Megszabadulni a fűzőtől

James Cameron: Titanic, 1997

Jack csak látszólag a Titanic főszereplője. A hajó útja Rose személyiségfejlődésének útja, melynek során új emberré válik és kibújik a rázárt társadalmi ketrecből.

Közel 200 seggzsibbasztó percével a fájdalmasság határát súrolva, korának legméretesebb – majdhogynem 200 millió dolláros – költségvetésével és 2 milliárd dollárt közelítő rekorddöntő bevételével, „legjobb ez meg az” díjakkal (köztük 14 jelölésből elmart 11 Oscar-díjjal) követhetetlen mértékben megszórt Titanic 1997-es bemutatója óta, több mint 20 év távlatából nézve is remek film.

A Titanic összehozta az embereket egy határtalan, világméretű, gyönyörű moziteremben. Mindenki látta, még az is, aki nem. Azok is megnézték, akik nem akarták. Mindenki a Titanicról beszélt, mert James Cameron filmje mindenkinek és mindenkihez szólt. A Titanic tele van látványos, drámai akcióval, szerethető és gyűlölhető karakterekkel, mérhetetlen szerelemmel, ármánnyal, társadalomkritikával, tragédiával, és helyenként még humora is van. Mindenki – sírástól vagy nevetéstől – könnyes szemekkel idézte az olyan konyharomantikus szélütött bölcsességeket, mint hogy „egy asszonynak a szíve a titkok mély óceánja” vagy, hogy „a szerelem képes arra, hogy egyszer megérintsen és egy egész életre megmaradjon” – a Titanic nem hiába nem nyert forgatókönyvi Oscar-díjat. Mégis, ha a Titanicról esik szó, nem ezek a blőd szövegek jutnak az ember eszébe. A halálukat egymás mellett fekve váró idős pár, a hajó utolsó pillanataiban is játszó zenekar, a rácsok mögött fulladozó rabok, a mélybe zuhanó rongytestek, a szexpárától homályos ablakon hagyott kéznyom, a hajóorrban ölelkező főszereplők képei múlhatatlanok. Celine Dion My Heart Will Go On című betétdalát pedig mindenki szereti, csak páran szégyellik bevallani.

Persze, könnyen lehet bántani Cameron klasszikussá, valamint filmtörténeti referenciaponttá vált romantikus katasztrófafilmjét. A cinikusabb nézők (köztük jó pár kritikus) a halálba kívánták az akció-remekeivel taroló Cameron Poszeidon katasztrófába oltott Rómeó és Júlia-történetét manipulatív, populista, nyúlós-mázas, melodrámai, giccses hatásvadászata miatt. A gond ezzel az amúgy végtelenül egyszerűsítő és átgondolatlanul rögtönítélő idézőjeles olvasattal az, hogy a Titanic, mint posztmodern melodráma, kifejezetten egyedi módon halmozza a terjengősen áradó érzelmeket kiváltó külső-belső okokat és motivációkat, elmélyítve és aktualizálva azokat. A Titanicban percről percre tetten érhető túlzó érzelmi intenzitás a melodráma történetsémáinak velejárója (ahogy a kiszámíthatóság és rendre bekövetkező tragédia is). Ahogy Kovács András Bálint is megállapította A modern film irányzataiban: „A melodrámában a konfliktus egymással összemérhetetlen erők között tör felszínre: a magára maradt ember a természet, a társadalom hatalmaival néz szembe. A szembenálló erő lehet fizikai (végzetes betegség, baleset), társadalmi (háború, szegénység, társadalmi különbség) vagy lelki természetű (szenvedélyes szerelem, gyilkos gyűlölet, végzetes vonzás, erkölcsi romlottság). Sőt, mindezek halmozhatók is. James Cameron Titanicjában például három legyőzhetetlen erővel is szembe kell szállnia a férfi főhősnek: az emberi gonoszsággal, társadalmi különbséggel és a természet erejével.” Ennek eredményeképp többé, érdekesebbé válik egy veretes Wyler- vagy Sirk-filmnél. A halmozott melodramatikus stílus- és cselekményelemek újdonsága pedig kizárja az eredetiség és a gondolatiság hiányára, a klisékre, a megszokottságra, a könnyen fogyaszthatóságra, a hamis esztétikai biztonságérzetre csupán kommerciális céllal építő giccs fogalmát.

Az igazán érdekes azonban a Titanic esetében az – némileg kiegészítve a Kovács által írottakat –, hogy az közel sem a „férfi főhős” filmje. Cameron tudatosan játszik rá és játszik el a néző prekoncepciójával, tragikus katasztrófarománcának Jack (Leonardo DiCaprio) csak látszat-főszereplője, a tipikus „hérosz” délibábja, annak viszont nagyon meggyőző: csóró munkásosztálybeli kalandor, aki nagy dolgokra hivatottan ered neki a nagyvilágnak, útja során pedig az elé gördülő akadályokat letudva nyeri el a tőle megannyi szempontból távoli vágyott nő szívét. Jack azonban a film végén is ugyanez a hősalak marad, attribútumaiban és viselkedésében is stagnál, nem változik semmilyen irányba. Amilyennek megismertük a hajóra szálláskor, úgy pusztul bele a jéghideg hullámsírba.

Cameron igazi és a műfajtól kifejezetten idegen hőse Rose (Kate Winslet), aki az 1910-es évek feminitásának progresszív modellje. A felsőosztálybeli Rose-t börtönként veszi körbe és emészti fel társadalmi rétegének megannyi értelmetlen manírja, az alsóbb osztályok elleni megvetés és fasisztoid gyűlölet, a mérgező felsőbbrendűségben dagonyázók morálrohasztó szociális kontextusa. Rose akarata ellenére tagja közegének, a Titanic pedig az ő transzformációjának története, melynek során a lány átértékeli és átformálja azt az életről alkotott talmi képet, melyet anyja (Frances Fisher), udvarlója (Billy Zane), és megannyi kaszttársa erőltetett rá. A Titanic első, Rose narrálta jelentében egyértelművé válik: tipikus úrilány perszonájából ki akar törni. Ezt Cameron beszédes, metaforikus jelenetekkel később részletezi is. Rose anyja – aki társadalmi rétegének megtestesítője –utasításával szembeszegülve dohányzik a puccos vacsoraasztalnál, ahol ráadásul úrhölgyként inadekvát diskurzust kezdeményez Freudról és hímtagokról. Az igazi Rose a csillogó felszín alatt bújik meg, elfojtottsága pedig sérült, ennél fogva meggyógyítandó karakterré teszi. A hajó útja Rose személyiségfejlődésének útja, melynek során fizikailag és mentálisan is új emberré válik és kibújik a rázárt társadalmi ketrecből. Ennek a folyamatnak tökéletes szimbóluma a pillangót ábrázoló hajtű. A báblétből szabadon szárnyaló lepkévé váló Rose átalakulásának kiindulópontja nem véletlenül az a pillanat, amikor meg akarja ölni magát: végleg feladná az őt megbéklyózó életet, melyből egyedül nem szabadulhat. Jack menti meg az életét és válik mentorává, tanárává. Szerelmük ereje a gyógyír Rose identitásválságára, a szerelem nyitja fel a szemét, a szerelem az, mely elfeledteti szomorú, korlátolt egzisztenciáját. Jackkel keresztül tudja köpködni magát a nemi és társadalmi szerepeken-határokon. Rose úgy akar lovagolni, mint egy férfi. Rose megtanul bánni a fejszével. A harmadosztály „alvilágában” felszabadult, spirituális, részeg és vad táncot lejt azokkal, akiket nem köt sem vagyon, sem elvárásrendszer, sem pedig képmutatás.

Míg Jacknek csupán a társadalmi különbségeken és a Cal által megtestesített emberi ganéságon (meg persze egy süllyedő hajón) kell keresztülvernie magát szerelméért, Rose-nak mindemellett magával is szembesülnie kell. Rákényszerített „elrendeltsége”, leendő házasságának fontossága (Rose és anyja csak látszólag pénzesek, Cal jelentené a biztos megélhetést) rendre szembesíti az igazi egyéniségét bekebelező világ súlyával. Ennek a tehernek a szimbóluma a Caltől kapott gyémánt nyaklánc, ami a felsőosztályba csábító érzelmi zsarolás jelképe (ráadásul egy fekete szívet formál). Rose elnyomásának jele az is, ahogy Cal – komolyan, mekkora paraszt már ez a tag – nem engedi neki, hogy zenedobozának dallamocskáját hallgassa. Ezt erősíti továbbá az a jelenet is, melyben Rose-t anyja fulladásig erőlteti bele fűzőjébe. A fűzőbe, ami a szociális normák szimbolikus fűzője. Ennek a jelenetnek a párja az aktrajzolós szexjelenet, melyben Rose nem csak a fűzőt, hanem minden textilt ledobva magáról, Jack szegény francia „modelljeivel” egy szintre kerülve szabadítja fel magát – testét, elméjét, lelkét – a társadalmi nyomások alól. Az új Rose a hajó süllyedésekor születik meg, mikor feladja helyét a mentőcsónakban: Jackkel marad a végzetben, ez csak az ő döntése, senki nem szólhat bele. A vízben egymást ölelő pár mögött elsüllyed a hajó orra, ahol először találkoztak: közös álmaiknak vége. Rose a fagyos vízben elengedi Jacket, akinek megvilágosodását köszönhette. Nélküle kell beteljesítenie átalakulását. A film elején Jack mentette meg, a film végén magát kell mentenie.

Jack sokkoló halála hosszú évekig kísértette a nézőket és elhomályosította a film igazi, jóval katartikusabb befejezését. Azzal ugyanis, hogy Rose megmenekül, transzformációja végleges lesz: újjászületik, Rose DeWitt Bukater vízbefúlt, Rose Dawson pedig új életet kezdhet. Kétség sem fér hozzá, hogy Cameron Rose karaktere köré írta minden idők egyik – ha nem a – legnagyobb szerelmesfilmjét. A Titanicban ábrázolt mindenen felülemelkedő totális szerelem lerombolja a társadalmi különbségeket és határokat, elsöpri a gonoszságot, és túlmutat a halálon. Nem csak Jack halálán, hanem a hasonlóan grandiózus, epikus, minden létező érzelmi szálat megpendítő, egyetemes emberi értékeket és értéktelenségeket feltáró melodrámák halálán is. A Titanicnak nincs utóda. Cameron filmje a digitális trükkök térhódítása előtti filmipari korszak utolsó emlékezetes relikviája, de ez most nem olyan fontos. A szerelem viszont az.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.