Lentről felfelé ez lehetetlen

Galder Gaztelu-Urrutia: El hoyo / The Platform / A platform

A platform allegorikus kapitalizmus-kritikája kapcsán fel lehet mutatni hasonló tematikájú, szerkezetű és lefolyású referenciaműveket, de ettől még Galder Gaztelu-Urrutia bátor rendezése nem lesz kevésbé eredeti és releváns mű.

Galder Gaztelu-Urrutia a kapitalizmus mindennapos, megfogalmazott, meg nem fogalmazott és megfogalmazhatatlan társadalmi osztályharcait egy szemkápráztatóan egyszerű kvázi-kamaradrámai formában párolja brutálisan szemléletes allegóriává. A platform többszáz szintes vertikális betonbörtönében zajló kíméletlen és hamisítatlanul emberi szörnytettek húsbavágó társadalomtudományi gondolatkísérletként szembesítik a nézőt azzal, amivel eddig is tisztában volt, csak épp nem érdekelte annyira, amennyire kellett volna: a mindenkori vagyont, bőséget, jólétet – nevezzük bárhogy – az azt birtokló legfelső néhány százalék nem osztja el egyenlően, igazságosan, arányosan az alattuk létezők, valamint az éppen, hogy csak létezők között. A vagyon, a jólét A platformban az étel.

A börtön – ami inkább nevezhető amolyan átnevelő intézetnek – a következőképp működik: minden szinten két személyt zárnak össze (bűnözőket vagy olyan önként jelentkezőket, akik az idejüket letöltve kapnak ezért cserébe valamit), a „cellákban” pedig nagyjából semmi nincs a priccseken, a klotyón és egy mosdókagylón kívül. A szinteket összeköti egy középen tátongó üresség, melyben a címbeli platform minden nap egyszer végiglebeg, fentről lefelé (ahogy leért a legalsó szint mélypincéjébe, azaz a Lyukba, onnan villámgyorsan visszaszáguld a nulladik szintre). A platformot minden nap megpakolják jobbnál jobb és szebbnél szebb ételcsodákkal, melyeket a börtön csúcskonyhájában készítenek el. Azok a fogvatartottak, akik az első pár szinten vannak, képesek bekajálni az ínycsiklandó finomságokból, ugyanakkor, ahogy a platform egyre lejjebb merül, úgy jut egyre kevesebb maradék az alsóbb szinten lévőknek. A legalsó néhány szinten lakók már csak törött, üres tányérokat és tükörsimára csócsált csontokat találnak rajta. A kérdés pedig az, hogy a lentiek – avagy az „egyre lentebbiek” – hogyan élnek túl.

Mindez önmagában csupán lesújtó, de elnagyolt és karikírozott szemléltetése lenne a kapitalizmus mocskának. Gaztelu-Urrutia, valamint David Desola és Pedro Rivero forgatókönyvírók azonban egy remek húzással emelik filmjük premisszáját horrorisztikus Zimbardo-kísérletté: a rabok minden hónapban – látszólag véletlenszerűen – új szintre kerülnek. A kérdés pedig az lesz így, hogy azok, akik lent éheztek, hogyan fognak fent viselkedni. Az elnyomottak empatikusan, a mélyben szenvedőket segítve, vagy épp újjászületett elnyomóként léteznek tovább? A hirtelen eléjük kerülő terülj, terülj asztalkámból megpróbálnak-e másoknak is hagyni, vagy csak maguknak kaparnak? Gaztelu-Urrutia nem fogja vissza magát: A platformban az inherens emberi mohóság, kapzsiság, önzés és individualizmus sokkoló cro-magnoni ösztönerővel tombol vérszomjas szörnyetegként. A moralitás ebben a közegben megragadhatatlanul amorf valamivé degradálódik, a legjobb és legrosszabb emberi tulajdonságok pedig büdös homályzónában bonyolódnak egymásba.

Mindezt – és a börtön számos más, szadisztikusságukban is teljesen logikus szabályát – egy Goreng nevezetű rab (Ivan Massagué) szemszögéből tapasztaljuk meg. A tapasztalás a jó szó, hiszen ami itt történik, azt a néző nem csak látja, érzi is. Goreng és rabtársa, Trimagasi (Zorion Eguileor) lenyűgözően baljós, Beckettet és Sartre-ot idéző dialógusából nem csak a sátáni intézmény működése körvonalazódik, hanem a filmet mozgató, egymásnak feszülő eszmék harca is. Az erősen krisztusi Goreng a kezdetekben is azon töri az agyát, hogy miként lehetne egyenlően elosztani a rabok között az ételt, míg a rendszernek keserűen megfekvő, sokat látott-megélt Trimagasi gyomorba vágó, énközpontú, apatikus túlélő-nihillel áll ellen a naiv jó szándéknak. Fentről rá lehet szarni másokra és le lehet hugyozni az aljanép kajamaradékára, lentről felfelé ez lehetetlen – véli Trimagasi. Goreng azonban megpróbálja megváltozatni a rendszert, az emberség egyre nagyobb gesztusaival próbál meg felfelé szarni. Csak hát ugye, a pokol az a másik ember. Olyan nincs, hogy ebben a rendszerben a passzív ellenállás és az empátia vér nélkül gyümölcsözzék. Az igazi horror az, hogy Gorengnek ezt be kell látnia.

Ahogy az allegória épül, ahogy a sajátos kamaradarab új szereplőkkel bővül, úgy lesz teljesen világos Goreng számára, hogy ő az egyetlen racionális lény az emeletes emberi őrületben. A szerzők mondandója pedig közel sem felemelő, hiszen Goreng kénytelen elfogadni, hogy nem képes megváltoztatni az alatta és felette rohadékoskodó emberek viselkedését. Békés, intellektuális, morális úton legalábbis biztosan nem. Ettől viszont ő még nem változik meg, nem változtatja meg sem a hely, sem annak vezetői, sem pedig lakói. A platform lovecrafti helyszíne és alapszituációja egyértelműen idézi Vincenzo Natali kultikus A kockáját, a horror azonban Gaztelu-Urrutia művében minden kannibalizmus, szétcseszett koponya, elmetszett torkok, nemi erőszak és groteszk gusztustalanságok ellenére személyesebb szinten, a személyes elvek, politikai nézetek, létkérdések és az azokra adható irdatlanul nehéz válaszok szintjén működik igazán. A platform papíron akár tűnhetne a demokratikus szocializmust éltető metaforikus agitkának is, és valószínűleg az is lett volna belőle, ha a szerzők nem a rendszerváltoztatáshoz szükséges személyes felelősségvállalásra és az egyéni gondolatok forradalmára helyeznék gondos figyelmüket. A csodálatosan pőre, de mindig épp elég érdekes részletet rejtő zárt helyszín díszlete és az azt – valamint az abban döglődőket – kreatívan feltáró-körbejáró kameramunka, a feszes tempót diktáló vágás, a minimalista drone-zajzene precízen támogatja ezt a dicséretes tematikus fókuszt.

Ahogy viszont Goreng a szintek között – kényszerűen vagy tudatosan – vándorol, a szerzők mintha apránként elvesztenék bizodalmukat történetük súlyában. A platform így az utolsó – egyébként rettenetesen szórakoztató és nevetségesen vérbő – harmadában elveszti kapcsolatát a rommá kritizált valósággal és a kelleténél talán absztraktabb, lázálomszerű hangvételben zárul. A felvetett és rokonszenves haraggal megfejelt társadalompolitikai probléma ugyanis összetettebb annál, hogy azt egy zárt szituációs formában kellőképp körbe lehessen járni.

A cselekményvezetést és a hős útját tekintve A platform a Snowpiercer tökéletes párdarabja lehet, noha Gaztelu-Urrutia allegóriája jóval kevésbé didaktikus. Azt viszont hangsúlyozni kell, hogy ugyan A platform kapcsán fel lehet mutatni hasonló tematikájú, szerkezetű és lefolyású referenciaműveket – simán ide lehetne rángatni az Élősködőket és Az öldöklő angyalt is – de ettől még Gaztelu-Urrutia bátor rendezése nem lesz kevésbé eredeti és önmagában is helytálló, fontos mű. Arról nem is beszélve, hogy nem sok relevánsabb, ijesztőbb és elgondolkodtatóbb filmet láthatunk mostanában a vertikális kapitalizmus elembertelenítő hatásáról, miközben szájmaszkos emberek ész nélkül halmozzák fel a klotyópapírt és a babkonzerveket.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.