Magasabbra a tétet, ácsok!

Philippe Falardeau: My Salinger Year / Egy évem Salingerrel

Philippe Falardeau (Monsieur Lazhar) tavalyi berlini nyitófilmje egy irodalmi közegbe ágyazott coming-of-age-történet nem kevés Az ördög Pradát visel-behatással, de sajnos sem az irodalmi minőséget, sem a saját útját megtaláló szereplő témáját nem sikerül hatásosan tálalnia.

A forgatókönyv Joanna Rakoff önéletrajzi írása alapján készült, miszerint a korai húszas éveiben járó Joanna (akit a Volt egyszer egy… Hollywoodból ismert Margaret Qualley alakít) New Yorkba kerül, kezdetben csak látogatóként, de hirtelen felindulásból úgy dönt, hogy szülővárosát hátrahagyva itt marad és valóra váltja álmát, sikeres író lesz. Egy irodalmi ügynökségnél kezd el gyakornokként dolgozni, ahol a többnyire szigorú, néha empatikus Margaret (Sigourney Weaver) lesz a főnöke, és a különböző szövegek begépelése mellett az is lesz a feladata, hogy a híres, visszavonultan élő J.D. Salinger rajongói leveleire válaszoljon, többnyire sablonszövegekkel. Egy fiúval is megismerkedik, a kissé sztereotip Donnal (Douglas Booth), aki szintén a saját regényén dolgozik, egocentrikus és kihasználja a lányt. Aztán történnek dolgok a filmben… és nagyjából a végére is érünk.

Kép az Egy évem Salingerrel című filmből

Sajnos a fenti mondat írja le a legjobban a film szervezőelvét: nagyon kevés alkalommal érezhető, hogy a dolgoknak tétje és kifutása van. Az, ami egy aprólékos, egyes szám első személyben megírt prózában működik, nem biztos, hogy filmes narratívaként is megállja a helyét. Több aprócska témába, történetszálacskába is belefut a film, de ezek sem önmagukban nem lesznek elég kidolgozottak, sem egymáshoz képest nem lesznek igazán relevánsak, de a legnagyobb hiánya a filmnek mégis az, hogy nem szól érdemben hozzá a felnőtté válás kérdésköréhez, és minden kedvessége ellenére Joanna nem egy túlságosan érdekes szereplő, még ha a film elején ki is jelenti, hogy „az a vágyam, hogy különleges legyek”.

Kép az Egy évem Salingerrel című filmből

Többször is beszél arról, hogy verseket ír és költő szeretne lenni, de ebből majdhogynem semmit sem mutat meg a film. Egyetlenegy alkalommal látjuk alkotni (de akkor is mellékesen, mintegy átvezetőként két jelenet között), amúgy semmit nem látunk az írásaiból, nem igazán értjük, hogy miért akar írni, miről akar írni, kinek akar írni és azt sem látjuk, hogy mit jelenet egy pályakezdő szerzőnek lenni: egész egyszerűen nem elég konkrét a szereplő. Talán nem annyira szörnyű a helyzet, mint egy young adult filmben, de Joanna általánossága kissé emlékeztet a szóban forgó műfaj sótlan, unalmas, a fiatal, szilárd identitással még nem rendelkező nézőknek szánt hőseire. A filmbeli Joanna sokkal jobban elképzelhető egy mai tizenévesnek, aki lici mellett egy instaverses oldalt üzemeltet kétsoros közhelyekkel (ami érthető és izgalmas lenne, ha erről szólna a film), semmint egy írásban komolyan gondolkodó, valamelyest stabil indentitással rendelkező pályakezdő fiatalnak.

Kép az Egy évem Salingerrel című filmből

Ehelyett sokkal nagyobb fókuszt kap Az ördög Pradát visel-vonal, Joanna és Margaret viszonya, azonban itt sem történnek igazán érdekfeszítő dolgok. Margaret messze nem annyira rejtélyes, félelmetes és tiszteletet parancsoló, mint Meryl Streep Miranda Priestly-je, ehelyett sokkal jobban fél a számítógépektől és a korral való haladástól, ami egy érdekes aspektusa lehetne az irodalomhoz való viszonyulásnak, a klasszikus és a kortárs izgalmas kölcsönhatásának, de ez is csak említés szintjén van jelen a filmben. Joannának nincs annyira szörnyű dolga ebben a közegben, hogy drámai legyen a helyzete: a legnagyobb problémája az, hogy nem válaszolhat személyreszabottan a rajongói levelekre, amikor pedig megteszi, némi negatív következménnyel kell számolnia. A rajongói leveleken keresztül (amiket egyébként kellőkképpen ötletesen tálalnak, arcot és környezetet adnak a levelek íróinak) kissé az irodalom szerepéről is szó esik a filmben, de ironikus módon a film teljes mértékben képtelen azt megcsinálni a nézőjével, mint amit a Zabhegyező (újabb fordításban Rozsban a fogó) tudott megcsinálni olvasóival: a közhelyeken túl konkrétan rákérdezni szerepekre, életútra, identitásra.

Kép az Egy évem Salingerrel című filmből

A film lényege valahol az (szeretne) lenni, hogy az egész irodalmi ügynökséges gyakornoki kaland egy mellékút, és hősünknek nem azzal kellene foglalkoznia, hanem az írással – ami nyilván szép gondolat, de ezalatt amúgy meg írogat, szóval nincs teljesen tévúton; közben meg nem hisszük el, hogy tényleg ír, mert nem látunk ebből semmit. És így tovább. Sajnos a „kövesd az álmaidat” kliséjén nem lép túl az Egy évem Salingerrel, és az egyéni hangunk megtalálásáról sem mond semmi olyat, amit már ne láttunk, hallottunk, olvastunk volna. Sigourney Weaver bizonyított színész, itt sincs amiért szégyenkezni, és a fiatal Margaret Qualley-nek sem ez lesz az utolsó szerepe, de hiányzik alóluk az ütősebb forgatókönyv ahhoz, hogy tényleg remekelni tudjanak.

Az Egy évem Salingerrel ha nem is ül földre sok szék között, de határozottan guggol: irodalmi filmnek túl felszínes,  Az ördög Pradát viselhez képest nem elég feszes és vicces-drámai, coming-of-age-nek nem elég coming-of-age. Mégis eléggé kedves, bájos a hangulat, és látványos, pasztelles, retrós a képi világ (benne egy-két ötletes vágással) ahhoz, hogy kellemesen elcsordogáljon a száz percnyi játékidő, és végsősoron tipikusan egy olyan filmmé váljon, amire nem igazán lehet haragudni, bármennyire is megérdemelné.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.