Délibáb a magyar filmtörténet pusztáján

Szőts István: Ének a búzamezőkről (1947)

Szőts Istvánt forradalmi látásmódja és formabontó stílusa a modern magyar film előfutárává, mondhatni az első magyar szerzői filmessé tették. Az Ének a búzamezőkről egy gyümölcsöző karrier fontos állomása lehetett volna, helyette azonban utolsó filmje maradt.

Szőts István pályája hibátlanul érzékelteti a magyar film tragédiáját. Egy alkotó, akinek filmművészete  a következő szintre emelhette volna a magyar filmgyártást, ha a politika hagyja érvényesülni. Karrierje a lehető legrosszabb időszakban kezdett fellendülni, filmjei pedig hiába mutattak új irányt a magyar és a nemzetközi filmművészet számára egyaránt, sorban akadályokba ütköztek. Betiltások, feketelista és meghiúsult filmtervek után a rendező elhagyta az országot és 1998-ban bekövetkezett haláláig a pályája elején készített két korszakalkotó művön kívül nem született több játékfilmje. 1942-ben bemutatott első filmje, az Emberek a havason ellene ment minden addigi magyar filmes konvenciónak: Szőts a korban jellemző műtermi felvételekkel szemben őszinteséget és természetes szépséget csempészett a mozivászonra, az általa használt vizuális és narratív filmkészítési módszer pedig többek között az akkoriban előretörő olasz neorealizmus referenciapontjává is tette.

Ezt a mélyen humanista és őszinte elbeszélésmódot folytatja következő filmje, a hányattatott sorsú Ének a búzamezőkről is. Az erdélyi havasok után az alföld végtelen pusztáinak egyszerű népét ismerhetjük meg Szőts romantikus lencséin keresztül, a kisembereket érő történelmi és egzisztenciális küzdelmek pedig a film központi kérdéskörei gyanánt öröklődnek tovább előző filmjéből. És ki is lehetne ideálisabb Móra Ferenc azonos című, tragikusan szép regényének adaptálására, mint a hősei küzdelmeit magánéletében is tükröző Szőts?

A film cselekménye is nehezen lehetett volna időszerűbb készültekor. A második világháború árnyékában született film az első világháború időszakát dolgozza fel, a front helyett azonban a civil lakosság szemszögéből. A férfiak távollétében a földeken öregek és nők végzik a nehéz fizikai munkát, sokakra hiába várnak, mások szibériai rabságban sínylődnek, az élet pedig otthon és a harctéren egyaránt küzdelmekkel teli. Ferenc (Görbe János) és Rókus otthon szomszédok, Oroszországban rabtársak. A hadifogságból együtt szöknek meg, Rókus azonban útközben tragikusan meghal. Az egyedül hazaérkező Ferenc elkezd besegíteni Rókus családjánál, miközben egyre közelebb kerül Etelhez (Szellay Alice), a férfi feleségéhez. Ebből az alaphelyzetből bontakoznak ki a film főbb konfliktusai és kérdéskörei.

Formailag az Ének a búzamezőkről a korabeli filmek helyett leginkább a népművészettel és a balladisztikus irodalom elbeszélésmódjával mutat hasonlóságot. Akárcsak a népballada, Szőts műve is előszeretettel alkalmaz szimbolizmust, esetében az irodalmi eszközök képi asszociációk és montázstechnika formájában valósulnak meg. Vizualitásában népmeseinek nevezhető társításokat használ, amikor Etelt a napraforgóval hozza párhuzamba, vagy a mély kutat a józan ész elvesztésével. A parasztember megélhetésének kulcsa, a kenyér pedig visszatérő motívumként az élet és a halál kettősét testesíti meg. Az évszakok és napszakok váltakozása is szimbolikus hatással bír Szőts filmjében. A cselekmény kezdetén a hideg tél halált és reménytelenséget hoz, a közepén megjelenő nyári nappalok feloldása a felhőtlen szerelem és az új remény megszületését, majd ahogy a történet végül estébe torkollik, a háttérben készülődő tragédia újra testet ölt.

Az ilyen eszközök a végtelen puszta képével párosulva az emberi lét és az élet ciklikusságát és univerzalitását hívják elő, egyfajta misztikus lepelbe burkolva az elbeszélést. Ebben a közegben mutatkoznak meg a film mélyebb rétegei. A történetnek nincsenek a szó klasszikus értelmében vett antagonistái, rosszakarói. Minden szereplője a saját körülményei és lehetőségei szerint cselekszik, legtöbbször tőlük kívül álló okok hatására, így nehéz lenne őket elítélni. A rendező ezzel is karaktereinek teljes kiszolgáltatottságát érzékelteti a háború, a természet szeszélyessége és az emberi érzelmek hatásaival szemben.

A kiszolgáltatottság motívumát Szőts filmje és Móra regénye Ferenc életútjában bontakoztatja ki. Miután a háborúból hazaérkezik és halott társának feleségéhez romantikus szálak kezdik fűzni, Rókus halála egyre elviselhetetlenebb bűntudatként nehezedik Ferencre. Ez a – megalapozott, vagy alaptalan – bűntudat pedig tragédiák sorában manifesztálódik körülötte. A film azonban nem ítélkezik Ferenc felett. Szőts képei nem foglalnak állást, nem hagyják a nézőt belenyugodni egy élesen körvonalazott morális tanulságba. Mesélnek, ábrázolnak, elsőszámú szerepük pedig a beleélés, az empátia kiváltása. Általuk a karakterek helyzetét és döntéseit nem megérteni, sokkal inkább megélni van lehetőségünk.

Témáinál is fontosabb a film elbeszélésmódja, ami miatt Szőtsöt az első magyar szerzői filmesként is emlegetik. Makay Árpád és Hegyi Barnabás kamerái segítségével inkább fest, mint filmez, a látvány pedig a tudat helyett a szellem síkján működik igazán. A dialógusok terén szűkszavú film vizuálisan annál bőbeszédűbb. Szőts különösen szokatlan filmkészítési technikákat használt, felrúgva minden „szabályt”, ami a filmgyártás szerves részének számított korábban. Eredeti helyszíneken forgatott, természetes fények használatával, kameráját pedig sokszor kézből kezelte és olyan kompozíciókat állított be, melyekkel addig még nem találkozhatott a magyar közönség.

Nem véletlenül, a rendező stílusa ugyanis nem tankönyvek, vagy filmiskolák tananyagaiból építkezett. A fiatalkorában festőnek készülő művész inspirációit Erdély vidékein, nagyrészt a természetben töltött gyermekkorából merítette. Ez a személyes élmémyekből táplálkozó mély humanizmus és természetközeliség pedig új irányt mutatott a magyar film számára. Szőts előtt például elképzelhetetlennek számított olyan képeket használni, amik nem tartoztak a közvetlen elbeszéléshez – de a természet, mint az emberi érzelmek kifejezőeszköze, a vizuális metaforák használata is nála jelentek meg először. Filmjeiben a környezet és a táj a cselekmény szerves része, karakterei sorsának legfőbb formálója. A kietlen havasok, vagy a tikkadt alföld képében testesül meg egy mindent uraló, mindenható felsőbb hatalom.

A történet befejezése is a hőseink sorsát könyörtelenül megpecsételő körülményeket emeli ki. Móra Ferenc műve szándékosan nem oldja fel a feszültséget, szereplői nem találnak megoldást problémáikra, azok ugyanis rajtuk kívül állnak. Bár Szőts a regény befejezését szerette volna filmjében tudni, a végső változatban mégis más üzenet fogalmazódik meg. Az Ének a búzamezőkről adaptálásának koncepciója még a Horthy-rendszerben merült fel a rendezőben, akkor azonban a filmterv nem jutott el a megvalósulásig baloldalinak bélyegzett eszméi miatt. Bár a szocializmus zászlaja alatt Szőts engedélyt kapott a film elkészítésére, a forgatókönyvet több helyen átalakításra ítélték. Többek közt Móra sokatmondó befejezését is a párt ideológiáját támogató kicsengésre volt kénytelen cserélni. A filmet azonban még a meghozott kompromisszumok ellenére is betiltották. Rákosi Mátyás, a szóbeszéd szerint, a búzaszentelést ábrázoló első jelenet alatt elhagyta a vetítőtermet, majd a filmet túlzottan pacifistának és vallásosnak titulálva levették a műsorról és egészen 1979-ig tiltólistán maradt.

Akár szimbolikusnak is vehetjük, hogy Szőts őszinteségét és humanizmusát egyik politikai ideológia sem bírta elviselni. Szerzőisége önmagában vett lázadás volt a rezsimek és az arctalan bürokratikus gépezetek ellen. Így pedig tulajdonképpen a művészet tiszta esszenciáját ragadta meg. Embereknek szól, emberekről, a legmélyebb emberi érzelmeken keresztül, melyek szavakkal kifejezve értelmüket vesztenék. Másképp fogalmazva, Szőts a modern magyar filmkészítés alapjait fektette le két művével és bár mindkettő hosszú időt töltött a tiltólistákon, az utókorra tett hatásuk megkérdőjelezhetetlen.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.