Lenyűgöző szuperhőseink

M. Night Shyamalan: Glass / Üveg

Az Üveg tulajdonképpen egy ad hoc franchise harmadik része, amit Shyamalan addig korrumpált, hogy szuperhős-történet lett belőle.

Nem véletlen, hogy M. Night Shyamalan, a lenyűgözés hollywoodi főpapja az utóbbi években zsánert váltott. A horror-thriller műfajában mozgó, az információ visszatartásából karriert építő rendező hiába ismételgetné filmvégi nagy csavarjait napjaink nézőközönségnek. Ma már a szuperhősök karizmája (testi/szellemi fölényük, milliókat érő csúcstechnikájuk, szexi humoruk stb.) a lenyűgözés elsődleges eszköze. Az Üveg tulajdonképpen a harmadik része egy ad hoc franchise-nak, amit Shyamalan addig korrumpált, hogy szuperhős-történet lett belőle.

„Indító” darabja a 2000-ben bemutatott A sebezhetetlen, egy műfajiságot kiforgató szuperhősös történet Bruce Willis főszereplésével. A szuperhősfilmek között szubverzívnek számító filmben az emberfeletti állóképességgel bíró Dunnt Samuel L. Jackson karaktere, Elijah ébreszti rá képességeire, éppen az által, hogy tökéletes ellentettje a hősnek, mert az ő csontjai a legkisebb ütés hatására is eltörnek. A 2016-os Széttörvében a 24 személyiséggel rendelkező James MacAvoy alteregói rabolnak el fiatal lányokat. Itt a tudathasadásos állapot nem betegségként értelmeződik, hanem szupererőként: a különféle ének tudása halmozódik, olyan is akad közöttük, aki az evolúció következő fázisát képviseli. Itt az őrület a létezés egy másik lehetséges formájaként tűnik fel, nem pedig az egészségestől és normálistól eltérő betegségként (Shyamalan Foucault-t olvas?), ugyanakkor az első ilyen szuperembert a film sorozatgyilkossá avanzsálja (Shyamalan nem olvas Foucault-t).

Az Üveg egyszerre akar két különálló film folytatása lenni, de a saját maga állította dramaturgiai kihívástól megijed, és a lenyűgözések ismételt hullámaival igyekszik lebilincselni a nézőt. Egyrészt, túl sok szereplőt kell mozgatnia, amiből az következik, hogy nincs idő jellemábrázolásra. Jó-jó, mindenki nézze meg az előző két filmet is – biztatnak lelkesen fogyasztásra a producerek. Rendicsek, de mi van azzal az évezredes narratív hagyománnyal, hogy ha egy történetnek beazonosítható szereplője van, akkor ő jellemfejlődésen megy keresztül? Fentről lefelé, lentről felfelé, oldalazva, bármilyen irányba, a lényeg, hogy nem pont ugyanolyan a történet kezdetén, mint a végén. Az Üveg meg sem kísérel hasonlókat, sőt mindezt egy negatív tartományba képes visszafordítani. Az író-rendező egy térbe, az elmegyógyintézetbe zsúfolja össze a színészgárdát, ahol a szintén jobb sorsra érdemes Sarah Paulson győzködi a szuperhősöket arról, hogy ők nem is azok, akiknek hiszik magukat. Vagyis a harmadik rész azon erőlködik, hogy a másik két film cselekményét és jellemfejlődését nullázza le, így feleslegessé téve az eddig megszerzett tudásunkat. Mindezt annak érdekében, hogy minél jobban összezavarja a nézőt, mert akkor könnyebb lenyűgözni.

De mi történik, amikor lenyűgöznek bennünket? A szó etimológiája arról árulkodik, hogy hatalmi viszony alakul ki a lenyűgöző javára: a nyűg olyan kötélféle, amivel a mezőre kivitt lovak lábszárát kötötték meg, átvitt értelemben pedig nyűgnek nevezünk minden olyan akadályt, ami a szabad mozgást vagy cselekvést gátolja. Amikor igazán lenyűgöznek bennünket, akkor nem csak megtorpanásra kényszerítenek, de a monumentális hatás egy rövid időre mintegy fel is számol bennünket, azt akarják elérni, hogy oldódjunk fel az ámulatban. Ezt ne keverjük össze a fenséges (sublime) fogalmával, ami a romantikus esztétikai gondolkodásban kifundált minőség. Hasonlót érzünk a természet nagyságával való találkozáskor, de sem az óceán, sem a hegyek nem tehetnek arról, hogy ezt érezzük a velük való találkozáskor. Ami azonban szánt szándékkal le akar bennünket nyűgözni, azzal már érdemesebb óvatosnak lenni. (James McAvoy majdnem az egyedüli színész, aki játékával tényleg igyekszik hozzájárulni a film nézhetőségéhez. A franchise-gyártás kényszerítő ereje azonban itt is érezteti hatását, és a karaktert elhasználják: a 24 alteregóból túl sokat kell váltogatnia egy-egy jeleneten belül, ezért a korábban látott színészi bravúr szépen, lassan és heroikusan dugába dől.)

A lenyűgözéshez azért jönnek kapóra a szuperhősök, mert emberfeletti képességeiken, tökéletes testükön, morális fölényükön tényleg csak ámulni tudunk. És amikor a szuperhős feltűnik, az addig riadt ábrázatok kisimulnak és fölcsillan rajtuk a szocialista realizmus plakátjairól ismert, a soha el nem érkező jövőbe révedő szorgos tekintetek bizakodása. Ja, hogy ők a jó fiúk, és majd megvédenek bennünket? Persze-persze, de lenyűgözöttként, megbéklyózottként a passzivitásra vagyunk kondicionálva, és amikor azon kapjuk magunkat, hogy a főellenség már az utcákat és a tereket rombolja, akkor mi halandók nem csinálunk semmit, nem szerveződünk, nem alakítunk ki igazi ellenállást, hanem szűkölve várunk a szuperhősre.

Az Üveg utolsó jelenetét is hasonló életérzés járja át, ahol az életben maradt szereplők az elkápráztatások legutolsó bugyrában tudatják a világgal (Amerikával), hogy a szuperhősök igenis lé-tez-nek. Meg az ő létüket titkolni akaró titkos szervezetek is vannak, és ha a kasszáknál jól teljesít a film, akkor biztosra vehető, hogy van valahol egy maréknyi másik szuperhős is, akik mozijegyünk áráért ismét le fognak bennünket nyű-göz-ni.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.