Közös kísértetek

Mike Flanagan: The Haunting of Bly Manor / A Bly-udvarház szelleme

A Bly Manor végsősoron egyetlen dolgot akar igazán megmutatni: az elmúlást.

Az utóbbi fél évtized horrortermése minden bizonnyal egy külön alfejezet lesz a filmtörténetben. A 2014-es Babadook, majd az olyan filmek, mint a Valami követ (It Follows), A boszorkány (The Witch), az It Comes at Night, az Örökség (Hereditary), a Tűnj el! (Get Out), az elmúlt évből pedig a Mi (Us), a Fehér éjszakák (Midsommar) és A világítótorony (The Lighthouse) című alkotások határozottan sok közös jellemzővel bírnak: mindegyikben tetten érhető a szerzőiség, egyfajta „újkomolyság” és „újőszinteség” jellemzi őket, a hangsúly a személyes, intim drámákon van, azok között is dominánsak a családi viszonyok, a „szörny” szinte minden esetben az emberből, emberi érzésekből és/vagy társadalmi viszonyokból fakad, illetve maguk a szerzők is kerülik a horror címkét, Jordan Peele például következetesen társadalmi szatíraként hivatkozik a Tűnj elre, míg Ari Aster családi drámaként az Örökségre. [A jobb híján egyelőre „poszt-horrorként” címkézett filmekről írt tanulmányunk ide kattintva olvasható – a szerk.]

Egy másik, szintén lényegében pár éves jelenség a minisorozatok óriási népszerűsége és mainstream sikere. Valahová a kettő közé talál be Mike Flanagan két minisorozatával, A Hill-ház szellemével (The Haunting of Hill House), és az azt követő A Bly-udvarház szellemével (The Haunting of Bly Manor), amelyek rengeteg mindenben osztoznak a fenti filmekkel, azonban a szerzőiség hiánya mégis megkülönbözteti tőlük. Mike Flanagan munkái narratív és formai szempontból kevésbé innovatívak, azonban az előbb említett nagyon hangsúlyos drámai vonal, a hitelesség, a családi téma, az intimitás, a nem megszokott „szörny” mind jelen vannak az ő filmjeiben is, mintha a klasszikus keretek között törekedne egy olyasfajta műfaji újra- vagy átgondolásra, mint amire szerzőibb kollégái is. Ezen belül a Bly Manor még jobban a dráma felé tolódik el, olyannyira, hogy a klasszikus horror-toposzok szinte fölöslegessé is válnak, mindezzel együtt egy igazán igényes és a szó legnemesebb értelmében vett érzelmes filmet kapunk.

A Bly-udvarház szelleme Henry James munkáinak laza adaptációja. Egy nemrég Londonba érkezett amerikai lány, Dani Clayton (Victoria Pedretti) dadaként munkát vállal egy gazdag brit családnál: két árván maradt gyerekről, Floráról (Amelie Bea Smith) és Miles-ról (Benjamin Evan Ainsworth) kell gondoskodnia. Az előző lány, akit a szülők halála után vettek fel, gyanús körülmények között öngyilkosságot követett el a birtok területén. Ebbe az alaphelyzetbe érkezik Dani, aki amellett, hogy küzd a saját múltjával, nem tud kellőképpen angol teát sem főzni, mindezek ellenére meglepően könnyen boldogul, látszólag jól kijön a gyerekekkel és a hatalmas ház többi lakójával: Owennel (Rahul Kohli), a szakáccsal és Hannah-val (T’Nia Miller), a házvezetőnővel. Történik néhány apró furcsaság, kérdések merülnek fel, aztán kilenc epizódon keresztül látjuk kibontakozni ezt a kellemesen szentimentális, gótikus szellemtörténetet.

A Bly Manor egyik legnagyobb erénye minden bizonnyal a szereplőközpontúsága, Flanagan szinte gondoskodó figyelemmel mutatja be és kíséri végig őket a történetben. Ugyan Dani karakterén keresztül lépünk be a filmbe, de nem válik ő az egyértelmű főszereplővé, szinte mindenki egyformán fontos és kidolgozott lesz. Hasonlóan a Hill House-hoz, egy-egy epizód fókuszában itt is javarészt más és más szereplő áll, akinek egyszerre ismerjük meg a múltját és haladunk vele az aktuális történetben. Ezzel a megoldással Flanagan valóban közel hozza a szereplőket és óvatosan életre kelti a „szellemeket”, azt, hogy kinek a múltjában milyen befejezetlen történet tátong. Szinte mindegyik szereplő szimpatikus, szerethető és szinte mindegyikőjük története kötődik a ragaszkodás, elengedés és a bűntudat érzésköréhez, és lényegében ezek az érzések lesznek a történeteik fő mozgatórugói. A színészek a Hill House-hoz hasonlóan itt is igazán jók, de különösen a két gyereket alakító Amelie Bea Smith és Benjamin Evan Ainsworth emelendő ki, akik meglepően könnyen váltanak az idegesítő, a kedves, a hátborzongató és a szerethető között.

A minisorozat másik erőssége a hangulat. Talán már néhány epizód után is, de a sorozat végére érve biztosan összeáll, hogy itt nem egy horror-történetről van szó, hanem egy intelligens, kicsit gótikus, kicsit sötét, mesehangulatú, érzékeny szerelmi történetről. A jump scare-et és társaikat teljesen el lehet felejteni, itt sokkal inkább a lassan csordogáló, óvatos melankólián van a hangsúly, semmint a cselekményen vagy a horror-elemeken. Ilyen értelemben az a kevés horror-jelenet szinte fölöslegessé is válik és ritkán illeszkedik organikusan a történet egészébe, valahol azt az érzést keltik, hogy szinte csak a műfaji címkézés végett vannak a filmben. A Bly Manor végsősoron egyetlen dolgot akar igazán megmutatni: az elmúlást. Ennek megfelelően alakul a sorozat ritmusa, hangulata, az egyébként remek zenei világa, a pontosan komponált képek, a jó helyre érkező fekete-fehér epizód, egyszóval minden porcikája – és pontosan ezért is sikerül neki, amit akar.

Ennek megfelelően a Bly Manor soha nem nyújt egy olyan intenzív élményt, mint a Hill House vagy mint amit elvárhatunk egy horrorfilmtől. A Hill House súlyos családi drámájához képest itt jóval visszafogottabb viszonyrendszerek uralkodnak, illetve az előző sorozatra jellemző remek és helyenként kimondottan eredeti hátborzongatás is elmarad, cserében persze jár a szinte befele forduló, lassú szomorúság. Emellett a Bly Manornak is sikerül elkövetni a szinte kötelező minisorozat-hibát, miszerint egy-két epizóddal mindenképp hosszabb a kelleténél. Rövidebbre húzva is működne a hangulat és létrejönne ez a kellemesen komótos ritmus, persze érezhetően azért a második felétől kel igazán életre a sorozat.

Izgalmas kérdéseket lehetne felvetni a Bly Manor – vagy általában a műfajban végbemenő változások – kapcsán: miért került a hangsúly a lényegében egyszerű és intim drámai történetekre, miért eme erőteljes személyesség? Persze mindezzel csak arra kérdeznénk rá, hogy mi is történik a világban, erre pedig valószínűleg nehéz lenne jelen keretek közt választ adni. Mindenesetre a Bly Manor egy erőteljes hangulatfilm, ami valószínűleg csalódást okoz azoknak, akik klasszikus ijedelmekre vágynak, de határozottan erős élmény azoknak, akik szeretnek elmélázgatni a dolgok múlandóságán, és azon, hogy ezzel mit lehet kezdeni – ha lehet egyáltalán bármit is.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.