„Kilencven évesen is tizenhat”

Szabó Réka: A létezés eufóriája

Mintha lassan ismét rivaldafénybe kerülnének a magyar dokumentumfilmek. Nemzetközi sikereket ért el Bogdán Árpád Gettó Balboája, Csuja László Kilenc hónap háborúja, Révész Bálint Nagyi projektje vagy Zurbó Dorottya Könnyű leckék című filmje. De ide sorolható Simonyi Balázs szintén díjnyertes dokumentumfilmje, az Ultra is, amely az Európai Filmdíjra is esélyes volt.

Manapság nem csak a fesztiválközönség tagjainak vagy társadalomtudósoknak az érdeklődését váltják ki ezek az alkotások, hanem közérdeklődésre is számot tartanak. Hír, ha egy dokumentumfilm elismerésben részesül. Reggeli beszélgető műsorok, rádióinterjúk, internetes fórumok foglalkoznak témájával, stílusával, formai megoldásaival. Sőt, a rendszerváltás előtti időket idézve, ezeket a filmeket a mozik is műsorukra tűzik. Ilyen Szabó Réka 2019-es filmje, a Locarnóban és Szarajevóban is díjat nyert A létezés eufóriája is. A táncszínházi rendezőnek nem ez az első filmes projektje. A 2010-ben bemutatott Árnyékfilm és a 2014-es Gyászfilm c. kisjátékfilmek már A létezés eufóriája felé mutató kísérletek. Annyiban legalábbis mindenképpen, hogy Szabó Réka ezt a két rövidebb táncfilmet is a Tünet Együttes – egy független táncszínházi társulat – közreműködésével készítette. Szabó mellesleg a társulat művészeti vezetője, matematikus, táncos, koreográfus, színpadi rendező – és most már díjnyertes filmrendező is.

A létezés eufóriája azonban nem táncfilm, nem a Wenders-féle Pina irányába megy el, bár alapja a Sóvirág – avagy a létezés eufóriája című, 2015 óta műsoron lévő táncszínházi előadás, ezért már eleve bővelkedik táncos betétekben. A film szereplői így a háttérből irányító rendezőn, Szabó Rékán kívül a színházi előadás két főszereplője, a harminc év körüli Cuhorka Emese és a lassan kilencvennégy éves Fahidi Éva. Utóbbi identitástörténete ihlette mind a színházi előadást, mind a filmet, amely felhasználja ugyan a mozgás kifejezőeszközeit, de a dokumentumfilm eszközeivel élve az emberi kapcsolatoknak egyéb dimenzióiba is elrepít. Nők világába, egymás felé fordulásukba enged betekintést. Ezért is kiemelendő, hogy férfi az alkotásban csak alig-alig tűnik fel. Érdekesség, hogy Halász Glória Három tánc című 2018-as filmje éppen a balett felé orientálódó három különböző korú fiú szemén keresztül láttat. Az életkor mindkét filmben igen fontos tényező. Szabó Réka alkotásában Fahidi Éva hajlott kora ellenére rugalmas és fiatalos személyiség. Kora iránt nem követel tiszteletet. Ellenkezőleg. Egyénisége folytán olyan szimpátiát kelt az emberben, hogy a harmincasnak is kedvet ad visszafiatalodni tizenhatra.

A filmbeli nők kapcsolata már csak ezért is fesztelen. Szabó nem az antropológus távolságtartásával figyeli alanyait, hanem játékos helyzeteket teremt. Már eleve az, hogy kamerával rögzítik a két nő összehozásának részleteit, előrevetíti, hogy egy előre megkomponált történet dokumentálása valósul itt meg. Nem csak a színházi előadás létrehozása szerepelhetett tehát Szabó terveiben, hanem annak részletekbe menő filmre vitele is, már a kezdeti telefonhívástól kezdve. (Ez némileg arra utal, hogy akár többször is felvehettek egy jelenetet. Elvégre a filmnek művészek az alanyai, a filmben színházhoz szokott/szoktatott emberek szerepelnek.)

Fahidi Éva debreceni holokauszt-túlélő, akárcsak Csibi László Nussbaum 95736 című filmjének kolozsvári főszereplője, Nussbaum László, már sokszor elmesélte kisebb-nagyobb közönségek előtt a saját történetét. Mindketten sajátos sármmal rendelkeznek, az egyéniségükből áradó báj és életerő mindkét filmnek határozottan jót tesz. Elvégre már az is szinte kiemelkedő teljesítmény, hogy egy ember a kilencven évet megélje. Az meg főleg szimpatikussá teszi, ha ebben a korban értelme nyitott, élettapasztalatait, világlátását választékosan fogalmazza meg. Mert Fahidi Éva ilyennek mutatkozik számos interjúban – és persze ebben a filmben is. Nem pátyolgatni való öregember, hanem minimum egyenrangú szellemi partner. Az már csak hab a kilencven gyertyával díszített tortán, hogy egy embernek ebben a korban az élete új irányt is vehet, és első táncszínházi premierjére készülhet. Érdekes, hogy Fahidinek, amint jelen cikknek a filmből és az előadásból kölcsönzött címe is utal rá, nem esik különösebben szó a holokauszt utáni és a film előtti életszakaszairól. Nem igazán derül fény arra, hogy élete nagy részében mi történt vele. Mint akit nem hagytak felnőni, úgy jelenik meg. A megélt borzalmak után is egy bakfis, aki kilencven éves kora körül is kacéran bánik az élettel.

Már csak ezért is komoly hangsúlyt kap az idős hölgy nőiessége. Nem csak verbálisan, hanem a forgatókönyv szerinti jelenetekben és a vágóképeken is erősíti ezeket a rendező. Mint ahogy a zsidósághoz való viszony is jelentőséget kap a képeken. Például az ószövetség első női alakjának nevét viselő Éva fodrászatban megmosott hajára úgy terítik rá a törölközőt, hogy a nézőnek önkéntelenül is eszébe jusson Izrael lányainak ősi viselete, ezáltal a sztereotip zsidó nőalakok. Az otthoni felvételeken elidőzik a kamera egy termékenységi nőszobron. De az Éva testiségének és nőiességének szempontjából fontos tükör is hangsúlyossá válik vizuálisan.

Kovács Claudia operatőr azonban arról is gondoskodott, hogy ne maradjanak el az arckifejezések a filmből. A általában mosolygó Fahidi Évának nem csak néha mély szomorúságot tükröző szemei, hanem arcbőrének és ráncainak képi felfogása is segítik sorsának átélését, a próbatermi gyakorlás képei pedig Cuhorka Emese ruganyosságát és erőteljességét állítják szembe a törékeny idős test porcelántermészetével. Ebből a feszültségből nőnek ki azok a jelenetek, melyek kettősüknek egy ikertörténetet biztosítanak, mely nem is annyira az újjászületés, hanem inkább egy másik testben való, időt-átugró reinkarnálódás érzetét keltik. Ezek egyébiránt leginkább a vígszínházi bemutató felvételein tükröződnek.

A filmben néha felhangzó zene patetikussá tesz bizonyos jeleneteket, és ez nemigen passzol a főszereplő személyiségéhez. Barna Balázs van feltüntetve zeneszerzőként, de nem is feltétlenül az ő hibája ez: sokszor inkább a zenei betétek elhelyezése a gond. Ezek sokszor tolakodóan hatásvadász elemként jelennek meg a film szövetében, így olykor kiszakítják a nézőt a többrétegű alkotás élvezetében való elmerülésből.

Mindent összevetve, inkább az ötlet dicsérhető Szabó Réka munkájában, mint a megvalósítás. Nehéz lenne az operatőri munkát, a vágást vagy a zenét kiemelni, a film igazándiból Fahidi Éva és a diszkréten háttérben maradó Cuhorka Emese miatt erős igazán. Fahidi Éva személyisége az, ami átüt ezen a médiumon is, a dokumentumfilm remekül bemutatja habitusát, életszeretetét, bölcs világlátását. Továbbá szépen bomlik ki az is, hogy egy próbafolyamat alatt hogyan válnak a szereplők egyenrangúvá, hogyan oldódnak fel és lesznek társakká, talán barátokká. Ezt a rendező kellő érzékenységgel mutatja meg. Ami mégis kiemeli a sorból A létezés eufóriáját, az, hogy Szabó többrétegű filmet fogalmaz meg. Nem csak hogy több művészeti nyelvet kombinálva kommunikál, hanem filmjében – akárcsak főszereplőjében – rétegzetten és egyszerre van meg a nőiesség, a vidámság, a mélység, a szomorúság.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.