Jóban-rosszban sántikálni

Kate Herron: Loki

Minél nagyobbra duzzad egy franchise, annál kérdésesebbé válik, hogy meddig bírja még fenntartani az érdeklődést, tud-e újat mutatni és meddig képes elbírni a saját, óriási szerkezetét. Míg a nagyvászonra készülő MCU-filmek, néhány kivétellel, ugyanarra az unalmassá váló (de a bevételek alapján még mindig bőven eladható) formulára épülnek, addig a sorozatok látványosan merészebbek, kreatívabbak – és ha nem is újítóak, de MCU-kontextusban mindenképp üdítőek. Ilyen a WandaVízió okos formai és konceptuális megoldásaival, és valami hasonlóval próbálkozik a Loki is.

Nehéz megmondani, hogy pontosan mikor történnek az események és hol helyezkednek el a nagy Marvel-idővonalon, lévén szó egy időutazós, vagy inkább párhuzamos univerzumos mókázásról, mindenesetre a sztori valahol a 2012-es Bosszúállók végén indul, amikor Loki a Tesseract segítségével elteleportál valahová (ahogy az Végjátékban láttuk), a jelek szerint a saját spin-off sorozatába. Egy sivatagban találja magát, de rögvest megérkeznek a sorozat fontos szereplői, a TVA (Time Variance Authority) ügynökei, akik amolyan időrendőrség, feladatuk az „illegális” időutazások lekapcsolása, és az új idővonalak létrejöttének megakadályozása. Lokit tehát elviszik a TVA-központba, ahol bíróság elé kell állnia és bűnhődnie kell az elkövetett csínytevésért. Innentől nehéz nem spoileresen beszélni, de kulcsgondolatokban: három rejtélyes, kozmikus entitás áll a TVA élén, aki minduntalan azon ügyködnek, hogy egyben tartsák a „szent idővonalat”, azonban az intézményől kiderül, hogy a látszólagos jószándék ellenére nagyon autokratikusan működik, kellemetlen dolgok lappanganak a háttérben, léteznek ún. variánsok, akik ugyanannak a személynek a más idővonalakról származó változatai, közben meg egy titokzatos valaki, aki eddig túljárt az intézmény eszén, TVA-ügynököket gyilkolász és minden bizonnyal valami nagyobb rosszban sántikál.

Kép a Loki című minisorozatból

Loki valószínűleg az egyik lejobban sikerült és legkedveltebb főgonosz: ravasz, leleményes, néha humoros, néha gonosz, de vannak megváltó pillanatai, néha pedig kimondottan esetlen és emberi, az egészet pedig Tom Hiddleston sármja és karizmatikus játéka kelti igazán életre, így mindenképp jövedelmező húzás volt köré építeni egy sorozatot. Azonban aki a Thorból vagy a Bosszúállókból ismert minden túlélő, cselszövő és előrelátó Lokit reméli a kisképernyőre is, sajnos csalódni fog: ugyan elvileg a 2012-es Bosszúállók Lokiját kellene viszontlátnunk, nagyon hamar egy másfajta antihőssel szembesülünk, aki jóval érzékenyebb, reflektívebb önmagával szemben, és sajnos nem annyira ügyes, mint filmbeli verziója. Az persze sohasem segít, ha egy szereplő  nagyon explicit módon pszichoanalizálja magát és magyarázza a motivációt, de jelen esetben történik valami reflexió a hős/antihős témájára: Loki szépen lassan arra döbben rá, hogy minden megalomán törekvése ellenére az egyetlen dolga az univerzumban az, hogy veszítsen.

Kép a Loki című minisorozatból

Ezt az identitás-tematikát erősíti a variánsok jelenléte is: Loki a történések közepette találkozik más idővonalbeli énjeivel, akikkel ilyen-olyan viszonyba kerül, de a variánsok közül néhány szintén a reflexió eszköze lesz: kívülről látja a sok önmagát (önmagait?), ahogy – valóban viccesen – a Lokik sorban árulják el és szúrják hátba egymást, de lesz olyan változat is, aki egy monumentális redemption-momentet produkál, nem beszélve a fő történetszálat mozgató variánsról, akivel egy igazán találó viszonyba bonyolódik hősünk. Persze sohasem kapunk igazán mély kérdésfelvetést, de mégiscsak izgalmasan közelít a „tud-e változni az ember”, „el tudja-e fogadni a sorsát” vagy „tud-e változtatni a sorsán” kérdésekhez.

Emellett még egy másik fontos témát is behoz a sorozat: a rend és a szabadság viszonyát. Mennyire és milyen mértékű keretekre van szükség ahhoz, hogy ne essen szét a világ, hol húzódik az autokrácia és a szükséges törvények nehezen kitapintható határa, mennyire „szabad” szabadnak lenni, hogyan viszonyul egymáshoz a hatalom és az egyéni szabadság. Sajnos ezek a kérdések pontosan csak a tematizálásig jutnak el és nem lesz érdemi kifutásuk. Marvel-termékhez képest még így is több szögből lesz megközelítve, és több érv ütközik benne, azonban nem kerül mélyebb tárgyalásra az egész, hisz a sorozat jórésze mégiscsak azzal telik, hogy próbálja magát becsatornázni az MCU-ba, illetve kikövezni az utat további filmeknek. Persze nehéz mást elvárni egy ilyesfajta sorozattól (a végére hasonló csapdába eset a WandaVízió is), de erős lehet a gyanúnk, hogy egy szabadabban kezelt történetként, több levegőhöz juttatva a koncepciót és felszabadítva az univerzumépítés kényszere alól egy jóval ütősebb és mélyebb, de mégis szórakoztató sorozatélményt kaptunk volna.

Kép a Loki című minisorozatból

Ezzel együtt a Loki valóban tud szórakoztató lenni: van humora, de ez jóval bizarabb és abszurdabb, mint a megszokott Marvel-vicceskedés (ami nem annyira meglepő, hisz a Rick and Morty-n is dolgozó Michael Waldron látta el az írói feladatokat), külön dicséretre méltó a film retrofuturisztikus dizájnja, ami helyenként a Brazilt is eszünkbe juttathatja, elég érdekes és jól adagolt a történet ahhoz, hogy hat epizódon keresztül lekösse a nézőt, Tom Hiddleston változatlanul jó (még  az érzékenyebb Loki szerepben is), Owen Wilson igen kellemes meglepetés, nem csak MCU-hoz, hanem önmagához képest is, és a másik főlokit alakító színész is egészen jól hozza az öntörvényű, bizalmatlan, agyafúrt szerepét.

Kép a Loki című minisorozatból

A sorozat záróepizódja egyrészt mutat valami újat, hisz nagyon kivételes módon nem egy óriási hadakozásba torkollik az egész, egy jóval visszafogottabb, lassúbb, elmélázgatós befejezést kapunk, azonban – pont az univerzumépítési korlátok miatt – nem sokkal lesz több belőle, mint egy pimasz cliffhanger a második évadhoz, és felvezetés a soron következő MCU-darabokhoz, név szerint az új Doctor Strange és Hangya-filmekhez.

Kép a Loki című minisorozatból

Szemmel láthatóan tudják a Disney-Marvel fejesei is, hogy muszáj valami újat mutassanak legalább a sorozatok terén (mínusz A Sólyom és a Tél Katonája), és ez az igyekezetük mindenképp említésre méltó. A WandaVízió és a Loki kapcsán néha-néha felcsillan valamiféle távoli derengés, remény, fényfoltocska, hogy tényleg van némi tartalom, gondolat és őszinteség a Marvel-máz mögött, és nem csak egy újabb pénzgyűjtő kosárral a kezükben sétálnak végig a Marvel-hívők bő gyülekezete között. Kérdés persze, hogy ez elég-e ahhoz, hogy az óriási közönségéhez eljusson valamiféle érdekesebb, izgalmasabb gondolatiság is e filmeken keresztül (mert igenis van felelősségük ezen a téren), és kérdés az is, hogy a mozifilmekben fog-e bármiféle változás történni (figyellek ám, Chloé Zhao és az Örökkévalók / The Eternals). Mindenesetre a Loki, ha már egyre csak növekszik ez az univerzum, nem egy fölösleges darab, kellemesen szórakoztató és a témáira érzékeny nézőknek akár nyújthat némi gondolkodnivalót is.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.