Közvetítők

Miloš Forman-napló VI.

A cseh rendező életét és műveit rendhagyóan, naplószerűen boncolgató sorozatunk utolsó részéhez érkeztünk, amiben akarva akaratlanul is számvetés történik.

Szerintem a Larry Flynt, a provokátor egy túl korai cím volt. (De vehetjük az angol eredetit, a pereskedésre utaló The People vs Larry Flyntet is.) Sokkal jobban nézne ki az Andy Kaufman, a provokátor (vagy akár valami olyasmi, mint pl. Andy Kaufman a világ ellen), hiszen ez a tragikusan fiatalon elhunyt ember – és most direkt nem írok komédiást vagy színészt – sokkal nagyobb provokátor volt, mint az alapvetően mégiscsak üzletember Larry Flynt. Itt már nem a szólásszabadság farvizén pucér nőkből gazdaggá és hírhedtté váló emberről van szó, hanem egy igazi határsértő huncut művészről, egy őserejű, archetipikus tricksterről, egy amerikai Hermészről vagy Lokiról. Ezt a megfejthetetlen, zseniális figurát próbálta valamiféleképpen ábrázolni – vagy inkább érzékeltetni – Forman alig pár évvel a (szerintem első igazán amerikai filmje, a) Larry Flynt után.

Ember a Holdon

Mivel többé-kevésbé ugyanabban a regiszerben maradt új filmjével is, megtartotta a fura emberek életrajzára (Tim Burton Ed Woodját is ők írták) specializálódott forgatókönyvíró-duót, Scott Alexandert és Larry Karaszewskit, de joggal szerette volna kiküszöbölni az előző film dramaturgiai csorbáit. Nem egy tradicionális biopic dukál egy Kaufman-szerű fenoménnek, hanem valami érdekesebb, ami nem egy élettörténetet mesél el az abból levonható unalmas tanulságokkal (mint ahogy – valljuk be – többé-kevésbé a Larry Flynt első felében is történt), hanem ami megtalálja a figurában dúló ellentmondást. És hát Andy Kaufmannál ellentmondásosabb egyéniséget ritkán találni, főleg ha alteregójára, a faragatlan bunkó Tony Cliftonra gondolunk, akit Forman úgy fogott fel, mint valakit (vagy inkább valamit), aki (ami) által a halandó művész beteheti lábát a halhatatlanság kapuján, úgy, hogy közben fenntartson valami titkot, valami saját magán túlmutatót, valami provokatívat. Persze, lehet hogy Kaufman csak enyhén skizofrén volt – de az is lehet, hogy az egész egy ugyanolyan nagyszerű meta-hecc, mint a többi, amelyeket legfőbb ugratópajtásával, Bob Zmudával találtak ki.

A mozgóképes végeredményben ezt a tragikusan énkeresős, de alapvetően mégis huncutságból kitalált szívatást nem sikerült maradéktalanul megragadni, Forman szerint a stúdió és főleg (a filmben végül szerepelő, Kaufmant jól ismerő) Danny DeVito kekeckedései miatt, akik a tradicionálisabb életrajzi mozi langymeleg vizei felé akarták kormányozni a produkciót. Akárhogy is történt, nem Jim Carrey-n múlt: Formannak talán az Amadeus óta nem volt ennyire sikerült casting-döntése. Egyébként is adja magát, hogy egy határsértő komikust határsértő komikus alakítson, de amennyire durván feszegette Kaufman a maga idejében a színpadi jelenlét, a stand up comedy és úgy egyáltalán az előadóművészetek kereteit, ugyanolyan merészen lép túl Carrey azokon a határokon, amelyekbe még belefér a method acting mint színészi technika. Amikor Carrey Kaufmannak volt öltözve a forgatásokon, kedélyesen el lehetett vele beszélgetni, amikor viszont Tony Cliftonnak maszkírozva jelent meg, még a rendező is kerülte, annyira seggfej volt – és annyira komolyan vette a seggfejkedést. Erről a finoman szólva kaotikus forgatásról szerencsére egy elég jól megszerkesztett Netflix-dokumentumfilm is készült évekkel később Jim & Andy: The Great Beyond címmel, és elég jól látszik belőle, hogy Carrey bizony néha túl közel ment a tűzhöz. Hatalmas kár, hogy nem Forman eredeti elképzelési érvényesülhettek forgatókönyvírás közben (ebből is látszik, hogy Hollywoodban legtöbbször a rendező is csak egy iparos, akinek a kezét mindenféle szerződések és szakszervezeti szabályok kötik gúzsba), de így is sugárzik a filmből Kaufman titokzatossága, kiismerhetetlensége, és természetesen arra való óriási tehetsége, hogy minden szem rá szegeződjön.

A film egyébként ahhoz képest, hogy mennyire nagystúdiós kontroll alatt készült, meglehetősen sokat kacérkodik az önreflexivitással: egyből egy lerombolt negyedik fallal indul, amiben Carrey Kaufmanként vallja meg, hogy mennyire tökéletlen alkotást is fogunk nemsokára látni. Ehhez képest a gyerekkort bemutató, formalista első képek egyikén a kis Kaufman konkrétan a (negyedik) falnak játszik. Mint később is sokszor: az értetlenség falának – nem csoda, hogy később egész életében folyamatosan próbálta rombolni ezt a falat. És a film akarva akaratlan is szól a saját készülésének kálváriájáról: Kaufmannak ugyanazokkal az értetlenkedőkkel kell szembenéznie, mint amivel egy rendezőnek, amikor nem a kiszámítható, biztonságos franchise-műfajokban akar alkotni. A filmbéli Kaufman ikertestvére a világból kilógó Fekete Péternek, a Száll a kakukk meg nem értett, „heccet a hecc kedvéért” főhősének, de a Hair felforgatójának, a gyerekesen vihogó, beilleszkedni képtelen Mozartnak és a konzervatívok által kiutált Larry Flyntnek is. Ugyanakkor meg két világ között létező, közvetítő figura is, tükörtartó, a valóságot megfigyelő, majd karikírozva újramesélő művész is – mint maga a rendező.

Az Ember a Holdon egyébként talán az első és egyetlen Forman-film, aminél tényleg lehetetlen elvonatkoztatni az alkotótársaktól, jelen esetben Jim Carrey-től. Annyira ő csinálja meg a filmet – miközben az idősödő, a szetten egyre gyakrabban szunyókáló rendező bölcsen a háttérbe vonul –, hogy paradigmaváltó alkotásnak bizonyul karrierjében. Ez a film a Truman Show-val, no meg az öt évre rá készült Egy makulátlan elmével bebizonyították, hogy a dilibogyó Ace Ventura bizony teljes értékű színész, aki képes magát teljesen alárendelni, átadni, eltüntetni. Ugyanakkor meg a kaufmani hagyaték is annyira rányomja a bélyegét az alkotásra, hogy ismét csak lehetetlen nem érezni a rendező mint auteur fokozatos háttérbe vonulását. Ami nem baj. S ha szabad kiegészítenem egy apró triviával: a film forgatása közben születtek meg Forman újabb ikrei, ismét fiúk, ismét egy fiatal cseh anyától (róla volt már szó az előző részben). Rendezőnk Kaufman és Clifton tiszteletére Andynek és Tonynak akarta keresztelni őket, aztán végül Andy és Jim lett belőlük. Így végre elválhatott régi cseh feleségétől – a Meghallgatás szereplőjétől – annyi külön töltött év után. Nem tetszenek kitalálni, hogy Vera kihez ment feleségül ezek után: a Fekete Pétert alakító Ladislav Jakimhoz, aki azóta sem színészekedett többé. Ha ezek után valaki azt merészeli mondani, hogy nem kicsi a világ…

Az idősödő, egyre több meghiúsult filmtervet temető Miloš Formannak már csak egy filmre futotta, ami viszont – talán szándékai ellenére is – összegző jellegű alkotás lett. Pedig igazán megnéztem volna A gyertyák csonkig égneket az ő adaptációjában, Sean Conneryvel, Klaus Maria Brandauerrel és Winona Ryderrel – Ember lett volna címe, persze angolul, parázs jelentéssel –, de talán a Zaklatást (Disclosure) is, amit végül Barry Levinson készített el. Ezek helyett „be kell érnünk” talán legsötétebb, legkomorabb alkotásával, a Goya kísérteteivel. Be kell vallanom valamit, s ha meglincselnek a személyes hangvételért, ám legyen. A Goya kísértetei volt az egyike 13-14 éve az első „rendes” filmkritikáimnak, amiért honoráriumot is kaptam. Egy regionális nyomtatott lap kulturális rovatába készült, és rettenetesen izgultam miatta, mindenfélét utánaolvastam Goya életének. Pedig jobban tettem volna, ha Forman életének olvasok utána. Goya ugyanis csak egy szemszög, egy ürügy, egy továbbírandó alapanyag.

Goya kísértetei

A régi alkotótársak közül alig maradt valaki vele a jó öreg társforgatókönyvírón, Jean-Claude Carriére-en és Saul Zaentz produceren kívül (utóbbinak szintén ez az utolsó filmje), ráadásul idegen országban, spanyol koprodukcióban forgatták le a Goyát. És noha a digitális technika itt jelenik meg először Forman filmjében egy-egy képkocka erejéig, a ritmusán, fogalmazásmódján ez alig érződik: ugyanolyan veretes – mára már avíttasnak tűnő – kosztümös mozi, mint pl. a Valmont, de lassabban őröl, jobban emészt, és sokkal komorabb, mint bármelyik korábbi filmje. Mintha a festői fényhasználatot (operatőr: Javier Aguirresarobe, hiszen Ondrícek nyugdíjazta magát) is ironikusan használná Forman a sötétség ábrázolására: ha létezik olyan, hogy kosztümös noir, akkor az talán ez az.

Visszatérünk immár harmadik alkalommal is a rizsporos 18. század végébe, és ismét egy igazi különc művészfigurát kapunk szemszögnek, de a film drámai magját ezúttal nem az egyén versus társadalom konfliktus adja (hiszen nehezen lehetne megmondani, hogy ki a főszereplő), hanem maga a társadalom. Forman végre egy olyan történelmi filmet készített, ami nemcsak hogy magáról a korszakról szól, hanem túl is mutat rajta, ezáltal bele tudta képzelni allegorikusan a gyerek- és fiatalkorában tapasztalt diktatorikus rezsimek rémségeit. Nem nehéz meglátni a spanyol inkvizíció félhomályos kazamatáiban haldoklókban a holokauszt áldozatait (pláne mert legtöbbször ugyanaz volt a vád: zsidó), ahogy francia forradalom hamar vérengzéssé és napoleóni becsvággyá fordulásában is meg lehet látni a szabadság-egyenlőség-testvériség forradalmi hevével induló, semmi perc alatt diktatorikussá váló kommunista rezsimek tükrét.

A háttérből szemlélődő, a valóságot befogadó, majd – akkor még ugye fotográfia híján – újjáalkotni hivatott művészben is könnyen meglátni Formant. Festők, rendezők: nemcsak mesélők, hanem közvetítők is, történelmi korok, társadalmi rétegek, ideológiák közötti átjárók, hermészi figurák, a valóságot új szemszögből – ha kell, megszépítve, ha kell elcsúfítva, és ha kell, a kettő közötti skizofréniában – újracsomagoló figurák. Beavatottak, akik beavatnak minket is. Egyfajta formani ars poetica is tettenérhető a festmények értelmezésében: ahogy Goya képei „nem gonoszak, hanem csak ábrázolják a gonoszt”, úgy Forman filmjei sem feltétlenül ítélkeznek, csak tablót festenek. (És akkor pl. a Hair felforgató mozi, vagy csak ábrázolja azt? – azt már csak mi tesszük hozzá, hogy az effajta distanciatevés valószínűleg teljesen reménytelen, hiszen a művészetek pont az érzékeinkre hatnak, ezek közül a film pedig mindegyiket támadja szimultán – lehetetlen is lenne leválasztani a formát a tartalomról.) Mikortól írja felül a művészi hitvallás azt, hogy a munka tetsző legyen, szórakoztasson, elégedett legyen a megrendelője (legyen az a spanyol királyné vagy bármelyik amerikai stúdió)?

Ezt írtam 2007-ben: „Forman a Goya-képek erejére bízza a befejezést – ezúttal a késői termés, az említett torokszorító Fekete festmények zárja a filmet. Így lesz Goya története helyett Goya szemszöge az uralkodó tényező a filmben. A szemlélődő, a világ fertőjét néha gúnnyal, de leginkább borzalommal figyelő, és azt egyedien, szkeccs-szerűen rögzítő zseni szemszöge.” Amikor ezeket leírtam, még nem lehetett tudni, hogy ez lesz az utolsó filmje – valószínűleg ő sem tudta, habár teljesen őszintének tűnik, amikor ezt írja önéletrajzi könyvében az említett dugába dőlt Márai-adaptáció kapcsán: „Ha fiatalabb lettem volna, bizonyára nehezebben viselem egy ennyire biztosnak ígérkező projekt meghiúsulását, de 2004 nyarán magam is meglepődtem saját reackiómon. Csalódott voltam, de emellett valami furcsa megkönnyebbülést is éreztem. Lélekben már felkészültem arra, hogy ismét belemerülök a rendezés mélységeibe, ahol minden oldalról óriási nyomás nehezedik rám. Már kezdtem nem aludni éjszaka, és akkor hirtelen megint a felszínre emelkedtem, érezhettem a lét ama bizonyos könnyűségét…” Nem is csoda hát, hogy a Goya bemutatásakor már 74 éves alkotó végül a szögre akasztotta a rendezői tölcsért. Pláne, hogy egyre nehezebb volt a nagystúdiók világán kívül létezni Amerikában (ne feledjük, még amerikai filmjei is féligmeddig független alkotások és/vagy (ko)produkciók voltak), és a legutolsó olyan istenigazából sikeres filmje, az Amadeus már több mint húsz éve készült… Két évvel ezelőtt, április 13-án hunyt el harmadik választott otthona (Prága és New York után), Connecticut mellett egy kórházban, rövid betegség után.

*

Mit is hagyott hátra? Mindenekelőtt humanizmust. Szabadságvágyat. Aztán pedig a kívülállóság szeretetét, sőt tiszteletét. Mindegyik olyan figurája, akit nagyobb műgonddal rajzolt meg – legyen az Francisco Goya, Mozart, McMurphy, a Hair szedett-vedett bagázsa, vagy éppenséggel egy serdülő cseh fiatal – valamilyen formában kilóg a sorból, képtelen szót érteni és beilleszkedni. Akár a családba, akár a társadalomba – vagy akár a Földlakók közé, hogy a Kaufman-film címére reflektáljak. Ez a függetlenség egyszerre átok és áldás ezeknek a figuráknak, másképpen nem tudnának kibontakozni – némelyiküknek így sem sikerül. Forman maga is végig különálló volt, Csehországban is, de később, Amerikában is, és noha látszólag sikerült konformizálódnia a hollywoodi filmkészítés írott és íratlan szabályaihoz, utolsó filmjei is rádöbbenthetnek, hogy ez mennyire ambivalensen értékelhető folyamat.

A hagyaték másik legfontosabb része – legalábbis számomra – szorosan kapcsolódik az elsőhöz, hiszen sokszor a túlélés záloga: a humor. Kedvenc Forman-hőseink még akkor is kedélyes, legalább a felszínen vidám figurák, folyamatosan heccelődnek, ha a világ legnyomorultabb helyzetében vannak. Figyeljük csak meg: az antagonisták – Salieri, Ratched nővér a Kakukkból, a Hair burzsujai, a Goya Javier Bardem-féle Lorenzo atyája, a Larry Flynt bírái és az Ember a Holdon tévéigazgatói, de még a Fekete Péter üzletvezetője is – mind-mind humortalan, sótlan, karót nyelt figurák, akik nem értik meg, hogy a jó viccért mindent meg kell tenni. Egy jó vicc: rizikó. Valószínűleg ez a leginkább cseh örökség Forman élete végig magával cipelt cókmókjából.

És hát a végösszeg: tizenhárom film. Volt pár apróság, amire helyszűke vagy a nyersanyag elérhetetlensége miatt nem tudtam itt sort keríteni – két film az 50-es évekből, amelyeket íróként jegyez; egy 1971-es jugoszláv kísérleti szkeccsfilm (I Miss Sonia Henie) pár perce; a Visions of Eight című, az 1972-es olimpiáról szóló doksi egyik szegmense stb. –, de úgy érzem, az életmű lényegét sikerült kivesézni. Elsősorban azt kerestem, hogy mi az a kavics, ami beszorult Miloš Forman cipőjébe, és ami miatt filmeket csinált. Volt benne egy adag becsvágy, ez tény, ezért kapta el az álomgyár ígérete. Szórakoztató-, mesélőkedvét és habitusát alaposan átszabta az, hogy de facto emigráns lett. Mennyite tudta megőrizni európaiságát Amerikában? Sőt, mi lett volna, ha Csehországban marad? Talán számkivetett, rendszer által üldözött, film nélküli filmes? Vagy pengeélen táncoló, ünnepelt, érdemes művész? (Hiszen készítettek még Menzel, Chytilová és a többiek is nagyszerű filmeket, de a 60-as évek szabadsága eltűnt a cseh filmből egy ideig – talán sehol sem maradt annyi nagyszerű film évekre dobozban, mint Csehszlovákiában.) Valószínűleg egyik sem, hiszen amennyire egyértelműen fellelhetőek bizonyos formani jegyek a téma- és színészválasztásban, a megfogalmazásban, a mozgóképes mesélés aktusában, annyira tudatosan próbálta nem ismételni önmagát, és a lehetőségekhez mérten mindig valami újjal előrukkolni.

Ám ezek mind csak felesleges, hamvába halt filosz-mélázgatások. A lényeg azon van, hogy nekünk, ma, itt és most mit mondanak Miloš Forman filmjei. Remélem, hogy egyszerű, kívülálló közvetítőként, a két világ közt átjáró lélekként, egy újrateremtett valóság tolmácsaként némi kedvet csináltam az életmű meg(vagy újra-)nézéséhez, értelmezéséhez, élvezetéhez.


Melyik a kedvenc Milos Forman-filmed?



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.