„Kitaláltam magamnak egy nyelvet”

Beszélgetés Reisz Gáborral a Rossz versek kapcsán

A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlannal egy generáció kultuszfilmjét forgatta le, és a Rossz versekben legalább ennyien magukra fognak ismerni. Reisz Gáborral játékos filmnyelvéről, a személyes hang kereséséről, és az őt ért legfájdalmasabb kritikáról is beszélgettünk.

Tudnál hecikuma nyelven válaszolni a kérdésekre?

Tudnék, de az másképp hangzana, mint a filmben. A Rossz versekhez ki kellett találnom egy új nyelvet, vagy legalábbis néhány szavát, hogy következetes legyen. Gyerekkoromban inkább csak felszabadultan halandzsáztam. 3-4 éves lehettem, amikor kiköltözött a családunk Algériába, ahol arabul, franciául és magyarul beszéltek körülöttem az emberek. Ez a nyelvi összevisszaság egy kis Bábelnek tűnt számomra, így hát kitaláltam én is magamnak egy nyelvet.

Bérelt helye volt ennek az emléknek az emlékeidről szóló Rossz versekben?

Azon gondolkoztam, hogyan lehetne visszamenni az önkifejezés alapjáig. Oda, amikor először próbál az ember másképp csinálni valamit, mint a többiek. Így jött a halandzsázás a filmbe.

Már gyerekként is az izgatott, hogy személyes hangon szólalj meg? A filmjeidben mindig van valami felismerhetően reiszgáboros.

A személyesség azért olyan feltűnő a Rossz versekben, mert a saját emlékeimet dolgoztuk fel, és én játszom a főszerepet. De tény, hogy már a kisfilmjeimet is teleszőttem személyes emlékekkel. A Külalak például abból az élményből született, ami egy az egyben benne van a Rossz versekben, hogy édesapám megmutatta a gyerekkori versét. Ledöbbentem, mert addig azt se tudtam, hogy írt egyáltalán verseket. A Külalakban azt a kétkedést próbáltam megfogalmazni, hogy elég jó vagyok-e. Nehezen írok, sokat küszködtem a VAN zenekar dalszövegeivel is. Néha csak úgy kifröccsen belőlem valami, de általában sokat keresgélem az egyszerű, ösztönösnek tűnő szövegeket.

A Rossz versek eredetileg film noir lett volna egy középszerű vízilabdázóról. Miért foglalkoztat a középszerűség?

Szeretem a Coen fivérek figuráit. Ezeket a szürke, egyszerű esetleneket, akikből valahogy mégis hős születik. A noirnak induló Rossz versekben a középszerűség inkább ezt az átlagosságot jelentette. Az elkészült Rossz versekben viszont nem a főhős tehetségéről vagy tehetségtelenségéről akartam beszélni, hanem az önkifejezésről. Ezért nem is mutattuk meg a festményeit, mert akkor rögtön született volna róluk egy értékítélet. A középszerűség helyett az a késztetés foglalkoztatott, ami végigkísérte az életemet, hogy megpróbáltam kifejezni azt az érzést, hogy szeretek valamit vagy valakit – de általában kudarcot vallottam vele.

Mitől lesz kudarc és mitől siker az önkifejezésed?

17 éves fejjel irtó büszke voltam, hogy írtam száz darab szerelmes verset egy lánynak. Volt köztük egy csomó pocsék, de nekem jelentett valamit, hogy meglett a száz. A lányra persze nem volt különösebb hatással. Nem is várhatod el, hogy a másik rácsatlakozzon arra az érzésre egy verstől, amit ki akarsz fejezni. Az egyetlen, amit elérhetsz, hogy elmondod: fontos személy számodra. És ettől maximum meghatódik.

Ez a válasz arra is, hogy miért fontos neked, hogy művészetben, filmekben, zenében fejezd ki magad?

Ha azt mondanám, hogy nem vezérli az önkifejezésemet az a vágy, hogy elnyerjem valakinek a szerelmét, akkor szarjon rám egy galamb, mert ez nem igaz. Ezek a motivációk erős energiát adnak az embernek, de a forgatás, a festés vagy a versírás közben nem feltétlenül erre gondol. Hanem arra, hogy mennyire élvezi ezt az egészet. Hogy kilép a valóságból és belép egy másikba, és megpróbálja azt idehozni, hogy mások is beléphessenek. Ez egy jó drog. Felspannol. Szerencsére legális, és senki nem hal bele. Legalábbis nem úgy, mint a heroinba.

A Rossz versek mögött milyen motiváció húzódik?

Az a bombasztikus érzés, amit úgy hívnak, szerelem, felvet egy csomó kérdést arról, hogy mi is tulajdonképpen és te ki vagy egyáltalán. Ezt az érzést és ezeket a kérdéseket akartam filmnyelvileg a lehető legszabadabb, eredeti és játékos módon kifejezni.

A VAN után megint egy játékos filmet készítettél.

Azt vettem észre, hogy korszakaim vannak. Volt, amikor a Dél-Franciaországban játszódó filmekre voltam rákattantam. Nem a Bor, mámor, Provence-re, hanem a régiebbiekre. Szólhatott bármiről, nekem tetszett. Például ott volt az Anyám kastélya és az Apám dicsősége. Egy történetet mesél el a két film, és Provence-ben, Aubagne-ban játszódott. Az első fesztivál, amire meghívtak a Valakinek a valamije című vizsgafilmemmel, Aubagne-ban volt. Akkor jártam először külföldön egy filmmel. Szép gesztus volt a sorstól, hogy beengedett oda.

Most pedig épp a filmnyelvi játékok érdekelnek?

Pontosan. Van 4-5 filmötletem, amik közül kettő teljesen konvencionális történetmesélő film. De ha most dolgoznám ki őket, biztos, hogy csavarnék egyet rajtuk az írás során. De ebben a csavarásban nincs semmi tudatosság. A Rossz versekben is csak annyi volt a tudatos, hogy tudtam, az idővel szeretnék játszani. A VAN-ban a térrel játszottunk, az emberek átléptek egyikből a másikba csak úgy, most pedig ugyanezt valósítottuk meg az idővel. Nemrég a kezembe került a Here című zseniális képregény, ami egyetlen helyen játszódik, de 20 ezer évet ölel fel. Minden képen ugyanaz a beállítás, de hol őserdő, hol egy kanapé, hol meg az amerikai indiánok tűnnek fel rajta. Amíg ezt az idősűrítményt olvastam, olyan érzésem volt, mintha kitágulna a tudatom. Ezt a szabadságot keresem a filmezésben is.

A Rossz versekben miből fakadnak az időjátékok?

Abból az érzésből, hogy minden változik, de valójában minden ugyanaz. Merthner Tamás hatévesen is pofára tudott esni, és akár gitárt, töltőtollat vagy ecsetet ragad, mindig ugyanaz hajtja. Hogy megdobogtassa valaki szívét azzal, hogy megpróbálja kifejezni a kifejezhetetlent, vagyis a szerelmet. Erre a változatlanságra reflektál az is, hogy a szülők nem öregednek és nem fiatalodnak vissza a filmben. Közben viszont semmi sem ugyanaz, egy pillanat se jelenik meg kétszer ugyanúgy, mert az emlékezet csalóka. Mindig máshogy emlékszünk a múltra.

Ez a változatlanság a főhős megoldatlan problémáiból fakad.

Elsősorban abból, hogy Tamás egy frusztrált, kishitű, önbizalomhiányos fiú, aki felnőttként is nehezen csap rá az asztalra.

Ez a leírás mennyire tükröz téged?

A gyerekkoromat tükrözi. Vagyis azt az énemet, aki még nem filmezett. A filmkészítés sokat segített, de a mai napig sem vetkőztem le teljesen ezeket a tulajdonságaimat. De ez szerintem jó dolog. A bizonytalanság stresszt és feszültséget jelent, és ez a feszültség segít egy alkotónak, hogy megkérdőjelezze az ötleteit. Ha nem kérdőjelezné, akkor a tutit csinálná, és azzal gyakran félre lehet menni. Ezért is fájt, amikor azt írták egy kritikában, hogy a Rossz versek hazai pálya a VAN után. Miközben nem hoztunk egyetlen döntést sem a filmben, amivel ne állítottunk volna magunk elé hatszor olyan nehéz kihívást.

Mint például?

A legszembetűnőbb az, hogy én játszom a főszerepet. A stábnak sokkal nehezebb volt, hogy a rendező játszott is, ráadásul én nem vagyok színész. De mivel annyira személyes a film, magamat láttam a szerepben, amikor írtam a filmet. Másrészt felvállaltuk, hogy ez egy sűrű és eklektikus film, és három évszakban, 120 helyszínen forgattunk 180 jelenetet. Leegyszerűsíthettük volna, több részét kronológiai sorrendbe állítva, de akkor a filmélmény nem egy flow lett volna, mert nem agyban játszódott volna le a történet.

A VAN sikere nem adott nagyobb önbizalmat neked alkotóként?

(elgondolkodik) Nem. Könnyebb megvalósítanom a filmterveimet, mert mások több bizalommal vannak irántam, de alkotóként nem lett nagyobb az önbizalmam. Abban segített a siker, hogy most már tudom, van létjogosultsága annak, amit csinálunk. Érdemes kísérletezni, és bevállalni olyasmiket, amik másnak talán hülyeségnek tűnnek, mert az emberek vevők rá.

Rendezőként szerinted van olyan saját nyelved, mint gyerekként a hecikuma?

Ahogy a Rossz versek bolyong az időben, úgy szoktam én is csapongani beszéd közben, átugrani egyik gondolatról a másikra. Ez a stílus azt is tükrözi, ahogy a magas érzelmi hőfokon élő emberek, például a szerelmesek összevissza beszélnek. Meg azt is, ahogy a gyerekek gondolkodnak. Ők teljesen más időszerkezetben raknak össze például egy filmet, ha elmesélik, hogy mit láttak. Azokat a részeket emelik ki, amiket a legérdekesebbnek tartottak, és nem arra figyelnek, hogy érthetően fűzzék egymás után a történteket.

Van valami jó értelemben vett gyerekesség a filmjeidben?

Remélem. Próbálom játéknak felfogni a filmnyelvet, és a játék a gyerekek legnagyobb fegyvere a túlélésre.

Törekedsz rá, hogy kialakíts valamiféle rendezői kézjegyet, amiről felismernek az emberek?

Nem. Vannak rendezők, akik egész életükben hasonló filmet csinálnak, mint mondjuk Ozu, Wes Anderson, vagy Roy Andersson. Én erre nem lennék képes. A kísérletezés izgat, hogy másféle filmnyelveket próbáljak ki, és különböző filmeket készítsek.

Sok mindenben hasonlít, de abban például különbözik a két filmed, hogy csak az egyiket tartod igazi „Így jöttem” filmnek. És nem a VAN az. Miért?

A Rossz versek írása közben éreztem azt, amit valószínűleg azok a rendezők éreznek, akik az első filmjüket írják. A VAN annyira ad hoc és improvizatív módon született, egy anyagi és érzelmi válság közepén, hogy nem igazán volt tudatos az alkotási folyamat. A Rossz versekben a rengeteg emlék és a rengeteg jelenet összefűzése annyi energiát igényelt, hogy ez már sokkal tudatosabban készült. A cannes-i filmfesztivál rezidensprogramjában, Párizsban kezdtem írni a filmet, és azt éreztem, hogy itt vagyok egy idegen országban, és meg akarom fogalmazni magamnak is, hogy ki vagyok. Beléptem egy szobába, ahol be kellett mutatkoznom, mert tele voltam félelemmel azzal kapcsolatban, hogy mit várnak el tőlem az emberek. Akár a VAN sikere miatt is.

A VAN-ra Ferenczik Áron személyisége is rányomta a bélyegét.

Amikor a VAN-t írtam, elsősorban Áronból indultam ki. Neki elég speciális személyisége van: egyszerre nyugdíjas és egyszerre punk. Nem hajlandó például felszínesen udvariaskodni az emberekkel, mindig kíméletlenül őszinte. Az egyéjszakás jelenet írásakor, amikor Áront felviszi egy lány a szobájába, és amíg kimegy a vécére, addig levetkőzik és meztelenül várja az ágyon, beszélgettem Áronnal. Elmeséltem neki, hogyan is működnek az egyéjszakás kalandok, mire ő teljesen befeszült, hogy hát itt tart a világ, és ő biztosan lecseszné ezt a lányt. Annyira belelovallta magát, hogy tudtam, ez lesz a jelenet: Áron kiakad a lányon, aki szexelni akar vele.

Miért lett a Rossz versek egyik központi fogalma a csoda?

Mert valóban kikerestem az értelmező szótárból a szerelem definícióját, és arra jutottam, hogy a szerelem egy csoda. Ez aztán sokat alakult a filmben, összekapcsolódott Tamás munkájával, a reklámfilmezéssel, és hogy csak azért gondolja ezt, mert jó szlogen. De nehéz erről úgy beszélni, hogy ne tűnjek Danielle Steelnek.

Tartottál tőle, hogy a filmben is Danielle Steel-esen hangozhat ez?

Persze, de remélem, hogy az irónia ellensúlyozza. Nem szeretem a csöpögős filmeket.

Kiábrándultál a csodákból?

Nem. Csak az ember elfeledkezik róluk néha a rohanásban.

Tartasz attól, hogy egyszer neked is el kell menned egy multinacionális cégnek dolgozni, és az alkotás nélküli teperésből fog állni az életed? Ez a félelem több filmedben, a Rossz versekben, a VAN-ban és a Külalakban is megjelenik.

Látom a környezetemben, hogyan égnek ki azok, akik csak dolgoznak, dolgoznak egy multinál, de én nem szoktam rettegni ettől. A multinacionális környezettel inkább az a bajom, hogy nincs meg benne a szabadság, és hogy olyan dolgot csinálnék, aminek nem látom az értelmét.

Nem szokott felmerülni benned az, amit sokan hangoztatnak, hogy művészettel foglalkozni luxus, és végezhetnél helyette társadalmilag hasznos munkát, ami hozzájárul például a gazdasághoz?

A művészet is hozzájárul a gazdasághoz, rengeteg embernek ad munkát a filmipar. A művészet hasznos dolog, mert ápolja az emberek lelkét, próbálja tágítani az agyuk térfogatát, és mondani valamit a világról, amiben élnek. Ha ez nem lenne, akkor a Metropolisban élnénk, ahol zombiként vonulnak munkába az emberek. A filmezés csak abban különbözik a többi társadalmilag hasznos munkától, hogy más a ritmusa. Pontosabban nincs ritmusa. Ha forgatás van, akkor napi 14-16 órát dolgozik az ember, ha nincs, akkor semennyit. Legalábbis látszólag. Amikor a VAN-t írtam, a barátnőm részben azért hagyott el, mert azt látta, hogy tengődök, miközben ő a gyerekotthonban húzza az igát. Épp a VAN-on gondolkodtam, de ez nem volt látványos, és még egy hozzám közel álló ember is csak tökölésnek látta. De ez csak akkor tökölés, ha nem lesz belőle film.

Ha az ex-barátnőd nem is, az igazi Zita, akihez az igazi rossz versek szóltak, ott ült az egyik elővetítésen. Mit szólt hozzá?

Nem tudta, hogy ilyen nagy szerepe lesz a filmben. Még a noiros filmtervemről meséltem neki, és elkértem hozzá a verseket, amiket nekiadtam gyerekkoromban. Igazából a gyártásvezető-asszisztens kérte el, mert akkor épp Párizsban voltam. Ha van valami, ami nem romantikus, hát ez az. De nagyon szerette a filmet. A barátaimnál, akik szereplői az életemnek és ezen keresztül a filmnek is, jó értelemben kiüti a biztosítékot a film, meghatódnak tőle. Még senki nem sértődött meg azon, hogy bekerült a Rossz versekbe.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.