Margaret Thatcher nevet a sírjában

Ken Loach: Sorry We Missed You / Sajnáljuk, nem találtuk otthon

Az élő rendezőlegenda Loach felkerekedik, hogy dörömböljön a brit ajtókon, jelezve: csomagot hozott, olyan csomagot, amit a legtöbben nem akarnak átvenni sem, és látni sem.

A brit munkásosztály Assisi Szent Ference, az élő rendezőlegenda Ken Loach lassan hatvan éve áll és prédikál a Downing Streeten, illetve kiabál be „Society For Putting Things On Top of Other Things” gentleman-klubok ablakán, hogy a lornyonok mögül ne csak a Boxing Day-en vegyék már észre azt, aki kihozza a teát a viktoriánus asztalokra. Elképesztő életművének (csak mozifilmből huszonhét) gerince egy, a huszadik század második felében, brit sorházak hátsó udvarán gyúrt kafkai örökség. Ő viszont sohasem a kisember ledarálásával foglalkozott, hanem a nagybetűs Emberével. Azzal, hogy miként tudunk Emberek maradni akkor is, ha hónap végén kétségbeesve törjük össze az utolsó penny-s malacperselyt az asztalon kiterített számlák felett. Az, hogy egy ilyen témáról ma is kell film készüljön, jól mutatja, hogy a Vaslady szelleme ugyanúgy belengi a Brit-szigeteket Birminghamtől Newcastle-ig. Loach pedig megint felkerekedik, hogy dörömböljön a brit ajtókon, jelezve: csomagot hozott, olyan csomagot, amit a legtöbben nem akarnak átvenni sem, és látni sem.

Az anyagi gondokkal küzdő newcastle-i család férfitagja, Ricky (Kirst Hitchen) csomagkiszállítónak áll, hogy kihúzza valahogy családját a hitelmocsárból. Ehhez például eladják a családi autót, hogy meg tudja venni a kiszállító-furgonját, hosszú műszakokat vállal, amivel persze rányomja a bélyegét a családjával amúgy sem tökéletes kapcsolatára.

Loach filmje két szemszögből mutatja meg Ricky és családja rossz döntések vagy épp szerencsétlen véletlenek által fölkorbácsolt örvényben való fuldoklását (igen, itt egy jól felépített örvény-film látható, ahol az egymást követő döntések, kényszerhelyzetek, és a rendszer láncolata egyre jobban húzza lefele a fuvarost, és veti minél kinnebb a családja szeretetét jelentő parttól). Az egyik nagyon hangsúlyos rész természetesen a rendszerkritika: miután Ricky végigkopogtatta az ajtókat csomagjaival, ahol sokszor megalázzák, a központba visszaérve hozzá kopogtat be a vadkapitalizmus a kizsigerelő utálék főnök képében, aki bármennyire is sztereotipikus, a színész (Rob Brewster) és a neki írt szövegek az első pillanattól kiváltják a nézőben az utálatot, és rántják be egy nagyon ismerős környezetbe.

A rendezővel régóta dolgozó forgatókönyvíró (Paul Laverty) nagyon jó ritmusú mondatai az anyát, Abbie-t játszó Debbie Honeywood szájában érnek a leghitelesebbé, de a három főszereplőt nézve (az apa, anya, és kamaszfiúk) és elképesztő tájszólásukat hallgatva teljesen elhittem, tényleg egy észak-angliai családi veszekedés közepén állok. A másik, hiper-érzékenységgel kibontott szál ugyanis azt követi, hogy ezek az emberek családként hogyan tudják túlélni az apjuk szétesését. Mindenkinek más a motivációja: Ricky mindent meg akar tenni, hogy elsősorban anyagilag meglegyen mindenük; a felesége folyamatosan tűr, támogatni szeretné a férjét, közben a saját munkájában (házi beteggondozó) próbálja átadni azt a törődést, amit az önfejű Ricky a stressz miatt – a lázadó elkanászosodott gyerekükkel együtt – sokszor visszautasít. A kamasz Seb (Rhys Stone) tipikus elhanyagolt, apját lenéző figura, akinek a szájából azért nagyon komoly kritikák is elhangzanak – például hogy minek menjen egyetemre, mikor azt látja maga körül, hogy annyi év tanulás után, társai egy irodában ülve is alig tudják fizetni a diákhitelt és az albérletpénzt. Azt hiszem, amikor ez a mondat elhangzik, érkezik meg a film végleg a nyolcvanas évekből 2020-ba, amint egy remek veszekedésben ütközik a régi „tanulj, fiam ne legyél olyan utolsó melós, mint én”-szemlélet a fiatalabb nemzedék nihilizmusával és kilátástalanságával.

Ricky tovább őrlődik a munkahelyén, nekünk már forr a vérünk az igazságtalanságok halmozásától, közben pedig szakad meg a szívünk, ahogy bomlik fel a család. Viszont Loach nem lenne zseni, ha ezt hagyná teljesen széthullani. Ismeri ő az embert, tudja, hogy nem ilyen egyszerű ennyire erős kötelékeket szétvagdosni. Kicsit túlzó véletlenekkel végül az örvény mégiscsak lélegzethez juttatja az apát, aki látja, hogy a családja már elindult felé mentőhajón. Az elsöprő katarzis-hullám végül felborítja a csónakjukat. Az apa pedig úszik tovább, miközben a többiek utánakiabálják: „Megéri, Ricky?”

Loach nem ad választ. Csak a kérdést teszi fel. Csomagunk érkezett, átvesszük-e? Ha nem nyitunk ajtót, cetlit hagy nekünk, sajnálja, hogy nem talált otthon, pedig fontos küldemény érkezett. Ő majd visszajön, megpróbálja újra, mert a csomagok csak gyűlnek, és az a társadalom, aminek ajtóin csenget, előbb-utóbb át kell majd vegye, amiket rendelt.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.