Maga a blues

George C. Wolfe: Ma Rainey's Black Bottom / Ma Rainey: A blues nagyasszonya

Az év egyik legérzelmesebb és legerőteljesebb drámájának csúcspontját az alakításai jelentik, de ennél sokkal több rejlik benne: maga a blues!

Egy alacsony költségvetésű kamaradarabhoz kivételesen nagy visszhangot kapott ez a netflixes kvázi-biopic. A népszerűség forrása természetesen Chadwick Boseman, akinek ez az utolsó filmes alakítása, de szerencsére kijelenthetjük, hogy a hype ezúttal megalapozott. Ez a minden szempontból elemi erejű alkotás jó esélyekkel indulhat az idei év (meglehetősen gyenge) fesztiválszezonjában is.

Chadwick Boseman a Ma Rainey's Black Bottom című filmben (2020)

Először azonban maradjunk műfajánál. Bár a címben egy valódi személy, az első női bluesénekes, a karizmatikus és excentrikus Ma Rainey szerepel, aki Viola Davis alakításában az év egyik leglebilincselőbb figurájaként kel életre, a film központjában mégsem az ő élete áll. A film ugyanis egy valós időben játszódó kamaradráma, mely az eredeti címben szereplő dal (Ma Rainey’s Black Bottom,  kb. Ma Rainey fekete hátsója) felvételének történetét meséli el az 1920-as évek Chicagójában. Ráadásul még csak azt sem mondhatjuk, hogy igaz történetről lenne szó: a cselekmény teljes egészében a Kerítések (Fences) 2016-os Denzel Washington rendezte drámát is jegyző August Wilson drámaíró kreálmánya.

Ez pedig már önmagában sokat elmondhat annak, aki látta az említett filmet. Wilson teljes életművét az afroamerikai életérzés színpadi ábrázolására tette fel, és az ő érzékeny humanizmusa tükröződik mindkét adaptációban. (Ez nem véletlen, a Ma Rainey-ben ugyanis Denzel Washington producerként működött közre.) Wilson drámái jellegzetesen egy szűk közösség – egy család, vagy egy zenekar – belső konfliktusai köré épülnek. Ezek a felszín alatt bugyogó, elő-előtörő indulatok mozgatják történeteit, melyeknek gyakori témája az afroamerikai tapasztalat megélése különböző szemszögekből.

Chadwick Boseman és Viola Davis a Ma Rainey's Black Bottom című filmben (2020)

A karrierje csúcsán lévő Ma Rainey és az őt kísérő négytagú bluesbanda albumának felvételét megörökítő cselekmény is valójában ezeknek az élettapasztalatoknak és társadalmi feszültségeknek ütköztetése zárt térben. A sztori mellett Wilson drámájának karakterei is – az énekesnőt leszámítva – az író tollából származnak: rajtuk keresztül vázolja fel a történet húsát szolgáltató konfliktusrendszert. A fekete zenészek a déli államok szegregált közösségeiből származnak és bár élettapasztalataik és céljaik is különböznek, mind ugyanazzal az akadállyal kénytelenek szembesülni: ebben a társadalmi rendszerben nem juthatnak el magasabb szintre, mint amit már elértek. Ezek a színes személyiségek mintha egy-egy klasszikus blues témát testesítenének meg: az agglegény szerelmi csalódással, a mélyen vallásos vezető, a lázadó ifjú és a kihasznált alkotóművész (aminek tulajdonképpen mindegyikőjük megfelel). Erőteljes és lebilincselő alakok, szilárd meggyőződésekkel, melyek tőrpárbaj-szerű vitákban csapnak össze. Az alkalmanként barátságos mérkőzések, játékos élcelődések máskor erőszakba hajló súlyos ütközetekben jelennek meg, de minden formájukban tökéletesen lebilincselőek. Tapintható a feszültség, amint ezek a kidolgozott személyiségek egymásnak feszülnek. George C. Wolfe rendező stílusosan kerüli el a filmre adaptált kamaradrámák gyakori hibáját, a Ma Rainey sosem válik statikussá és egy pillanatra sem laposodik el.

Viola Davis a Ma Rainey's Black Bottom című filmben (2020)

Ehhez pedig – mi mást – a bluest használja fel bravúrosan. A karakterek személyiségén kívül ugyanis a zenei műfaj jegyeit Wolfe egyenesen a film elbeszélésmódjába szövi bele. Miközben a lemezfelvételre készülnek a stúdió pincehelyiségében, Ma négy zenésze a próbák szüneteiben egyre jobban kezdenek megnyílni egymásnak. A vitáktól és konfliktusoktól hevülő levegőben mindegyikőjükből személyes történetek kerülnek elő. Ezek a monológban elmesélt meghatározó élmények a behangolás zajaival és lefogott akkordokkal kísérve valódi blues-balladákká válnak, általuk ölt testet az afroamerikai küzdelem, pontosabban maga a blues. A legerőteljesebb ilyen történetet Boseman forrófejű trombitása, Levee, a banda legfiatalabb tagja meséli el, miután összetűzésbe kerül az összes kollégájával. Idősebb társaival ellentétben Levee egyéni ambíciókkal rendelkezik és nem hajlandó elviselni a háttérzenész szerepet. Ma Rainey-vel néma dominanciaharcot vív a reflektorfényért és az énekes egyik háttértáncosáért, ráadásul titokban saját szerződését igyekszik kiharcolni a stúdió fehér tulajdonosaival, a banda többi tagja pedig nem nézi jó szemmel lázadásait a status quo ellen.

Chadwick Boseman a Ma Rainey's Black Bottom című filmben (2020)

Ez a konfliktusháló tartja folyamatos mozgásban a filmet, Boseman alakításával a középpontban. Feltehetőleg sosem lehet majd elválasztani a filmet a színész örökségétől, és ez így van jól. A Ma Rainey: A blues nagyasszonyával talán karrierjének legerősebb alakítását rögzítette, mely ötvöz magában mindent, ami miatt Bosemant generációjának nagyjai között érdemes emlegetni. Testi leépültsége szemmel látható a filmen és mintha minden kínját ebbe a szerepbe forgatta volna bele. Egyszerre infantilis álmodozó, hősszerelmes, megalomániás művész és indulatos ámokfutó, majd megvillantja a mindezek mögött álló gyermekkori traumákat és fóbiákat egy érzelmektől kirobbanó monológban. Egy shakespeare-i tragikus hős, aki Viola Davis Ma Rainey-jével szembeállítva elemi erőket szabadít fel.

Az igazi Ma Rainey

A Kerítések Oscar-díjas alakítása után Davistől várható volt a remek játék, a fémfogú és erőszakos, de mélyen belül súlyos démonokkal küzdő Ma-ként mégis sikerült ismét felülmúlnia őket. Két főszereplője számára borítékolható a filmakadémia jelölése, de a Ma Rainey jó eséllyel indul a legjobb filmért járó versenyben is. Ami viszont még a hollywoodi egófényezésnél is fontosabb, hogy ennek az emlékezetes filmekben szegény, de annál emlékezetesebb évnek a végére kaptunk még egy igazán erős drámát, ami – ahogy Boseman tragikusan rövid karrierjének – 2020-nak is méltó lezárása lehet.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.