Lelki boxmeccs kiütéses győzelem nélkül

Sam Levinson: Malcolm és Marie

Nagy bravúr kell ahhoz, hogy két sérült ember üvöltözős veszekedése majdnem két órán keresztül odaszegezze a nézőt a képernyőhöz. Sam Levinsonnak ez hellyel-közzel sikerült, de fullasztó és szószátyár kamaradrámájának egyik legnagyobb hőse maga az operatőr, Rév Marcell.

Sam Levinsonék az elsők közt mutatták be, milyen a filmkészítés covid-módra: ha már az Euphoria második évadát nem forgathatták le, Zendayával közösen nekiálltak egy karanténfilmnek, amit a lehető legcovidbiztosabb körülmények közt forgattak le: a kis létszámú stáb többet volt karanténban, mint amennyi ideig az egész produkció tartott. A két hét alatt leforgatott film a létező legszigorúbb biztonsági óvintézkedések mellett készült, még sminkesek és öltöztetők sem voltak, és a történet egyetlen helyszínéül szolgáló Caterpillar House-t is azért választották, mert rendkívül szellős épület és nincs benne légkondi. Na meg persze azért is, mert baromi jól néz ki, amit a Levinson állandó operatőrévé váló Rév Marcell látható élvezettel aknáz ki lenyűgöző képeivel. Ilyen körülmények közt viszonylag nehéz is lenne leforgatni mondjuk egy Gyűrűk urát, így nem olyan meglepő, hogy a Malcolm és Marie egy kamaradráma, konkrétabban egy párkapcsolati boxmeccs filmes elmélkedésekkel megszakítva.


Zendaya és John David Washington a Malcolm és Marie című filmben

A piros sarokban Marie, a huszonéves, meglehetősen labilis, exdrogfüggő, önértékelési problémákkal és színésznői ambíciókkal. A kékben Malcolm, a nála kissé idősebb filmrendező, aki egyszerre szórakoztató és taszító figura önimádatával és oktondiságával. Ők ketten éppen a férfi premierjéről érnek haza, Malcolm fürdik a boldogságban, Marie pedig egy meglehetősen passzív-agresszívan elkészített sajtostészta feltálalása után bevallja barátjának: egy apró, ám annál nagyobb jelentőségű gesztus elmaradása miatt megkérdőjeleződött benne az egész kapcsolatuk. Ezzel fel is hangzik a gong, hogy aztán egy és háromnegyed órán keresztül nézzük a lelki boxot. Malcolm és Marie rendkívül szépen komponált fekete-fehér képekben gyónnak egymásnak, mutatnak a másiknak hol görbe, hol kíméletlenül őszinte tükröt. Teszik mindezt olyan párbeszédekben, amelyek valószínűleg csak az olyan párok közt fordulnak elő, akik veszekedéseit tehetségesebb forgatókönyvírók írják. A színpadiasság elvitathatatlan a filmtől, ami sokak számára elidegenítő lesz, mások viszont éppen ezt a túltolt teatralitást fogják szeretni benne.

Zendaya és John David Washington a Malcolm és Marie című filmben

Így haladnak előre a menetek, és amikor már éppen unalmas lenne két ember üvöltése, akkor Levinson bedob a párkapcsolat-boncolgatás mellé egy másik témát, amin elrágódhatnak főhőseink két szeretlek-gyűlöllek csatakiáltás közt: a filmesztétikai elmélkedést. Ezzel kapcsolatban is tüske van mindkettejükben: Malcolm a filmkritikusok miatt van teljesen magán kívül, Marie pedig lépten nyomon a kizsákmányolt múzsa szerepében tesz szemrehányásokat a rendezőnek.

Ennek megfelelően a Malcolm és Marie a párbeszédekre épít, így azon a téren kellett volna maradéktalanul kitűnnie. Ez csak hellyel-közzel sikerül, a forgatókönyv ugyanis meglehetősen csapongó. Az első etap ugyanis jóformán mindent elmond a párról, onnantól kezdve mintha ugyanazokat a köröket futná – mint ahogyan az egy átlagos veszekedésben is működik, csak a színpadiasság miatt itt mindez furcsán hat. A film olykor-olykor túl sokat is beszél, miközben keveset mond: nem olyan egyszerű például követni a csapongást, ahogy a párkapcsolat-filmesztétika skálán gyakran őrjítő sebességgel mozognak az érvek és ellenérvek, és az is ember legyen a talpán, akinek a film egyik nagyjelentében – ahol John David Washington magán kívül üvölti ki magából a filmiparral kapcsolatban érzett frusztrációját – azonnal helyére kerül a fejében minden.

Zendaya és John David Washington a Malcolm és Marie című filmben

A katarzishoz az is kéne, hogy legalább egyik szereplő közelebb kerüljön a nézőhöz, és bár Marie filmvégi monológja derekasan próbálkozik, az addigi csapongásoknak köszönhetően csak nyögvenyelősen kerül fel az a bizonyos pont az I-re. Pedig a színészek kellőképpen sírnak, toporzékolnak, vagy csak szenvednek csendesen, ha a forgatókönyv azt kívánja tőlük: Zendaya mintha az Euphoriában játszott drogos tinédzser évekkel későbbi változatát játszaná (a sorozathoz hasonlóan itt is remekül, nem lenne olyan meglepő, ha Emmy-sikere után sokan rögtön az Oscart kiáltanának a színésznőnek), az ő csendes, ám annál sokatmondóbb pillanataihoz képest Washington olykor ripacsnak tűnik a sokszor tahó filmrendező szerepében. Ennek ellenére párosuk között jól működik az a fajta toxikus kémia, amit kapcsolatuk egyik sajátja. És bár kétszereplős darabról van szó, a film harmadik – ha nem a legfontosabb – sztárja az a Rév Marcell, akinek csodálatos képei szintén főszereplői a filmnek, sőt: a film látványvilága olykor annyira magával ragad, hogy a véget nem érő monologizálások gyakran háttérzajjá silányulnak, miközben a néző elveszik a jobbnál jobb képekben.

Zendaya és John David Washington a Malcolm és Marie című filmben

Malcolm a már említett sokadik dühkitörésekor olyan tételmondatokkal dobálózik, minthogy „a filmeknek nem muszáj üzenetet hordozniuk” vagy egy filmbe „szív kell és feszültség”. Kicsit olyan ez, mintha előre mentegetőzne, aztán pedig megcáfolná magát – ahogy Malcolm is teszi a vita során elég gyakran. A feszültség megvan, de a szív mintha hiányozna, üzenetből mintha kicsit túl sok is lenne, csak keveset markolva. De legalább a csomagolás tökéletes.

Film a pandémia korában című dossziénkból:



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.