Lemeztelenített női lélek

Beszámoló az EVA Filmmakers Festről

Mélyrehatóan őszinte, intim hangulatban zajlott az ország első női filmrendezőknek dedikált filmfesztiválja Sepsiszentgyörgyön. A hét napon át tartó, hét női rendező nevével fémjelzett esemény párbeszédei főként arra keresték a választ, hogy milyen nőként alkotni Romániában és Magyarországon. Kocsis Ágnes rendező, Dana Bunescu vágó, hangmérnök és társrendező, Vincze Teréz filmesztéta, Flora Pop zeneszerző, Felméri Cecília rendező, Carmen Lidia Vidu multimédiás rendező beszéltek személyes tapasztalataikról. Kiemelt eseménye volt a fesztiválnak a Fám Erikára való emlékezés, mely során Kóstoló című portrésorozatának a Kali Ágnessel készült interjúját láthattuk.

Egy érv a kvóta mellett

„Fontos, hogy készüljenek olyan filmek, ahol a nők nemcsak a férfiak ilyen-olyan ismerősei” – mondta Kocsis Ágnes az Éden című harmadik nagyjátékfilmjének a vetítése után. Ezek arra is jók, hogy kitáguljon a világ, olyan életekbe, sorsokba nyerjünk betekintést, melyre másképp nem lenne lehetőségünk. Ha férfi a főszereplő, hajlamosak vagyunk univerzális problémának nyilvánítani az ügyét, míg női főszereplők esetében úgy tekinteni rá, mint a „nők problémájára” – vélekedett a rendező. Vincze Teréz filmesztéta szerint világos minőségbeli különbség érződik akkor, amikor nők mesélnek el női történeteket – csak ekkor sikerül leépíteni azokat a sztereotípiákat, melyek meghatározták a többnyire férfi szerzők által létrehozott világirodalmat vagy filmművészetet. A női alkotók női karakterei eredetibbek, erősebbek, árnyaltabbak. Azt is kiemelte, hogy nemcsak művészeti, hanem társadalmi szerepük is van az efféle kulturális küldetéseknek. Afganisztánban például 2004-ben (még) volt női fesztivál, de a világ többi részén is fajsúlyos szerepe van a filmen keresztüli párbeszédnek a nők társadalmi helyzetének előremozdításában. Bár nálunk messze nem annyira láthatóak a nőket érintő megkülönböztetések, mégis sok apró kimondatlan hátrány éri a nőket, éppen ezért van szükség efféle látványosabb megmozdulásokra, mint ez a fesztivál is, hogy ezeket a hátrányokat megpróbáljuk kiegyenlíteni.

Kocsis Ágnes „közepesen küzdelmesnek” látja a térségbeli női alkotók helyzetét, ahogy délre vagy keletre megyünk, egyre nehezebb, ahogy nyugatra vagy északra, egyre kevésbé küzdelmesnek. Ennek megítélése azonban nemcsak szubjektív, de számtalan egyéb tényezőtől is függ, hiszen beszélgetett már Kairóban szaúd-arábiai rendezővel, aki szerint – amikor a nők még autót sem vezethettek – nem volt túl nehéz megrendeznie első nagyjátékfilmjét, ezzel szemben hollandiai társa harmadik nagyjátékfilmje után is rettenetesen nehéznek látta saját helyzetét. Hollywoodban talán a legnehezebb, hiszen a nagy projekteket, melyben sok a pénz, inkább bízzák férfiakra, míg a nőkre a kisebb költségvetésű, „nőiesebb témákat”, dokumentumfilmeket. Ugyanakkor az elbírálási rendszer, a fesztiválokon való zsűrizés is szubjektív folyamat eredménye, művészi alkotást nem lehet objektíven megítélni, és ez lehet a kvóta mellett szóló egyik legfontosabb érv Vincze Teréz szerint.

A vágóasztalon válik filmmé

Dana Bunescu Ezüst Medve-díjas vágó, hangmérnök és társszerző, aki olyan filmeken dolgozott, mint a Kollektív, az Ana, mon amour, az Anyai szív, a Ceaușescu, a hatalom tébolyultja, a 4 hónap, 3 hét, 2 nap vagy a Lăzărescu úr halála, nem szereti, ha rendezőként emlegetik, a filmkészítés egyébként is csapatmunka, annak ellenére, hogy a köztudat „egy buborékban él”, abban a hitben, hogy rendező „mindent visz”, sikert és kudarcot egyaránt. Miközben rendezőnek lenni nem a hírességről, hanem a felelősségről szól, amikor, például az éjszaka közepén felhívnak, hogy valamit meg kell oldani. Olyan világot élünk, amikor már valamit elrontani is nagy teljesítmény, mert az azt feltételezi, hogy már nekifogtunk, csináltuk, és ez ugye mindig sokkal nehezebb, mint véleményt formálni a már kész alkotásokról – mondta Dana Bunescu. Számára is kihívás volt a szakmában dolgozni, de nem amiatt, hogy nő – ezt sohasem érezte hátránynak. Egyébként is a romániai film történetében a legtöbb vágó nő. Szerinte a vágó legfontosabb tulajdonsága elsősorban a kíváncsiság, nem az engedelmesség, mint ahogyan azt sokan hiszik: a közhiedelemmel ellentétben egy vágó nem végrehajtó munkát végez. Hozzájárulása semmiképp sem technikai – mint ahogyan azt a román sajtó az Ezüst Medve-díj megszerzése után ecsetelte –, hanem a diskurzussal, szintaxissal, ritmussal, művészi résszel hozható összefüggésbe. A vágóasztalon válik filmmé mindaz az absztrakt anyag, mely azelőtt holmi szótag-puzzledarabkákhoz hasonlított.

A Távolság köztem és köztem (Distanța dintre mine și mine) című, GOPO-díjas, Nina Cassianról szóló dokumentumfilmjének vetítése után zajló beszélgetés során Dana Bunescu mesélt az alkotás keletkezésének körülményeiről. Ada Solomon producertől származik a film ötlete, akivel éveken keresztül pályáztak a román Országos Filmközpontnál (CNC), de minden évben azt a választ kapták, hogy most nem aktuális. Végül a New Yorkban élő társrendező, Moana Nicoară és Ada Solomon nekifogott saját költségből interjúkat készíteni Nina Cassiannal. Az interjúk 2013-ban készültek, a költő, író, zeneszerző 2014-ben elhunyt, 2015-ben pedig megkapták a támogatást a CNC-től. Ekkor kérték fel Dana Bunescut az együttműködésre, akinek egy emberöltőt kellett másfél órás filmbe sűrítenie. Az archív felvételekből, szekusdossziékból, lehallgatási jegyzőkönyvekből és az interjúkból építkező film egyfajta emlékházat állít Nina Cassian munkásságának. Mindezt pedig gyönyörű érzékenységgel, közvetlenséggel, ritmusérzékkel teszi.

Egy nap – és még egy

Mi sem illusztrálhatja jobban egy alkotás erejét, mint az, ha a vetítés utáni beszélgetésbe minden egyes néző bekapcsolódik, mindenki azonosulni tud valamelyik karakterrel? Ez történt ugyanis Szilágyi Zsófia Egy nap című első nagyjátékfilmjének vetítése után. Vincze Teréz filmesztéta szerint talán azt a legnehezebb elérni, hogy mindenki magáénak érezze a történetet. Szétszedni és újból összerakni egy nap eseményeit, elérni, hogy olyan legyen, mintha ott sem lenne a kamera – elképesztő rendezői képességre vall, hogy már az első képkockákkal iszonyú feszültséget teremt, és ezt végig fenntartja, anélkül, hogy a filmben különösebb drámai helyzet történne.

Mint megjegyezte, nem tudna példaként felhozni egy olyan, férfi által rendezett, de nőkről szóló filmet, melyben ne történne valami végzetes vagy tragikus a női szereplővel, melyben nincs valami nagy dráma, erőszak, incesztus, halál. Itt a rendező drámai tetőponttal indít, és ennek árnyékában zajlik a cselekmény, a film dramaturgiai sajátossága, stilisztikai bravúrja, hogy ilyen fenntartott feszültségben sodorjon magával. A zárt terekben játszódó, gyakran klausztrofób érzést keltő, kis hétköznapi drámákból építkező jelentek ugyanakkor nem nyomasztóak a néző számára, hanem poézissá válnak. A teljes filmen érződik Szilágyi Zsófia korábbi dokumentumfilmes tapasztalata, remek érzékkel találja meg a kamerapozíciókat, helyezi el az apró részleteket, érzi a jelenetek ritmusát – méltatta a rendezőt Vincze Teréz.

Carmen Lidia Vidu rendhagyó mesterkurzust tartott, egy naplót, egy „dokumentumot dedikált a normalitásnak”. „Kétezerhuszonegy szeptember kilencedikén, csütörtökön délután, Sepsiszentgyörgyön 22 fok van, napsütés.” Aztán minden egyes résztvevőtől megkérdezte, hogy hívják, hogy érzi magát, mik foglalkoztatják aznap, majd miután mindent lejegyzett, visszaolvasta a napnak a naplóját. Arra szólított fel, hogy vállaljuk fel a normalitást, elmondása szerint az élethez intézett szeretet-gyakorlatot. Az aradi származású multimédiás rendező maga körül kisbetűs történeteket keres, melyeket színpadra és vászonra visz, olyan művészi formában, mely érzelmet vált ki.

Vidu az egyetlen Romániában, akit GOPO és UNITER-díjjal is kitüntettek, ez utóbbit idén kapta a Romániai napló. 1989 (Jurnal de România. 1989) című dokudrámájáért. A forradalom nagybetűs történetéhez kapcsolódó vallomásokat sorakoztatja fel színház, film, videomapping, archív és légi felvételek különös ötvözetével. Kiemelt szereplője a filmnek Ion Caramitru, akinek a halálhíre a fesztivál második napján érkezett, így a film vetítése a színész, rendező, színházigazgató alakja és munkásság előtti tisztelgésként is hatott, egyféle mementót állítva a filmszínházban.

Támogatásokról és esélyekről

A legnagyobb érdeklődést a fesztiválon Felméri Cecília első nagyjátékfilmje váltotta ki, szinte teltházzal vetítették az idén Varsóban bemutatott, és különdíjjal méltatott Spirál című lélektani kamaradrámáját. Az alkotási folyamatról elmondta, hogy míg korábban kész forgatókönyvekkel dolgozott, most saját maga írta azt, és 5-6 év alatt készült el a film. Munkáját tiszta lelkiismerettel végzi, hiszen tudja, hogy mindent belead, és ugyanezt tapasztalta a színészek, stáb részéről is, ezért a forgatások is mindig jó élmények voltak. Úgy véli, hogy nők és férfiak számára egyaránt nehéz ez a szakma, folyamatosan döntéseket kell hozni, és felelősséget kell vállalni azért, hogy minden jól sikerüljön.

Felméri Cecília szerint a támogatás megszerzése az egyik legnehezebb lépés [interjúnk Cecíliával ide kattintva olvasható], ha az sikerült, el lehet kezdeni a munkát. A további finanszírozás pedig a korábbi munkák értékelésétől függ, a nézőszámokból és fesztiválszereplésekből szerzett pontszám alapján ítélik oda az újabb támogatást. A női rendezőket érő pozitív diszkrimináció az egyensúly létrehozását célozza, mert éppen az elnyomottakat kell felkarolni, ezért a kvóta is az esélyekről szól, arról, hogy kire bízzák a pénz elköltését, ilyen szempontból talán van jelentősége. Filmjével elemi szinten rezonált a közönség, külön értékelve a színészi játék precizitását, az apró természetfeletti motívumok integrálását, a rendezői következetességet, mely képi világban, helyszínhez köthető döntésekben egyaránt megmutatkozott.

Andra Tarara dokumentumfilmes ugyanazon a héten nyerte el az Astra filmfesztivál hazai szekciójában a legjobb film díját a Mi önmagunk ellen (Noi împotriva noastră) című kísérleti dokumentumfilmjével, így Az EVA Filmakers Festen sajnos nem lehetett jelen, helyette Flora Pop zeneszerző-hangmérnökkel volt alkalmunk beszélgetni a vetítés után. Elmondása szerint a rendezőhöz személyes barátság is fűzi, családtagként érezte magát a forgatáson. Andra Tarara rendkívül merész feladatra vállalkozott, amikor édesapját és önmagát választotta filmes alanyként, amint egymást filmezve boncolgatják együtt és külön-külön átélt családi traumákat, lelki ügyeiket. Anna Maria Popa, a sepsiszentgyörgyi Andrei Mureșanu Színház igazgatója, a fesztivál társszervezője szerint kicsit olyan volt, mintha bakanccsal rontott volna be az édesapja nagyszobájába, egyfajta ördögűzés zajlott a kamerák előtt.

Külön értékelte a kísérleti filmes irányt, melynek szépsége éppen abban a szabadságban rejlik, hogy bármit megtehetsz, senki sem koppint az orrodra, ha kicsit „a dobozon kívül” gondolkozol. Andra Tararát olyan alkotónak látja, akinek van mondanivalója, és nem fél eredeti, individualista hangot adni ennek, és éppen ezért fiatal kora ellenére követendő, figyelendő rendezőnek tartja. Ezt a gondolatot az éppen elnyert kitüntetés is visszaigazolja, a zsűri ugyanis éppen a rendező és édesapja közti viszony megható és őszinte elemzését, illetve a mindkettejük életét meghatározó betegségről folytatott párbeszéd eredetiségét méltatta az indoklásban. A zsűri értékelte a két, különböző generációhoz tartozó filmes közötti együttműködést, és azt, ahogyan megtalálták a filmnyelv nyújtotta közös kommunikációs csatornát.

Hogyan lehet helyettesíteni valakit? Sehogy.

Mielőtt elhagyott volna bennünket, Fám Erika páratlan interjúsorozatot készített Sepsiszentgyörgyhöz kötődő alkotókkal. A Kóstoló című portrésorozat utolsó darabja Kali Ágnes költővel, dramaturggal készült, melyben a városhoz fűződő szeretet-gyűlölet-viszonyáról, a traumatikus élmények szavakkal történő megszelídítéséről és pórázra kötéséről, a szavak feletti bábáskodásról, a fiatal női alkotók kemény, eleve hátrányból induló helyzetéről beszélgettek. A portréfilm jelentőségére a legszebben Kali Ágnes reflektált egy közösségi portálon megosztott bejegyzésében:

„[…] Erika ezer az egyből. Ezt már akkor éreztem, amikor beléptem az ajtón és ott állt előttem ez az okos és erős nő, beengedett, és beengedett az életébe is, mesélt a betegségéről, elmondta, hogy szinte elszaladt a színházba parókáért a forgatáshoz, de nem tette, és milyen jó, hogy nem tette, végig bátran ragyogott. És így ragyogni tudtam én is, és őszinte lenni. Hihetetlenül elemi szinten kapcsolódtunk, rációt megelőző dimenzióban. Később ő a levelezéseinkben ahhoz hasonlította, amikor elment egy sámánhoz és ahogy belépett elfelejtett mindent. Nekem egy caapi élmény jutott eszembe. Most pénteken Sepsiszentgyörgyön fogják vetíteni a mélyinterjúnkat az EVA Filmmakers Fest-en, In memoriam Fám Erika, in memoriam, szakad bele a szívem ahogy ezt leírom. A film pont egy éve készült, szinte napra pontosan. Nagyon sok minden történt, sok minden változott bennem, körülöttem, sok mindenkit elveszítettem. Nagyon nehéz volt megnyomni a play gombot, nagyon szomorú voltam közben, hogy Erika már nincs de nagyon hálás is, hogy ez a film meg van, és lesz, és megtörtént. […]”

Horvát Lili Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre című filmjének a romániai bemutatóval szinte egyidejű vetítése összegezte a sepsiszentgyörgyi filmfesztivált, majd záróakkordként a Csíki Kamarazenekar filmzenei koncertje búcsúztatta a közönséget. Az első női rendezők filmfesztiváljának legfontosabb részei – a vetítéseken túl – kétségkívül a rendezőkkel, alkotókkal, nézőkkel folytatott beszélgetések voltak. Annak ellenére, hogy az „akarsz-e beszélni róla?”, és „női érzések” kérdéskörére még mindig a „kösz, nem” az azonnali, zsigeri válasz, és gyakran könyveljük el, hogy ezek egyébként is általában kifürkészhetetlen dolgok, most ismét bebizonyosodott, hogy igenis kell ezekről beszélni, szakmán kívül és belül is. Pontosan addig kell ezekről beszélni, amíg leépítjük az összes sztereotípiát, és helyreállítjuk az egyensúlyt, addig, amíg a nemi hovatartozás kérdése irrelevánssá nem válik – míg nem lesz már szükség női rendezők filmfesztiváljára.




Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.