Almodóvar nem öregszik, nem lassul, és amikor azt hisszük, felért a csúcsra, tesz egy újabb lépést felfelé. A Párhuzamos anyák a következő lépcsőfok egy szemlátomást örökké fejlődő életműben – és a hang, amire szükségünk van ezekben az időkben.
Nincs még egy rendező, aki úgy tudna beszélni az emberi sorsokról, ahogyan Almodóvar. Hangja a legkülönbözőbb kultúrák, társadalmi osztályok és generációk között tolmácsolja érzéseit, ami kollektív élményként gravírozza bele magát tudatunkba. Filmek, melyek többet adnak egy élvezetes délutánnál. Gondolatokat ébresztenek, átértékelésre késztetnek. Transzformálnak.
Mégpedig azért, mert alkotójuk is állandóan változik. Megújul, felfrissül és negyven év után is képes aktuális maradni, amellett, hogy mindvégig hiteles önmagához. A Párhuzamos anyák a megújulás, az új lehetőségek filmje, ami egy pillanatra sem felejtkezik meg múltjáról és felmenőiről.
Ahogy azt Janis (Penelope Cruz) sem teszi. Pedro Almodóvar örökös múzsája egy karrierje csúcsán lévő madridi divatfotóst alakít, aki egy száz éves tömegsír exhumálásáért lobbizik, melyben a spanyol polgárháború alatt kivégzett dédapja is nyugszik. Arturo (Israel Elejalde), a törvényszéki antropológus felajánlja neki segítségét és szép lassan egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Olyannyira, hogy kilenc hónappal később Janis már a szülőszobán vajúdik, egymagában. Pontosabban nem teljesen: vele van ugyanis a tinédzser Ana (Milena Smit), aki szintén első gyermekét várja. A két nő egy napon hozza világra gyermekeit, majd ki-ki visszatér saját életébe, de azért előtte még elérhetőséget cserélnek egymással.
Telnek a hetek, Janis gyermeke pedig egyre kevésbé kezd őrá, vagy Arturóra hasonlítani, és bár a nő biztos benne, hogy saját lányáról gondoskodik, végül mégis ráveszi magát, hogy csináltasson egy anyasági tesztet. A teszt negatív eredményt mutat, Janis pedig kétségbeesik. Ekkor kerül ismét a képbe Ana, aki elszökött családjától és minden áron igyekszik felvenni a kapcsolatot egykori (szülő)szobatársával. A szappanopera-szerű alaphelyzet Almodóvar filmjében a legősibb emberi érzések tárházát borítja a nézőre, kezdetben csak szemerkélő cseppekben, majd, ahogy a cselekmény mind új és új sebességbe kapcsol, özönvízként önti el a nézőteret. De miért működik ennyire ez az almodóvari humanizmus a vásznon? Mitől válik ez a történet spanyol telenovela helyett emberi sorsokat egyesítő drámai eposszá?
Természetesen nem lehet pusztán egy tényezőben megragadni a rendező szerzőiségének esszenciáját, de legújabb filmjében az alkotóelemek tisztábban körvonalazódnak, mint azelőtt talán bármikor. A Párhuzamos anyákat nézve nehezen hisszük, hogy egy nyolcadik ikszébe lépő rendező negyvenéves karrierjének munkáját látjuk. Lendülete, szenvedélye, és az, ahogyan a mai korszellemre reflektál, egy ereje teljében lévő zsenge alkotót idéz meg. Az utóbbi időben önmaga fáradt imitációjává váló Woody Allen karrierjével és Quentin Tarantino teóriájával szemben – miszerint tíz film után a nagy rendezők is hanyatlásnak indulnak – Almodóvar képes volt megőrizni azt a dolgot, ami már a kezdetektől különlegessé tette filmjeit: kíváncsiságát és az emberi sorsok iránti végtelen szeretetét.
Ennek köszönhetően válik egy rétegzett, komplex alkotássá, mely magabiztosan vonultatja fel a rendezőtől már jól ismert témákat: nehéz sorsukon felülemelkedő anyák, a családi dinasztiák determinatív hatása az egyénre, a különböző generációk eltérő élményei és a (spanyol) nemzeti identitás kollektivizáló ereje. Amellett, hogy mindegyik témájában oly sokadjára is sikerül újat mondani, a Párhuzamos anyák elsősorban dramaturgiai precizitásában haladja meg a mester addigi munkásságát.
Saját elmondása szerint a film ötlete húsz éve, a Mindent anyámról idejében született, azóta formálta, finomította, mire végül a 2020-as karantén alatt talált rá a hiányzó elemekre és öntötte végleges formába a történetet. Az évtizedes törődés során egy valódi, tökéletesre csiszolt, feszes művé érett, ami minden bizonnyal válik majd elemzések és oktatási anyagok sokaságának tárgyává. Ezt a megszerkesztettséget ugyanis valóban tanítani érdemes. A főszereplői személyes tragédiájától a spanyol társadalom teljes terjedelméig kigyűrűző történet rétegeit bravúros módon szövi egybe, hogy az minden összetettsége ellenére is bárki számára könnyen érthető, pontosabban átélhető maradjon.
Mégsem tűnik egy pillanatig sem mesterkéltnek A történet minden kiszámíthatatlanságával együtt organikusan áll össze teljes, hiánytalan egésszé. Természetességét az a már sokat említett, őszinte humanizmus táplálja, ami rendezőjének minden pórusából árad és pontosan ezzel tud továbblendülni egy remekül felépített tananyag szintjén. Precizitása nem csupán dramaturgiai, hanem a film érzelmi ívére is kiterjed. Főszereplőivel együtt élhetünk meg extatikus magasságokat és fullasztó mélységeket, a folyamatosan változó viszonyok és fejlődő személyiségek pedig olyan hullámvasútra ültetnek fel, amit ember legyen a talpán, aki megússza szárazon.
A film legfőbb erénye mégsem ezekben keresendő, hanem empátiájában. Természetesen rendkívül emberi karakterei iránt is, elsősorban azonban az ember iránt, csak úgy általánosságban. Hiába szól üzenete Spanyolország történelmének egyik legsúlyosabb traumájának feldolgozásáról – de még ha szereplőinek drámáját sem tudnánk sajátunkénak érezni, egy dolog univerzális: az emberi lét élménye. Ez pedig, ha szeretnénk, ha nem, a film minden egyes nézőjét összeköti. És talán épp ennek tudatosítására van leginkább szükségünk ezekben az időkben.
Almodóvar jól tudja. Nem is, érzi.
