„Lynchnek a transzcendentális meditációját kipróbálnám”

Beszélgetés Szőcs Petrával és Nagy V. Gergővel a Déva kapcsán

Alig pár évvel ezelőtt Szőcs Petra még a Filmgalopp erdélyi rövidfilmes verseny fődíját vihette haza a Csoszogj úgy-ért, tavaly pedig első nagyjátékfilmje már Velencében debütált. Interjúnkban a Déva rendező-forgatókónyvírójával, Petrával és a film társforgatókönyvírójával, Gergővel beszélgetünk költőiségről, mágiáról és a nehéz szeretetről.

Milyen kötelékek fűznek titeket Déva városához?

Szőcs Petra: Én 2005 óta visszajártam Dévára. Akkor véletlenül keveredtem oda, de több órás anyagot készítettem egy albínó kislánnyal, Moldován Katalinnal, akit akkor ismertem meg. Egy rossz kamerával követtem mindenhova, mikrofonom sem volt. Mikor elbúcsúztam tőle, megkérdezte, hogy tényleg el kell-e mennem, mert hogy egész jó ez a kamerázás. Később játszott egy kisfilmemben, A kivégzésben.

Nagy V. Gergő: Engem ez a film.

A Dévának egy nagyon erős és sajátos vizuális világa van. Már a forgatókönyv is tartalmazta ezeket a beállításokra és kameraélességre vonatkozó jellegzetességeket?

SZP: Igen, nagyon sokat fotóztam a környéken az évek alatt, ez rányomta a bélyegét a filmre. Élességről nem volt szó a forgatókönyvben.

Honnan jött az ötlet, hogy a film első snittje egy archív felvétel legyen? Kit látunk rajta?

SZP: Ez a 2005-ös anyag egy részlete. Úgy gondoltam, hogy átlelkesíti a filmet, mert benne van a lány tragédiája.

Petra, te ugyebár nem csak filmrendezőként, de költőként is tevékenykedsz. Filmesként mennyire van hatással rád a költői vénád?

SZP: Szerintem semennyire.

NVG: Szerintem látszik a filmjeiden, hogy egy költő filmjei.

Igen, például ott van az a jelenet, amiben Katót és Bogit látjuk görkorizni és a dévai csővezetékeket.

SZP: Ha a mellékesnek tűnő dolgok megragadását nevezzük költészetnek, akkor lehetséges.

A Dévában a történet helyett inkább a sajátos hangulat és a karakterközpontúság hagy nyomot. Hisztek abban, hogy egy hangulat, egy érzés képes többet mesélni, mint egy történet? 

SZP: Szerintem a kettő nem is feltétlenül zárja ki egymást. Nem gondolom, hogy ez ne lenne történet. Számomra túlságosan is az, még kevesebb történetet szerettem volna. 

A Déva az első olyan magyar film, melynek forgatókönyve elnyerte a velencei Biennale College Cinema gyártási támogatását. A program hozzájárult a fejlesztéséhez is vagy inkább anyagi támogatást jelentett mindez számotokra?

SZP: Volt forgatókönyv-fejlesztés is. A három workshopból kettő erről is szólt.

NVG: A program szerintem nagyban alakította végeredményt, annyiban például mindenképpen, hogy a film elkészült. Szerintem a Déva ebben a formában sehol máshol, semmilyen más kontextusban nem valósulhatott volna meg. Hiába volt ott fejlesztés, nagyon sajátos terveket választottak ki, és hatalmas szabadsága volt a résztvevőknek. Olyan filmeket lehet készíteni ebben a struktúrában, amilyeneket Európában egyéb módon nem, vagy csak függetlenként.

Számomra a Déva egyik kuriózuma az, hogy bár erdélyi vagyok, mégis rengeteg különleges helyszínt fedeztem fel magamnak a filmben, például a petrozsényi vonatállomást. Tudnátok mesélni a helyszínek kiválasztásáról?

SZP: Ha a vonatforgatóra gondolsz, azt teljesen véletlenül találtuk. Állomást kerestünk, és akkor Boros Melinda gyártásvezető meglátta ezt a para-szigetet: egyik oldalán folyó, másik oldalán sínek, a közepén is sínek. Éppen alkonyodott, félelmetes, rossz hangulatú helynek tűnt. Éreztük, hogy itt forgatni kell.

NVG: Majdnem meghalt a stáb fele.

SZP: Az már a forgatáson volt. Azt hittük, hogy már nem járnak ott vonatok.

A Dévában némiképp összemosódik a fikció a valósággal. Egyrészt több színész karakterneve egyben a szereplő igazi neve, Komán Boglárka a való világban nevelőként dolgozik Budapesten, másrészt Kató alakja Moldován Katót idézi, akivel A kivégzés c. kisjátékfilmben dolgoztatok együtt (és nem mellesleg ő is egy fiatal albínó lány). Ezen konstellációk mentén haladva milyen mértékben volt a Déva célkitűzése az, hogy dokumentarista legyen?

SZP: Nem dokumentarista, eléggé stilizált és nem az ottani valóságból indul ki. Inkább azt mondanám, hogy sok mindent kaptam készen, és ez nagyon nagy segítség volt, mert másképp nem lettünk volna készen 9 hónap alatt, vágással együtt.

NVG: Annyiban dokumentarista, hogy megírt figurák helyett élő emberekből indulsz ki, és ők nagyrészt magukat játsszák. Nyilván ez régóta bevett hozzállás Bressontól Pedro Costáig, és főleg azok vonzódnak hozzá, akik öblös hangú, formátumos színművészek helyett inkább a vidéki kocsmákban meg civilek között érzik jól magukat. Én például nagyon bírtam Lajost vagy Văduvát.

SZP: Văduvát ott a helyszínen fedeztem fel. Egyszerűen nem látta, nem érdekelte, hogy forog a kamera. Állomást kerestünk és Aninabányán találtunk egyet, ahol egy régi, zöld-rózsaszín irányítópult mögött ült. És annyira karakteres volt, hogy beleírtuk őt a filmbe. Nem is castingoltuk le, mert nem volt rá idő.

Mit jelent számotokra a filmben megjelenő átok-motívum?

SZP: Az átok szertefoszlása egyrészt örömteli, mert nem esik bántódása senkinek, másrészt pedig szomorú, mert azt jelenti, hogy nincs varázserő.

Kató alakja magába foglalja a különlegességet és az ebből fakadó kirekesztettséget. Az áldás és az átok összeférhetetlennek tűnő fogalmai így kéz a kézben járnak. Szerintetek mennyiben vagyunk képesek önmagunk meghatározni, hogy a másságunk áldásként vagy átokként csapódjon vissza ránk?

SZP: Ha nincs, akkor kár, hogy nincs. Egy olyan szomorú felismerés lesz, hogy nem vagyok más, mint a többi. Ha pedig más akarok lenni, nem biztos, hogy úgy sikerül a másságom, ahogy én akartam. Vagy valahogy nem esik jól, hogy észreveszik a másságom. A kérdésre válaszolva: szerintem nem tőlünk függ. A másság az van, elindul az útjára és mindenki úgy viszonyul hozzá, ahogy tud. Persze az sem mindegy, hogy milyen másságról van szó.

Gergő, te forgatókönyvíróként végeztél az SZFE-n és jelenleg az egyetemen forgatókönyvírást tanítasz. Talán szemtelenség ilyet kérdezni, de szerinted mennyire tanítható egyáltalán a forgatókönyvírás?

NVG: Nyilván egy csomó mindent meg lehet tanítani, de engem az a része érdekel, ami nem tanítható. Egyébként a fogatókönyvíró-oktatásnak talán az a legnagyobb kérdése, hogy a szakkönyveket behabzsoló diákok a képzés végére miért nem fogják egy büdös, dohos, szűk csőben érezni magukat, ahol a problémákat csak egyféleképpen lehet megoldani. Bárki, akit erre nevelnek, rövid úton elveszíti az írás örömét. És ezen a pályán pont az a kihívás, hogy ezt valahogy visszaszerezd. Az, hogy mi van a Plot Point 2-nél vagy hogy csináld meg az All is Lost fordulatot, egy idő után már nagyon nem tudja felszabadítani a kreativitást.

SZP: Sok minden mást is lehetne tanítani szerintem. Például Lynchnek a transzcendentális meditációját kipróbálnám.

Egy film készítése alatt szem előtt tartjátok az alkotás lehetséges célközönségét (nem kereskedelmi értelemben)?

NVG: Az volt a jó a Biennale College-ban, hogy lehetőséged volt jó értelemben leszarni a közönséget. Persze vannak filmesek, akik szerint ez egy erkölcstelen dolog, mert a filmeket pukedlizve, a közönség hódolatára kellene elkészíteni. De szerintem úgyis lehet tisztelni a közönséget, ha húsz percig csak azt mutatod, ahogy felkel a nap, mint Szokurov.

SZP: A közönség fogalmában van egy iszonyú lenézés. „Közönségfilm”, a „nagyközönségnek csinálni filmet”, az „egyszerű embernek”. Legyen benne kevesebb hosszú snitt, mert úgy gondolom, hogy nem képes végignézni? Vagy legyen érthetőbb a történet, mert azt gondolom, hogy nem érti? Nem tudom, hogy ki a közönség.

NVG: Ghassan Hage ír arról, hogy mi a különbség a könnyű és a nehéz szeretet között. Könnyű szeretni a hozzád hasonlókat, a fajtádat, a véredet és a rokonaidat, de a nehéz szeretet valamilyen határon átlép, esetleg áthidal valamilyen kulturális szakadékot, és ez egy olyan szeretet, ami munkát kíván meg. Ugyanígy azok a filmek, amelyek nem evidensen közeliek számodra, amelyek új dolgokat kívánnak tőled, azok kényszerítenek rá téged erre a nehéz szeretetre. És végső soron mégiscsak jobban megérdemli a tiszteletet a nehéz szeretet, mint a könnyű szeretet, amit az indentitás megerősítésének a vágya diktál. A nehéz szeretet akkor kezdődik, amikor olyasmivel találkozom, amit nem értek és amiért dolgozni kell. És valamit fel kell adnom magamból azért, hogy ezt a dolgot beépítsem. Ezt az idegent.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.