Valóság és fikció a true crime és a social media korában

Liz Garbus: Lost Girls / Elveszett lányok

Mindig van valami hátborzongató abban, amikor egy valódi, megtörtént eseményt dolgoznak át filmre, különösen, ha az egy gyilkossági ügy és/vagy a történet egyes szereplői máig is élnek (ha meg nem haltak). Az ilyen filmek megnézését követően szinte önkéntelenül nyúlunk a billentyűzet után, és szinte kényszeresen irkáljuk be a szereplők nevét a Google-keresőbe még a stáblista alatt, hogy leleplezzük valódi külsejüket és összehasonlítsuk azt az őket megformáló színészekével, számba vegyük a hitelt érdemlő és fiktív elemeket, elolvassuk a korabeli híradásokat és összeesküvés-elméleteket, és kinyomozzuk a főhősök utóéletét stb. – ki-ki vérmérséklete szerint.

Nincs ez másként az Elveszett lányok esetében sem, ám egy-két tényező mégis kiemeli ebből a sorból, amelyek egyúttal az időfogalmunkat is erősen relativizálják. Egyfelől az eset felfoghatatlanul régen (idestova tíz éve) történt, ahhoz képest, hogy ítélet a mai napig sem született; másfelől meglehetősen friss ahhoz, hogy már a Facebook-érában történjen, így a szokásos stalker-körünket most már olyan plusz állomások is színesíthetik, mint hogy átfussuk vagy akár mi magunk is szaporítsuk a legfrissebb kommenteket az egyik „elveszett lány” emlékoldalán, akinek a filmben szintén ábrázolt testvére saját kezűleg fog a megjegyzéseinkre és kérdéseinkre reagálni. A határ egyre jobban elmosódik valóság és fikció között, és ez valahol félelmetes.

Ráadásul, ahogy a film alcíme (An Unsolved American Mystery) is sugallja – és mint látni fogjuk, ez kivételesen nemcsak egy hangzatos mottó – az esetet valóban számos megoldatlan rejtély és különös körülmény övezi, ami önmagában is számot tarthat a figyelmünkre, a talán azóta is szabadlábon éldegélő gyilkos kilététől kezdve, a rend helyi őreinek nemtörődöm, hibát hibára halmozó hozzáállásán át egészen a Gilbert család személyes tragédiájáig. Mindazonáltal, ha a tévéképernyőt kinőtt sokkon sikeresen túljutottunk, érdemes lehet magáról a filmről is ejtenünk néhány szót.

A Long Island-i sorozatgyilkossági esetet feldolgozó Elveszett lányok január végén nyitott a Sundance Filmfesztiválon, majd március közepén a Netflix tűzte műsorára. Ahogy a plakát alapján is sejthető, a film az egyik áldozat édesanyját, Mari Gilbertet, valamint az őt megformáló „Oscar-díjra jelölt” Amy Ryant (Hideg nyomon) helyezi a középpontba, habár az eredeti felállás szerint Sarah Paulson lett volna a főszereplő Ryan helyett, illetve a Warner Brothers, majd az Amazon lett volna a forgalmazó a Netflix helyett. Azt már valószínűleg sosem fogjuk megtudni, hogy Paulson hogyan muzsikált volna Gilbert szerepében, Ryan mindenesetre egyáltalán nem okoz csalódást. Ha nem tudnánk, hogy a történet valós alapokon nyugszik, az egyszerre két melóhelyen güriző, egyedülálló édesanya a mentális problémákkal küzdő lányaival a lepukkant amerikai kisvárosban már-már klisésen hatna, a tűzön-vízen az igazságért küzdő anya maszkja mögött azonban igazi összetett jellem lakozik, amelyet Ryan zárt színészi játéka rendkívül finoman érzékeltet. A színészgárdára amúgy sem lehet panasza senkinek sem: a nyomozást az ír gyökerű Gabriel Byrne vezeti a szintén Írországból elszármazott Richard Dormer szerepében, a középső Gilbert lányt pedig a legutóbb a Jojo Nyuszi díszletfalaiban bujkáló Thomasin McKenzie alakítja.

Robert Kolker 2013-ban megjelent, a filmmel azonos című New York Times best-seller kötetét Michael Werwie (Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány) adaptálta forgatókönyvvé és a mindeddig dokumentumfilmesként ismert, kétszeres Oscar-jelölt Liz Garbus vitte vászonra, a fikciós műfajban kvázi elsőfilmes létére tulajdonképpen egész ügyesen. Habár a film már pusztán terjedelmi korlátai miatt is kénytelen a kíméletlen leegyszerűsítés eszközeihez folyamodni a valósághoz, illetve a könyvhöz képest – és egyúttal nincs híján a sete-suta, dramaturgiailag funkciótlan töltelékjeleneteknek és -karaktereknek, továbbá az időnként kissé túltengő feminista üzeneteknek sem –, a feszültséget mindenesetre kiváló érzékkel adagolja: a zaklatott nyitóképekben lüktető borzongás a film végére magatehetetlen, rendszerellenes frusztráció formájában ül a mellkasunkra. A hangulatfelelős rideg, szürke tónusú képek a kétszeres Emmy-jelölt Igor Martinović (Kártyavár) keze munkáját dicsérik, a főcímben felcsikorduló, eredetileg teljesen ártatlan, 1864-es Beautiful Dreamer pedig a filmben mellékszerepet is vállalt Lola Kirke (Mozart in the Jungle, Amerikai álomlány) tolmácsolásában válik igazi, horrorba illő, hideglelős kísér(t)őzenévé.

Összességében az Elveszett lányok nem nevezhető éppen maradandó remekműnek, de a true crime szerelmeseinek mindenképp kötelező darab, amit műfaji szempontból csak még izgalmasabbá tesz az a körülmény, hogy a rendezői széket ezúttal egy dokfilmes rendezőnő foglalta el. Garbus persze nem tagadhatta meg szakmai múltját: filmje nem pusztán stílus-ujjgyakorlat, de egyúttal remek eszköz arra is, hogy a Long Island-i eset mélyén feszülő társadalmi és kriminalisztikai kérdéseket ezúttal a Netflix szobafogságra ítélt nagyközönsége előtt kezdje ki, végső soron remélhetőleg ezzel is segítve az Oak Beach-i mocsarakba rekedt nyomozást és egy tíz éve nyomasztó rejtély várva várt megfejtését.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.