Még nem jött el az utolsó mozielőadás

A magyar mozizási szokások változásai a rendszerváltás után

Hogyan változtak a magyar mozizási szokások az elmúlt 30 évben, és mi mentheti meg ezt a szórakozási formát? A rendszerváltás óta kirajzolódó intézményi átrendeződést és a formálódó nézői szokásokat tekintettük át.

Kevesebb néző, kevesebb mozi, ugyanannyi film

A magyar mozizási szokások megváltozása nem kötődött szorosan a rendszerváltáshoz – mint Varga Balázs a Filmrendszerváltások című kötetében rámutat, a hatvanas évek csúcsidőszaka után (1960-ban 140 millió néző fordult meg a mozikban) folyamatos hanyatlás következett, ami beleillett a világszerte tapasztalható folyamatokba, mely során a mozit más szórakozási formák (tévé, majd videó) szorították vissza. 1980-ban már csak 80 millió, 1990-ben pedig 35 millió jegyet adtak el Magyarországon, majd a rendszerváltás után még inkább felgyorsult az esés. A nézőszám a 90-es évek elején 15 millió körül stabilizálódott, majd ismét csökkent. A folyamat a térség többi országában is hasonlóan zajlott, azonban míg pl. Lengyelországban néhány évvel később már ismét emelkedni kezdett a nézőszám, itthon sokáig nem következett be a fordulat. Arra egészen a közelmúltig várni kellett: a 2014-es mélypont után ismét évről évre több jegyet váltanak a magyarok, a KSH adatai szerint az alig 10 millióról 2018-ra ismét 15 millió fölé nőtt a nézőszám.

Ezzel párhuzamosan strukturális változások is zajlottak a forgalmazási szcénában, ám ezek csupán mérsékelni tudták a csökkenés ütemét a nézőszámokban. 1987-ben megszűnt a MOKÉP monopóliuma, új filmforgalmazók jelentek meg a piacon, mint a Budapest Film és az InterCom, amelyek már nem tartották magukat a korábbi arányokhoz, és a kétharmad magyar + szocialista, egyharmad nyugati film behozatala helyett amerikai filmekkel árasztották el a mozikat. Ugyanakkor a mozik is tulajdonost cseréltek: a legtöbb önkormányzati tulajdonba került, ezeket jellemzően hamarosan bezárták vagy átalakították, főleg vidéken tűnt el teljesen az addigi sűrű mozihálózat. Míg 1970-ben közel 4000 moziterem működött 600 ezer férőhellyel, 2016-ban már csupán 355 létezett, 63 ezer hellyel. A kis mozik életben maradását a technikai változások és a folyamatos karbantartást, fejlesztést igénylő nézői elvárások sem segítették: még ha túl is élték a rendszerváltás időszakát, a kétezres évek elején a digitális vetítésre való költséges átállást már kevesebben engedhették meg maguknak, ma viszont már elvétve akad olyan új film, amit celluloidon is mozikba küldenek, nem pedig csak DCP-n. Ez fokozta a mozis látkép átrendeződését, amit elsősorban a multiplexek berobbanása formált át a kilencvenes évek végén: az arány még inkább feléjük mozdult el, a jól felszerelt plázamozik szinte teljesen kiszorították a művészmozikat. Érdekes, hogy mindeközben a moziban bemutatott filmek száma évtizedek óta stagnál, évi 200 darab körül mozog – csak a nézők, mozik és vetítések száma lett kevesebb, illetve az aktualitását vesztette el a magyar forgalmazás – de erről majd később.

Veszélyes új kihívók

Ezzel párhuzamosan újabb konkurenciák bukkantak elő a mozi számára: a bő egy évtizedig uralkodó, mára lassú leszállóágba került DVD mellett különböző legális és illegális filmnézési lehetőségek gyűrűztek be. A torrentoldalak, videómegosztók és az utóbbi néhány évben felfutó streaming-szolgáltatók a magyar forgalmazói szokások visszásságai miatt válhattak a mozi veszélyes ellenfeleivé.

Az egyik pólus a támogatási rendszerek egyoldalúsága: míg az európai filmek behozatalára jelentős támogatást kaphatnak a forgalmazók, más régiók alkotásaira gyakorlatilag semmit. Ezért lehetséges az, hogy szinte hetente bemutatnak egy francia vagy olasz romantikus vígjátékot, miközben az amerikai függetlenfilmes szcénából alig jut el valami a magyar mozikba – hogy a világ többi részéről ne is beszéljünk. A nagy hollywoodi blockbusterek jó eséllyel kitermelik a forgalmazási költségeiket, ezért itt nem szempont a támogatottság, de az indie filmeknél ezt aligha várhatják el a forgalmazók.


A másik oldalról viszont az is jellemző, hogy a magyar forgalmazók rendkívül lassan reagálnak a filmes trendekre, miközben a világ elképesztően felgyorsult. Sokszor 1-2 év csúszással hozzák be a művészfilmeket, fesztiválsikereket a magyar mozikba – ami nemcsak azért bosszantó, mert így a magyar átlagnéző – legálisan – képtelen lépést tartani a filmvilág eseményeivel, hanem azért is, mert sokszor ekkor már a torrentoldalakon kényelmesen elérhetőek a darabok. Főleg a díjszezonban látványos az aszinkron a magyar viszonyok és a világ működése között: a magyar mozikba leggyakrabban csak azután jut el egy film, hogy már hónapok óta uralja a filmes szaksajtót és a közbeszédet a fesztiválvetítések és az időben elkapott külföldi mozipremierek révén, sőt, nem egyszer ekkorra már a különböző amerikai díjak megszavazóinak kiküldött screenerek is elérhetővé válnak online, hetekkel megelőzve a magyar bemutatót. Mivel ezek általában egyébként sem kifejezetten látványorientált filmek, felmerül a kérdés, hogy a magyar nézők miért választanák a mozit a törvénybe ütköző, de nem szankcionált, kényelmes, gyorsabb és ingyenes otthoni megtekintés helyett – ekkor a forgalmazók legfeljebb azokra építhetnek, akik kevésbé szemfülesek, esetleg egyáltalán nem használnak ilyen csatornákat.

Eközben viszont a globalizáció már olyan méreteket öltött, hogy a néző nem törődik vele, hogy valamit hivatalosan nem nézhet meg. Jó példa erre a streamingszolgáltatók esete, amelyek – a folyamatos terjeszkedés mellett – még nem érhetőek el a világ minden pontján, viszont a tartalmaik könnyen virálissá válnak. Az utóbbi hetekben a The Mandalorian többek között azzal került be a hírekbe, hogy minden idők legtöbbet torrentezett sorozata lett – a Disney+ szolgáltatása még csak 6 országban elérhető, ez viszont aligha tántorítja el a Star Wars-rajongók máshol élő millióit attól, hogy hétről hétre kövessék az új kedvencüket a témában. Természetessé vált, hogy mindig mindent mindenhol megkaphatunk, ez alól pedig a filmpiac sem lehet kivétel.


Természetesen a mozi számára nemcsak az illegális, hanem a legális online források is komoly konkurenciáivá nőttek, itthon is – a nagy streamingszolgáltatók közül csak a Hulu és a Disney+ nem elérhető nálunk. A Magyarországon 2016 óta nézhető Netflix idén gyorsította fel a magyar feliratok, szinkronok gyártását, ami még mindig kulcsfontosságú igénye a nézőknek, a 2011 óta futó HBO Go pedig tavaly csökkentette az előfizetési díját. A magyar streamingpiac legkisebb szereplőjének az Amazon Prime számít, ahol egyelőre szűkebb a kínálat, de a trendek ismeretében csak idő kérdése, hogy itt is elinduljanak a fejlesztések. Novemberi indulása óta a magyarok számára is hozzáférhető az Apple TV+, és nem feledkezhetünk meg az olyan feltörekvő platformokról sem, mint a YouTube Premium vagy a Facebook Watch. Fontos, hogy a streaminghelyzet éppen robbanás előtt áll, hiszen jövőre több nagy(nak szánt) csatorna is elindul: a Peacock, a Quibi és a HBO MAX. A szolgálatóknak pedig mind az a célja, hogy ne csak mennyiségben, hanem minőségben is legyőzzék a másikat – a fesztiválszereplések- és díjátadók háborúiból a nézők elsősorban annyit látnak, hogy egyre több, nem a régi hollywoodi stúdiórendszerben készült kiemelkedő film és sorozat érkezik a nappalijukba. Megfizethető ár, rengeteg friss tartalom és kényelem – a streamingszolgáltatások megkerülhetetlen tényezővé váltak a szórakoztatóiparban az elmúlt években.

Vissza a moziba

Hogyan veheti fel a versenyt a mozi mindezzel, és szerezheti vissza a nézőit? Látható, hogy önmagában a technikai újdonság csak rövidtávú eredményt hoz – a 3D és a 4Dx mára kiismerhető, múló attrakcióvá vált, az IMAX viszont még mindig vonzó megoldás, hiszen otthon rekonstruálhatatlan méretben kínálja a filmélményt. És itt az élmény a kulcsszó: akkor választják a nézők a mozit az otthoni filmnézési módok helyett, ha attól egyedi hatást remélhetnek. Érdemes tudni, hogy a magyar jegyárak közép-európai viszonylatban egyáltalán nem számítanak drágának: a Picodi gyűjtése alapján Szlovákiában és Lengyelországban 8,5 euró, Csehországban 8,2 euró, Romániában 6 euró a 2D-s mozijegyek átlagos ára, míg Magyarországon csak 5,7. Kérdés azonban, hogy amit ezért az árért a magyar néző kap, az mennyire vonzó számára: ha úgyis elérhető néhány hónap múlva (vagy akár már most is) ugyanaz otthon, miért mozduljak ki érte? Az exkluzivitás érzése, a titkokba való beavatottság, a hipszter egyediség azonban elég lehet ahhoz, hogy moziközönséggé kovácsolja az embereket. Emlékezetes példa a Teljesen idegenek hatalmas sikere, ami a suttogópropaganda révén rendkívül hosszú időn át volt műsoron, de a néhány hónapja felújított, újra moziba küldött, 25 éves Sátántangó is folyamatosan teltházzal fut a maratoni mozivetítéseken. Szintén a közelmúlt jellegzetes példája A világítótorony esete, amely nem kapott valódi moziforgalmazást, de a nemzetközi híre (amit a miskolci CineFest kritikusai, nézői is alátámasztottak) instant kult klasszikussá tette, a néhány itthoni vetítése teltházzal futott – kérdés, hogy ez a különlegesség-érzés akkor is megvalósult volna-e, ha országos terjesztést kap a film.

A helyzetre adott egyik reakció itthon is az, hogy elmossák a mozifilm hagyományos határait. Az egy-két vetítésre megvásárolt jogok jóval olcsóbbak, mint a klasszikus értelemben vett forgalmazás, erre pedig egyre több hazai szervezet épít – az úttörő a Magyarhangya volt, akik minifesztiválokat, beszélgetéseket, izgalmas programokat szerveznek egy-egy korlátozottan vetített filmjük köré, amit kreatív kampányokkal támogatnak meg. Eközben pedig a streamingszolgáltatók is felismerték, hogy a legnagyobb produkcióik esetében igenis van igény a mozis vetítésekre, így míg tavaly a Roma elkerülte a magyar mozikat, idén már itthon is látható volt korlátozott ideig a nagyvásznon a Netflix két sikervárományosa, Az ír és a Házassági történet, mielőtt felkerült volna a platformra. A szolgáltató joggal érezheti úgy, hogy vannak olyan filmek, amikért a rajongók elzarándokolnak a mozikba is, hiába áll a küszöbön a streamelt premier. A három és fél órás Az ír vetítésének végigülése közel annyira eseményjellegű, mint a Sátántangóé.

Az életet egyre szorosabban behálózó online mozgóképes tartalmak tehát itthon sem hozták el a mozi halálát, ahogyan a korábbi ezernyi konkurencia sem tette, azonban egyre jobban kirajzolódik az a trend, hogy a nézők valami pluszra vágynak az alternatív filmfogyasztási lehetőségekhez képest, ha ellátogatnak a mozikba. Míg a legnagyobb szenzációknál elég a gyors hozzáférés érzése, a blockbustereket pedig eladja a mozivászon adta lehengerlő látvány- és hangtechnika, a kisebb produkcióknál egy jó kísérőprogram, a beavatottság exkluzivitása lesz vonzó. Ez az igény pedig nem változtatta meg gyökeresen a mozilátogatási szokásokat, inkább csak megerősítette azt az évtizedek óta alakuló képet, amely szerint a mozi a korábban jellemző filléres szórakozásból elit szórakozássá vált, egy artmozis vetítés szinte a színházi vagy komolyzenei programok mellé ért fel. Az pedig, hogy az elmúlt évek statisztikái szerint a magyar nézőszámok ismét nőni kezdtek, megerősíti, hogy igenis van igény a mozitermek sötétségére, a közösségi élményre és a nagyvászon varázsára a jövőben is.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.