Kinek a teste?

Carlo Mirabella-Davis: Swallow / Nyelés

Egyszerre nyomasztó testhorror és tabudöntögető társadalmi dráma: a Nyelés sajátos nyelven szól hozzá az elmúlt évek egyik legfontosabb közéleti kérdéséhez.

Hunter élete tökéletes: sármos férj, pazar villa, gazdag após-anyós, gondtalan élet veszi körül az eladónőből otthonülő háztartásbelivé váló fiatal nőt. Valami azonban még sincs rendben. Hunter élete ugyanis üres frázisokból, kötelező bókokból szőtt látszatélet, púderrózsaszín pokol, amelynek a falai akkor kezdenek el repedezni, amikor a terhes nő különböző tárgyakat kezd lenyelni: egy üveggolyót, egy rajzszöget, egy apró pörgettyűt… az új „hobbi” pedig egyre drasztikusabb következményekkel jár. A Nyelés legnagyobb kérdése, hogy miért is történik mindez?

Carlo Mirabella-Davis első nagyjátékfilmje ravasz és talányos alkotás: arra kényszerít, hogy a felszín alá nézz, és a szörnyülködés helyett a vásznon látottak okát keresd. Sokáig csak kevés fogódzót ad, zavaróan tárgyilagosan és némán követi a kamera Hunter tetteit – így kézenfekvő megoldásnak tűnik, hogy Hunter azért kezd el nyelni, mert unatkozik és szűknek érzi a kirakatéletét, amely a férje igényeinek kielégítése, a függöny színének kiválasztása és az anyósékkal való alázatos, hálálkodó jópofizás háromszögében zajlik. A film felénél azonban egy olyan fordulat következik, amelyből kiderül, hogy az okok ennél mélyebbre nyúlnak vissza, Hunter pedig egy olyan örökséggel kénytelen szembenézni, amit egészen addig próbált elfelejteni. A Nyelés tehát a műfajával és a szerkezetével is csőbe húz: csak a film utolsó jelenetében áll össze, hogy hová is vezet Hunter nyeldeklése, mit is készített elő ez az életveszélyes kísérletezés.

Mint a filmben is elhangzik, a nyelés a kontroll érzését adja meg önmagunk felett, amit lenyelünk, azt nem vehetik el tőlünk, az a miénk – az evészavaros emberek viselkedésére is ez a magyarázat. Hunter betegségét picának nevezik, amely során kifejezetten fogyasztásra nem alkalmas, emészthetetlen tárgyakat nyelnek le a betegek. Ennek a hátterében több dolog állhat az ásványianyag-hiánytól a pszichés zavarig, és mint kiderül, Hunternél is ez utóbbi tör felszínre. Az ügyet pedig az a dolog oldja meg, amit utoljára lenyel.

A Nyelés tulajdonképpen azt mutatja be, hogy hogyan próbál ő és hogyan az újdonsült családja megbirkózni a kialakult helyzettel, „kezelni” a megváltozott Huntert. Mirabella-Davis egyébként Hunter és a család bemutatása során is nagyon ügyesen játszik az érzelmeinkkel: míg Haley Bennett alakításában Hunter eleinte kifejezetten üresfejű nőnek, „stepfordi feleségnek” tűnik, akiről lassan kiderül, hogy korántsem ostoba, hanem szándékosan választotta ezt a lehető legbutább, maximálisan önfeladó életet, a férjéről, anyósáról és apósáról éppen az ellenkezője bizonyosodik be. Ők tényleg felszínesek és közhelyesek, amit a színészválasztás is aláhúz: az apát játszó David Rasche például klasszikus karakterszínész, akit tengernyi filmben láttunk már, nagyon ismerős az arca, de nem tudnánk megmondani, honnan. Ő egy kellék, és kis híján Hunter is azzá válik a saját életében.

Mirabella-Davis filmje abba a friss amerikai függetlenfilmes vonulatba illeszkedik, amelyben súlyos társadalmi kérdéseket dolgoznak fel csendes – talán zavaróan is visszafogott –, kinyilatkoztatásoktól, ítélkezéstől mentes módon. Ezek a filmek nem adnak részletes magyarázatot a bemutatottakra, mellőzik a didaktikus jelszavakat és lekerekítéseket, ami egyszerre teszi őket szimpatikusan érzékennyé és bölccsé, ugyanakkor sokak számára valószínűleg túlságosan nyitott végűnek és akár üresnek is tűnhetnek. Így dolgozta fel a The Assistant a munkahelyi szexuális visszaéléseket (alig burkoltan a Weinstein-botrányt) és a Never Rarely Sometimes Always a tinédzserkori tiltott abortusz témáját, a sorba pedig a merész műfaji játék, a horrorfilmes árnyak ellenére a Nyelés is beleillik (hogy ez pontosan miről szól, szándékosan nem árulom el, hiszen a film legnagyobb élvezeti értékét pont az önálló felfedezés adja). A Nyelés több szinten is provokál: nemcsak a látvánnyal, amit nehéz higgadtan fogadni, hanem a mondanivalójával is. Végeredményben a test feletti önrendelkezést járja körbe, az ezt övező tabukat dönti le, a szintén nyitott befejezés pedig akár katartikusnak is tekinthető – miközben Mirabella-Davis elegánsan általánosítja is a mondanivalóját.

A film tulajdonképpen azokra a nőkre irányítja rá a figyelmet, akik mellett különböző okok miatt teljesen elment a feminizmus – Hunter az ötvenes évekbeli amerikai nőideált testesíti meg, amit a rendezés azzal is aláhúz, hogy néhány okostelefontól eltekintve semmi nem utal arra, hogy napjainkban játszódik a film, a cselekmény fő színterét adó üvegpalota kortalan. Ebből a szempontból a Nyelés Hunter öntudatra ébredését követi nyomon, ami mögött nincs semmiféle feminista doktrína, hanem spontán módon zajlik; Mirabella-Davis pedig arra kényszerít, hogy főhősével együtt járjuk végig ezt az utat. Az önállósodás során szembe kell néznie azzal, hogy mindaddig miért nem akart önálló lenni, eközben pedig nekünk az előítéleteinkkel, hipotéziseinkkel és morális gátjainkkal kell leszámolnunk. A Nyelés kemény, öntörvényű és okos film, elsőfilmnek pedig egyenesen briliáns – ha sikerül ráhangolódnunk és elfogadnunk a játékszabályait, egészen felszabadító élményt ad. Akkor is, ha nem vagyunk Hunterek.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.