„Csak egy folt az aszfalton, jelen és múlt nélkül”

Anca Damian: L’extraordinaire voyage de Marona / Marona csodálatos kalandjai

Hányszor látunk az utakon egy-egy elgázolt állatot? Számtalanszor. S hányszor gondolkozunk el azon, hogy az a folt nem is olyan régen egy apró kis élet volt, aminek mégiscsak volt egy saját múltja? Sokkal ritkábban. Anca Damian egy ilyen „folt” történetét álmodta látványos animációs filmmé a Marona csodálatos kalandjai formájában, ami energikusan nyitotta meg csütörtök este az online Anilogue fesztivált, egyúttal magasra is téve a lécet a program filmjei előtt.

Anca Damian sokoldalú filmes: rendezett már romantikus filmdrámától kezdve ál-whodunit-filmig és animációs dokumentum-drámáig többféle műfajban, s alkotásait általában forgatókönyvíróként és gyakran producerként is jegyzi, mégis egyértelmű, hogy az utóbbi, az animációsfilm-rendezés az ő igazi területe. Ilyenként is érdeklik a valóságban gyökerező történetek, a Crulic – A túlvilágra vezető út (Crulic – Drumul spre dincolo, 2011) pl. egy ártatlanul bebörtönzött férfi végzetes kimenetelű éhségsztrájkját dolgozta fel, s egyensúlyozta dokumentumfilm és (melo)dráma érzékeny határán. A varázshegy (La montagne magique, 2015) is életrajzi dokudráma, animációs eszközökkel finoman megrajzolt portré, amely helyenként börleszkbe hajlik.

Ahogy az előző két animációs film esetén az elvonatkoztatás és az egyensúly megtartásának kreatív eszköze az animációsfilm-nyelv volt, Anca Damian hasonló dolgot művelt a tavaly Európai Filmdíjra jelölt Marona csodálatos kalandjaiban is: az autók által elgázolt állatok hétköznapi tragédiáját emeli meseszép, lírai magasságba csodálatosan változatos animációs stílusa révén. Ha élőszereplős filmjeit nézzük, Damian csak egy a kortárs román rendezők közül, valószínűleg nem is a legtehetségesebb – de amint az animációs film felszabadítja az élőszereplős ábrázolás korlátai alól, keresztülbucskázik a fején, s a román animációsfilm-történet egyik rendkívüli varázserejű tündérkeresztanyjaként egyenesedik fel.

A Marona csodálatos kalandjai kiindulópontja egy hatalmas mesélői közhely: amikor valaki haldoklik, lepereg előtte élete filmje. A kis termetű, fehér foltos, fekete kutya is így jár, ez a közhely keretezi a zseniális kreativitással kivitelezett, bár nem túl eredeti a történetet, és ad lehetőséget az egyes szám első személyben elhangzó narrációra. Bármilyen szomorú is az alaphelyzet, az elbeszélésbe olykor finom humor vagy csípős irónia keveredik, ami ezúttal sem engedi, hogy a sztori ragacsos melodrámába süppedjen. Egy rendíthetetlenül optimista apró lény mesél régen látott családjáról és későbbi gazdáiról, az egyes történetek nagyjából félórás fejezetekre osztják a filmidőt. A csupán egy kis enni- és innivalóra, valami őriznivalóra és sok-sok szeretetre vágyó kutyus odaadóan ragaszkodik minden befogadójához, miközben azzal kénytelen szembesülni, hogy az emberek nem értik őt, rendszeresen fiúnak nézik, újabb és újabb nevet adnak neki, bár van, aki méltatja, hogy a nevét észben tartsa. A kutyaszemszög – ahogy azt a hasonló, kutyás témájú filmekből megszoktuk – elsősorban rólunk, emberekről mesél, a néző elé tart tükröt s mond a szemünkbe nagy igazságokat önmagunkról.

Marona alapvetően szerencsés kutyus, minden gazdájában és önmagában megtalálja a közös vonást, legyen az a szabad szellem, a magány érzése, vagy hogy egyiküknek sincs igazán saját háza. A gazdik nagyon különbözőek, s ez az ábrázolásuk stílusában is tetten érhető – és ez, a film látványvilága a Marona… igazi erőssége. Kutyaszemszögből mindannyian hősök, bár az emberi társadalom valószínűleg lenézi őket. Az ágrólszakadt akrobata Marona szemében csodálatosan hajlékony, már-már folyékony mozdulataival és áldozatkész szeretetével méltó a kiskutya csodálatára (egyúttal ismerjük el: a részeg ember mozdulatainak ennél pontosabb filmes ábrázolását sem lehet elképzelni). Az építőmester, akivel egy négyzethálós füzet éles szögei és perspektívagyakorlatként összefutó vonalak között ismerkedünk meg, igazi óriás, a teherautója elférne a hóna alatt, nehéz zsákokkal bánik el könnyed, játékos mozdulatokkal, a kislány pedig igazi aranyos gazdi, akit még akkor is csak szeretni lehet, amikor morcos kamasszá érik. A közvetlen környezetükből időnként képbe lépő pótgazdik is érdekes figurák: az öregség kutyaszemszögből nézve furcsán mozgó ráncokat eredményez, a rosszindulat pedig strucczsiráfpolippá torzíthatja a legcsinosabb hölgyet is. A háttérszereplők, a város lakói egyébként szintén ilyenek: mintha csak a Csillagok háborúja egy távoli falujában járnánk, annyira különös humanoidok ezek az alakok. Az éjszakát torz, visszataszító, állatokra hasonlító, hiányosan megrajzolt, furcsa lények népesítik be, s bár az imádott gazdik maguk is hibásak, alakjuk szeretettel és sajátos szabályok szerint, de arányosan van megrajzolva.

Néző legyen a talpán, aki képes számba venni mindazokat a rajz- és animációs technikákat, amik Marona történetét felejthetetlenné varázsolják. Krétarajz, klasszikus kézi ceruzarajz, filccel satírozott háttér, papírkivágás, betűmontázs, kék tollal és vonalzóval húzott vonalak, fekete háttérre fehérrel szinte rákarcolt grafika stb. stb., aztán az ábrándos-zselésen hömpölygő ál-3D-s vagy viccesen pattogó ritmusú, geometriai pontosságú 2D-s figuramozgatás, vagy egy könnyű repülés az űrben (kutya)szubjektívből nézve… Anca Damian és a látványvilágot vele együtt kitaláló belga rajzfilmes, Brecht Evens megunhatatlan és vibráló szépségű filmet varázsolt az egyébként nem új alapötletből, az emberi társadalom kutyaszemszögből érkező kritikájából. S hogy még egy érzékszervi dimenzió becsempésződjön a filmbe: Marona elárulja, hogy mindennek szaga van, még a szomorúságnak vagy a pániknak is – ezt pedig a filmmel együtt lélegző néző is megérezheti.

A francia-belga-román koprodukcióban készült Marona csodálatos kalandjai gyerekbarát film, de az a fajta, amelyikhez jól jöhet a szülői magyarázat. Belgiumban pl. 6 éves korhatárral forgalmazták a halálábrázolás miatt. A halállal foglalkozó képsorok azonban cseppet sem erőszakosak, inkább kiváló alkalmat nyújtanak egy, az adott gyerekre szabott beszélgetésre, ráadásul ahogy Anca Damian egy belga interjúban fogalmazott: „A gyerekek nem hülyék.”




Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.