az „idegen” produkciókat. Különféle kiadásokra tarthatott magánál 10 000 lejt, arról kimutatást vezetett, és minden este a bárónő megbízottjával elszámolt. Fizetése 1928. november elsejétől havi 12 000 lej, melyet a pénztárból minden hó elején felvehetett, és amennyiben a mozi tiszta nyeresége az évi kétmillió lejt meghaladta, a célösszeg fölötti nyereség 10%-a az igazgatót illette meg. Megbízása három évre szólt, és nyáron kivehetett egy hónap szabadságot. Minden nap jelentést írni tartozott a bárónőnek (aki ideje nagyobb részében Válaszúton tartózkodott).

Jovián rendszeresen be is számolt, gyakoriak a Corso-fejléces papíron írott levelei a bárónőhöz, és többek között arról jelentett, hogy mikor mit vetítettek, mekkora volt a bevétel, az erőművészek hogyan szerepeltek (rendszerint gyengén), és ha nyáron hűvösebbre fordult az idő, mennyivel nagyobb számban csődült moziba a nép. Vagy közölte, hogy éppen próbálják tompítani a szellőzőberendezés zúgását a pincében. Cserében a bárónő, ha megfordult Kolozsváron, és egy másik moziba ült be, vagy társaságban járt, javaslatot tett filmek beszerzéséről, illetve be nem szerzéséről. Például (nem tudni mikor, mivel keltezése nincs): „Épp most jöttünk a Selectből hol hallottuk, hogy a Kémnők sorsa film olyan gyenge, hogy még az Urániában sem adatták elő, kérem más filmről gondoskodni. Üdvözlettel stb.”

Lassacskán a Corso beállt egyfajta rutinba, kapcsolatok épültek a határon innen és túl filmkölcsönző és -forgalmazó vállalatokkal, a sajtóban a vetítésekről írott hasábnagy beszámolók helyett a város mozikínálatának mindössze egyik szereplője lett, puszta hétköznapi jelenség. Jöttek-mentek a levelek, a szerződések és a (román és magyar feliratú) filmkópiák a Corso vezetősége és olyan filmforgalmazó vállalatok között, mint a bécsi Hugo Engel, Otto Schaller és Leopold Hauk, a bukaresti Artistic-Film, Balcan Film (ezzel magyar nyelven kommunikáltak), Schratter fivérek, Manea Godt, Frago-Film, Unionfilm, a temesvári Filmcentrala, a nagyváradi Gazdasági Bank és Pénzváltó Rt filmosztálya, a szebeni Fox Film Corporation, és még a Kultuszminisztériummal is levelet váltottak, mivel az időnként oktatófilmeket küldött vetítés céljából. Artistákkal szerződtek, illetve azok ügynökeivel, árajánlatokról és vetítésre kínált „attrakciókról” távbeszéltek.

1931 júliusában Joviánhoz futott be a Csak férfiaknak szóló műsor reklám-nyomtatványa, aki visszakérdezett, hogy egész konkrétan mi is az. Az aradi Turul filmkölcsönző tulajdonosának, Kleits Vilmosnak válaszleveléből kitetszik, hogy egy kétfelvonásos, „a nemi betegségeket tárgyaló, a maga eredeti valóságában bemutató” filmről van szó, melyhez „orvosi magyarázó” szöveget olvastak fel vetítés közben, és 45 diapozitív is tartozott a műsorhoz.

Időnként közgyűlések vagy másnemű tömeges események számára engedték át a mozitermet. 1928. március 22-én hatalmas görög-katolikus tüntető kongresszus helyszíne volt a Corso, amelynek összehívásával a kisebbségi román egyház fejezte ki nemtetszését egy sérelmes kultusztörvényjavaslattal szemben. Az országos sajtóban ennél nagyobb visszhangot kapott ellenben a Liberális Párt kolozsvári kampányeseménye 1928. november 30-án. Ennek ugyancsak a Corso biztosított helyszínt, viszont alig pár napra rá, december 3-án a kolozsvári rendőrkapitányság szigorúan közölte a mozival, hogy politikai gyűlések céljára a terem használatát nem engedélyezi a továbbiakban, és legyenek szívesek eredeti rendeltetése szerint kizárólag filmet vetíteni benne. Ekkor a Parasztpárt volt hatalmon, és ugyanők nyerték a december 12-i választásokat.

Rövidesen anyagi gondok támadtak a vállalkozásnál (becsapott az 1929-es gazdasági világválság), és egyre több adósságtörlesztésre felszólító levél érkezett. Tartozást halmoztak fel a filmek kölcsönzéséből, a közüzemi szolgáltatások számláiból, nyomtatványaik ellenértékéből. A Tungsram cég (áramszolgáltató) ügyvédje felszólította 1931. augusztus 25-én a vezetőséget, hogy törlesszék a 7000 a lej körüli adósságot, Gábor Dénes, a temesvári Filmcentrala igazgatója 1931 végén pár, válasz nélkül hagyott felszólítást követően pert indított a Corso ellen egy tartozás miatt, de az üzleti kapcsolat közöttük 1932-ben és 1933-ban attól még tovább élt. A román sajtó is kikezdte a mozit: 1931 novemberében a Națiunea napilap megtámadhatta a Corsot annak kapcsán, hogy a román nyelvű plakátok hemzsegnek a helyesírási hibáktól, így az igazgatóság megnyugtatni sietett a lap szerkesztőségét, hogy ezentúl egy román anyanyelvű íróval („scriitor”, de valószínűleg feliratozóra értették) töltik be a munkakört. A lap látszólag azzal is megvádolta a Corsót, hogy kirúgtak 20-30 román ajkú alkalmazottat, amely vádat a levélíró határozottan elutasította mondván, hogy a mozi teljes munkaközössége nincs akkora. Ugyanakkor jelezte, hogy egyetlen embert bocsátottak el, mégpedig Csíky Karola második pénztárost, székelyföldi illetőségűt, mivel második pénztárosra ilyen ínséges időkben igazán semmi szükség.

A cenzúra sem kerülte el a Corsot. 1931 október 6-án a kolozsvári rendőrkapitányság közölte, hogy a Kultuszminisztérium utasítására megvonta a Ciocoii c. Horia Igiroșanu-rendezés vetítési engedélyét, majd még egyszer november 18-án betiltotta az Expresul albastru (Kék gyors? Jégvonat? valószínűleg szovjet) film vetítését is.

Jovián Antal igazgatói megbízása 1931 októberében hivatalosan is lejárt, ám ugyanakkor fel is mondott, nem kívánt a megbízásnak tovább eleget tenni. Ekkortól, de már korábban is a bárónő egyidőben keresett bérlőt és új igazgatót, minden bizonnyal megsokkalta az anyagi gondoktól roskadozó vállalkozás saját kezű menedzselését. A jelek szerint azonban egy megfelelő bérlő szerződtetése nem ment könnyen. Többen is jelentkeztek a következő két évben, magánszemélyek és kipróbált moziműködtetők egyaránt, kolozsváriak és távolabbiak. Többek között ajánlat érkezett 1931-ben a szebeni Astra Cinegrafica vezetőségétől három évre, Hirschfeld Ferencztől, a bukaresti Mercurfilm tulajdonosától öt évre, de a berlini Film-Service is ajánlatot tett a mozi bérlésére 1933 január 30-án, hasonlóan Hermann Melchner a Ford gépkocsik helyi képviseleti cégétől is, 5 évre 1933-ban.

Az igazgatói állás betöltésére 1932. június 21-én jelentkezett Deésy Alfréd (dési születésű) budapesti rendező, aki önajánló levelében 85 film szerzőjeként mutatkozott be, és referencia gyanánt beírta Hunyady Sándor író nevét, mint akinél a bárónő saját ismeretségi körében is rákérdezhet Deésy rátermettségére. Az új igazgatóról adatot az iratcsomóban nem találtam, viszont egy korábbi alkalmazott mondhatni diadalmas visszatérte jellemezte az 1933-a évet.

1933 év közepén mégiscsak akadt bérlője a Corsónak – a kétes forrásértékű Bomba revülap szerint –, mégpedig Schwartz Adolf, aki a – valószínűleg az Iparos Egylet egykori főtéri székházában működő új mozi, a – Royal mozgó bérlője is volt. A Bomba 1933. május 6-i lapszáma szerint azonban az alig három héten át tartó bérletbe Schwartz belebukott, és a Corso bezárt. Év vége felé viszont, 1933. december 6-án a kolozsvári Ellenőr riportlap hozta le, hogy hosszú szünet után az egykori Corso mozgó nevet vált, újra kinyit, és immár cinema Capitol mozgó cégér alatt Jovián Antal és Hirschfeld Sisi (ez utóbbi polgári nevét nem sikerült kiderítenem) az új bérlők. Ekkortól Joviánék, később mások bérlik az épületet és vezetik a vállalkozást, de továbbra is Bánffy Sarolta a tulajdonos, személyesen ő tiltakozott és egyben intézett kérést levélben a belügyminiszterhez 1937-ben azt követően, hogy a filmek magyar és német nyelvű feliratozását a 971. sz. királyi rendelet 1936-ban megtiltotta.

Capitol néven a mozi a második bécsi döntést követő időkig működött, akkortól Mátyás király mozgóképszínház cégérrel újult meg, a háború után visszatért a Capitol névhez, majd 1949-től, az épület államosítását követően cinema Progresul mozgó néven folytatta húsz kerek éven át, az 1969-es lebontásra ítéléséig, míg 1970-ben teljesen eltűnt. Ott, ahol egykor állt, 2020-ban sem teljesült Szépréti Lillának az 1959-es Művészet augusztus-szeptemberi lapszámában legépelt álma, miszerint „a Bánffy palota újból igazi palota lesz, visszanyeri eredeti formáját, és a mozi helyén is magasra törő vizű szökőkút áll majd, barokk padokkal és korlátokkal.” Ami viszont pontosan elrontaná a TIFF-vetítések és a járványidőben keletkezett kertmozi-hangulatot.

Articol realizat în cadrul proiectului „Momente din istoria cinematografiei clujene”.
A cikk „Fejezetek a kolozsvári mozgókép történetéből” projekt részeként íródott.


Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.