Klasszikus mese plakátszínekben

Lorenzo Mattotti: La fameuse invasion des ours en Sicile / Medvevilág Szicíliában

A Medvevilág Szicíliában egy üdítő színfolt – mind szó szerinti, mind műfaji értelemben véve – a mai egészestés rajzfilmek sorában. Varázslók vannak benne, meg királyok, meg szörnyek, meg mesemondók. És persze medvék – mindez a varázslatos Szicília vibráló plakátszíneiben.

A rajzfilmhez egy vándor mesemondó páros rögtönzött előadása nyújt keretet, akik kibújva a narrációból, időről időre újra és újra megjelennek a képernyőn, majd amikor már azt hinnénk, vége a történetnek, kapunk még egy fejezetnyi mesét – mint amikor a kisgyerekek próbálják egy kicsit tovább húzni az időt elalvásig, és a szülők, eleget téve kérlelésüknek, egy-két oldallal tovább lapoznak a mesekönyvben. A Medvevilág a nézőit is jó értelemben vett gyerekszerepbe helyezi: 82 percre kikapcsol a modern hétköznapokból és elénk tár egy klasszikus történetet, amely sokkal inkább a nép ajkán tovább élő varázsmesékkel rokon, semmint a kortárs mesélők történeteivel. Pedig a történetnek igenis van szerzője, méghozzá nem is akárki: Dino Buzzati, a híres, huszadik századi olasz író, aki annak idején saját maga illusztrálta is a film alapjául szolgáló, 1945-ben megjelent, azonos című gyermekkönyvét.

A történet szerint Leander, a medvék királya hadba vonul az emberek ellen, hogy kiszabadítsa fogságba ejtett fiát, és élelemhez juttassa éhező népét, majd számos mesés kalandot követően sikeresen át is veszi a hatalmat a szigeten. Mindezen keresztül pedig a Medvevilág a gyerekek számára is érthető és ihletett nyelven tud szólni a szülői és vezetői felelősségről, a politikai-hatalmi intrikákról, a kultúrák és generációk egymás mellett éléséről, háborúról és békéről, áldozatról és bátorságról, méltóságról és könnyelműségről. A film ennek kapcsán az Állatfarmot is eszünkbe juttathatja: nem csupán a regények azonos megjelenési éve, valamint a mindkettőben központi szerepet játszó, emberi ruhákat és szokásokat magukra aggató, beszélő állatok miatt, de az ötvenes évek animációit idéző képi világával is. Habár Buzzati története jóval derűsebb az Orwellénél, nem fél a halált emlegetni (és vérmentesen ábrázolni), valamint morális és társadalmi tanulságokat előadni, anélkül, hogy didaktikussá válna. Persze leegyszerűsített világot ábrázol, de ezt a világot egyúttal a természetesség hatja át, amit igen ritka manapság a vásznon látni, még inkább megtapasztalni.

A filmet az a Lorenzo Mattotti rendezte, aki mindeddig elsősorban képregényeiről és illusztrációiról volt híres. Filmesként ezenkívül csak a Fél(ek) a sötétben című horrorantológia egyik epizódjával, valamint a 76. Velencei Nemzetközi Filmfesztivál kedvcsináló videójával mutatkozott be; a Medvevilágban azonban jelentősen kivette a részét a regény forgatókönyvvé adaptálásában is, és még a hangját is kölcsönözte az egyik karakternek. Mattotti tudatosan igyekezett minél inkább hű maradni Buzzati eredeti történetéhez, valamint illusztrációihoz is, a friss filmest azonban érte is emiatt némi kritika a sajtó részéről, miszerint filmje nem elég modern és politikailag korrekt.

Amit viszont nehéz lenne elvitatni tőle, az a vizuális kivitelezés kifogástalansága és eredetisége. A kétdimenziós technikával készült Medvevilág komplett vizuális gyönyör a maga stilizált, plasztikus figuráival, éles fény-árnyék kontúrjaival, monumentális felületeivel és kontrasztos komplementer színeivel. A francia-olasz koprodukciós filmnek ráadásul örömteli magyar vonatkozása is van: a rajzfilm lenyűgöző látványvilága legalábbis részben a Kecskeméti Animációs Stúdió munkatársainak keze munkáját dicséri. A filmet jegyző francia Prima Linea Productions nem először dolgozott együtt a Kecskemétfilm Kft.-vel: előzőleg az Oscarra is jelölt A vörös teknős már igen sikeres együttműködésnek bizonyult.

Mattotti bemutatkozó filmjét elsőként a 2019-es Cannes-i fesztiválon mutatták be; Magyarországon pedig július 16-tól látható a mozikban, a Mozinet gondozásában. Jó szívvel ajánlható mozira éhes családok, de gyerekmentes felnőttek számára is. Ha az egyszerű történet esetleg hamar ki is esik az emlékezetünkből, az erőteljes, szerzői látványvilág valószínűleg sokáig velünk marad majd, stílusosan René Aubry hangulatos flamenco zenéjével kísérve.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.