Megfilmesíteni a megfilmesíthetetlent

Damon Lindelof: Watchmen

A 80-as évek óta sajnos sosem volt még ennyire időszerű Alan Moore és Dave Gibbons szuperhősökről, paranoiáról és apokaliptikus víziókról szóló filozofikus képregénye. Az HBO ezt annyira így látta, hogy Watchmen sorozatukat egyenesen a jelenkorba helyezték át. 26 Emmy jelölésük pedig azt bizonyítja, hogy nagyon is jól tették.

Hogyan filmesíts meg egy megfilmesíthetetlen irodalmi alkotást? A kérdésre Zack Snyder, a 2009-es Watchmenadaptáció rendezőjének válasza az volna, hogy forgasd le saját értelmezésed alapján kockáról-kockára. Alan Moore, a képregény szerzője egyszerűen (és jogosan) azt válaszolná, hogy sehogy, mert nem véletlenül készült képregénynek, akik pedig nem olvasták a művet, valószínűeg egy képregény irodalmi-alkotás státuszát kérdőjeleznék meg. Damon Lindelof és az HBO mindezen csak mosolyog és azt mondja: nem adaptálni kell, hanem továbbgondolni.

A képregény médium szerepe a kezdetekkor annyi volt, hogy könnyed olvasmányokkal szolgálja ki a 10-15 éves fiúk fantáziavilágát. Nyolcvan évvel később ez a szubzsáner valahogy elkezdett beleolvadni, és elválaszthatatlanul összefonódni a fősodorbéli popkultúrával, olyan szinten, hogy az átlag amerikai valószínűleg mára több képregénykaraktert tud megnevezni, mint mitológiai hőst. Batman, Superman, Pókember és Vasember történetei a modern kor mitológiája, mindössze annyi különbséggel, hogy a klasszikus alakokkal szemben őket a kommercializmus szülte. Így természetesen nem lehet elvárni tőlük konstruktív ideálokat és értéket sem. Szerepük a könnyed szórakoztatás, hozzájuk kell menekülni a nyomasztó hétköznapokból.

Ennek az eszképizmusnak állított görbe tükröt Alan Moore és Dave Gibbons 1986-os kultikus képregénye, és ahelyett, hogy kirántotta volna olvasóit a hidegháború korszakának paranoiájából és bizonytalanságából, inkább gondolkodásra késztette őket róla. A Watchmen egyedülálló irodalmi alkotás, és azért lehet annak nevezni, mert bőven túlmutat médiumán. Felfogható egy izgalmas hőstörténetnek, ami klasszikus képregénytrópusokat és karaktereket forgat ki önmagukból, mélyére pillantva azonban valódi értékeket fedezhetünk fel. Motívumrendszere a filozófia, a klasszikus irodalom és tudományok segítségével világít rá a tömegkultúra manipulatív erejére, nyitott kérdéseivel és mélyreható meglátásaival kritikai gondolkodásra sarkallja olvasóit a világ eseményeiről. Egy olyan álláspontot képvisel, amit a képregények és a belőlük készült filmek addig messze elkerültek. Ma pedig ez többszörösen igaz.

Snyder filmes adaptációja bármennyire is próbált hű maradni a forrásanyaghoz, a képregény mélyebb, és valódi értékét adó rétegeit teljesen figyelmen kívül hagyta. A 2009-es Watchmen így csak látványfilm marad, egy fantáziátlan nagyipari feldolgozás, ami nem túl meglepő egy olyan rendezőtől, akinek legfőbb mantrája a „style over substance”. De mi történik ha Alan Moore víziója az agyafúrt történetmesélés és mítoszépítés egyik modern mesterének kezébe kerül? Ezt válaszolja meg az HBO pontosan tíz évvel Snyder filmje után megjelent minisorozata.

Damon Lindelof a Lost társalkotójaként bebizonyította, hogy nem riad vissza a nagy koncepcióktól, a Watchmen újragondolásával pedig kétségtelenül méretes fába vágta fejszéjét. A sorozat ugyanis adaptáció helyett a képregény szellemi utóda szeretne lenni, méghozzá úgy, hogy az eredeti történet lezárása után 35 évvel, korunkkal párhuzamos idősíkon játszódik. Lindelof és csapata ott veszi fel a fonalat, ahol Alan Moore azt 1987-ben letette.

Aki nem ismeri még, és nem így szeretné megtudni az eredeti képregény befejezését, az ugorjon a fehérbetűs rész utánra. A hidegháború legkiélezettebb pillanatában egy idegen létforma támadta meg a bolygó legnagyobb városait, többek közt New York-ot, három millió áldozatot szedve. Legalábbis ezt tudta a közvélemény, valójában viszont az egész Adrien Veidt, „a világ legokosabb emberének” munkája volt, hogy egy földöntúli ellenség megteremtésével egyesítse a szembenálló feleket és világbékét idézzen elő. Ezzel a kataklizmikus-katasztrofikus lezárással ér véget Moore története és innen építette tovább Lindelof a saját mitológiáját. Az ő változatában Veidt (a zseniálisat alakító Jeremy Irons) utópiája megvalósult. Amerikában megválasztottak egy elnököt aki betiltotta a fegyvereket, kötelezővé tette az elektromos autókat és harminc éve liberális törvényekkel irányítja az országot. Úgy tűnik, megvalósult a tökéletes társadalom. De mint tudjuk, ha valami túl szép, hogy igaz legyen…

Az HBO Watchmenje teljesen más irányt vesz, mint amire bárki is számított: tematikájában és a képregény karaktereinek felhasználásában egyaránt szándékosan megy szembe a rajongói elvárásokkal. Már a helyszínválasztás is egy lázadás. New York helyett a sorozat központi helyszíne Tulsa, egy kisebb város Amerika szívében. Természetesen a választás nem véletlenszerű. A sorozat legelső jelenete az 1921-es tulsai mészárlást örökíti meg, mely során egy tízezres fehér tömeg rasszista indíttatásból felgyújtotta a város virágzó fekete negyedét. Ez, a Watchmennek köszönhetően száz év után az amerikai köztudatba kerülő esemény bár váratlan felütésnek tűnik, később mégis a cselekmény alapkövének bizonyul. A sorozat tulajdonképpen egy képregénysorozatnak álcázott szociális kommentár.

A társadalmi mondanivaló pedig a történet előrehaladtával fokozatosan kristályosodik ki és a végére válik igazán érthetővé. Akárcsak maga a cselekmény. Lindelof stílusához hűen ugyanis a történet középpontjában egy világméretű összeesküvés áll, amiről az évad folyamán egyre többet tudunk meg. Ahogy a sorozat stábjáról és cselekményszálairól is, amelyek első pillantásra érthetetlennek tűnnek, az utolsó néhány epizódra mégis minden kitisztul és a helyére kerül. Lindelof azt a jól bevált módszert alkalmazza, ami a Lostot is világsikerré tette, és ahelyett, hogy az alapoktól építené a történetet, a végeredményből kiindulva kezdi el visszabontani azt.

A módszer abból áll, hogy az írók felépítenek egy ideális végkifejletet, egy klimaktikus befejezést, amiben minden karakterük részt vesz és ami lezár egy fejezetet életükben. Emellett a fontosabb szereplőknek részletes háttértörténetet dolgoznak ki, melyek szintén összekapcsolódnak egymással. Végül már csak annyi a feladatuk, hogy az ütközésponttól minél távolabbról indítsák el szereplőiket az évad elején, a háttértörténetekből pedig éppen annyit csöpögtessenek, hogy az érdeklődést folyamatosan fenttartsák, de a nézőben ne tudjon teljes kép kialakulni. Így folyamatos ellátmány áll rendelkezésre rejtélyekből és a történet végére garantált a katarzis-élmény.

Tudatos, eszes, kreatív és sugárzik belőle az Alan Moore iránti tisztelet és munkájának beható ismerete. A morcos képregényíró mégsem fogadná el az HBO Watchmenjét, méltó szellemi utódjának (nem is tette) mivel a sorozat értékrendszere gyakorlatilag szembemegy azzal, amit az eredeti megtestesít. Amíg a képregény témáiban, hangvételében és politikailag nem foglal egyértelműen állást és a szabad értelmezést propagálja, a sorozat egy szilárdan meghatározott agendát képvisel. Ahelyett, hogy irányt mutatna és teret hagyna az egyéni gondolatoknak, saját értékrendjét erőlteti a nézőre. Nyersebben fogalmazva: papol. De igazából mi is illene jobban korunkhoz, mint nemi szerepekről és a szélsőséges nézetek veszélyeiről oktató szuperhősök?



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.