A nők hálójában

Greta Gerwig: Little Women / Kisasszonyok

Greta Gerwig legújabb filmje szívet melengető csoda a 19. század kamaszlányairól a ma kisasszonyainak.

Louisa May Alcott 1868-ban megjelent, Kisasszonyok című regényére Hollywood már egészen korán, a némafilmezés aranykorában lecsapott. Az első, 1917-es verzió óta ráadásul több amerikai és nemzetközi, mozis, tévéfilmes és sorozat-adaptáció is készült, ám annak ellenére, hogy a klasszikus Hollywood olyan legendái is vászonra vitték a March-nővérek történetét, mint George Cukor vagy Mervyn LeRoy, mostanáig az 1994-es, Gillian Armstrong-féle darab szólt a legőszintébb, legmegértőbb módon a regény célközönségéhez, vagyis a felnövés járulékos problémáival küszködő serdülő lányokhoz. Valószínűleg nem véletlenül, hiszen ez volt az első, női rendező által jegyzett Kisasszonyok-feldolgozás, hatalmas sikere után pedig vétek lett volna a máig töretlen népszerűségnek örvendő mű huszonöt évvel későbbi újragondolását nem női alkotóra bízni. A színészi pályát rendezőire cserélő, a női lélek rezdüléseit tökéletesen ismerő Greta Gerwignél jelenleg talán senki sem tudta volna jobban, érzékenyebben levezényelni ezt a nagyszabású, kosztümös projektet.

A független rendezőzseni, Noah Baumbach filmjeivel híressé váló Gerwig már előző mozijában, a 2017-es Lady Birdben is egy kamaszlány mindennapi gondjaira, felnövésére koncentrált, ráadásul ott is úgy próbált szólni a jelenkor fiataljaihoz, hogy közben a múltba helyezte a történetét. Igaz, csak a saját tizenéves korszakának végéig, 2002-ig ment vissza az időben, így az 1860-as években játszódó Kisasszonyok elkészítése során alighanem jóval nagyobb kihívást jelentett számára, hogy a mai, leginkább a virtuális térben létező, jelentősen megosztott figyelmű tinédzsergenerációnak is érdekessé és aktuálissá tegye Alcott több mint százötven éves lányregényének üzenetét. Gerwig ezért is dönthetett úgy, hogy megbonyolítja az örökérvényű női témákról (első szerelem; házasság vagy karrier?) szóló történet narratív szerkezetét, és az eredeti, lineárisan haladó cselekményvezetéshez képest komplexebb, több idősíkot is váltogató, ezáltal pedig jóval pörgősebbnek, dinamikusabbnak ható elbeszélésmóddal éri el célját, miközben erőteljesen reflektál a női alkotói lét korabeli (és alighanem jelenkori) nehézségeire is.

A Kisasszonyokban ezúttal is a négy March-nővér felnövésének állomásait követhetjük nyomon az amerikai polgárháború időszaka alatt. Az írói álmokat dédelgető, fiúsan gondolkodó Jo (Saoirse Ronan), az önmagát inkább klasszikus női szerepekben, anyaként és feleségként elképzelő Meg (Emma Watson), a sokat betegeskedő, visszahúzódó természetű Beth (Eliza Scanlen) és a csillogást kedvelő, a figyelmet mindig magára irányító Amy (Florence Pugh) karakterei sem változtak semmit, leszámítva, hogy Gerwig még az 1994-es változatnál is aprólékosabb műgonddal igyekszik bemutatni nekünk az Alcott által megálmodott lánytestvéreket.

Ebben nagy segítségére vannak színésznői is, akiknek különböző mértékű tehetségével Gerwig láthatóan tökéletesen tisztában volt. A Harry Potter-széria Hermionéjeként híressé vált Emma Watson szerencsére éppen csak annyi játékidőt kap, hogy megállapíthassuk, azóta sem vesztett szépségéből, arra azonban már nemigen jut alkalma, hogy megcsillogtassa nem túl széleskörű színjátszási képességeit. Florence Pugh a nyár horrorslágere, a Fehér éjszakák után most is remekel, a legtöbb reflektorfény azonban mégis a Lady Bird címszereplőjére, Saoirse Ronanre vetül. Noha a Kisasszonyok igazi főszereplője mindig is az írónak készülő Jo volt, szerepe eddig egyik korábbi adaptáció esetében sem emelkedett ki olyan markánsan nővérei közül, mint Gerwignél. A vadonatúj Kisasszonyok jeleneteinek tetemes hányada Jo női alkotóként való boldogulására épül, nem véletlen tehát, hogy Gerwig jól bevált színésznőjére osztotta a szerepet, aki még a ’94-es változat bájosan szép, de mégis vagány Winona Ryderénél is hitelesebben hozza az erős, független női figurát. A casting azonban nemcsak a címszereplők terén nagyon eltalált. Gerwig a fontosabb női mellékszereplőkre, például a lányok édesanyjára, Marmee-ra és a férfiaktól teljesen független életet élő, gazdag nagynénire is erős feminista ikonnak számító színésznőket válogatott Laura Dern és Meryl Streep személyében, a nővérek hűséges barátját és udvarlóját, Laurie-t pedig a lassan igazi nagybetűs sztárrá avanzsáló, a tinilányok új, érzékeny bálványa, Timothée Chalamet hozza rendkívül szerethetően és szórakoztatóan.

Gerwig filmje tehát elsősorban a női közönséghez, azon belül is a ma kisasszonyaihoz szól, feminista hangvétele mellett azonban ez a coming-of-age mozi is hordozza a rendezőnőtől már jól megszokott bájos ártatlanságot és idealizmust, aminek köszönhetően férfiként nézve is könnyen azon kaphatjuk magunkat, hogy remekül szórakozunk a March-lányok kalandjain. Filmkedvelőként pedig erősen reméljük, hogy az immár jól bejáratott ifjúsági témakör után Gerwig más műfajban is kipróbálja magát a közeljövőben.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.