A pápa mozija

Fernando Meirelles: The Two Popes / A két pápa

Fernando Meirelles legújabb, a Netflixen decemberben debütáló filmjében egy igazán furcsa párt mutat be: XVI. Benedek és Ferenc pápa kettősét. Valószínűtlen barátságukat és az oda vezető hosszú utat A két pápa komoly témákat feszegető, mégis meglepően könnyed hangvételű történetéből ismerhetjük meg.

Ferenc pápa igazán különös egyházfő: lemondott a hivalkodó külsőségekről, saját Twitter-fiókja és mobilalkalmazása van, a pápaság történetében ő volt az első, akinek főszereplésével film készült (Ferenc pápa – Egy hiteles ember), és már a megválasztása is meglehetősen szokatlanul történt. Elődje, XVI. Benedek pápa ugyanis egy majd’ 600 éve példátlan dolgot tett: lemondott a tisztségéről. Meglepő döntését természetesen nem csak úgy egyik pillanatról a másikra hozta meg; egy meglehetősen hosszú út vezetett el idáig. Fernando Meirelles azt a nagyjából 24 órába sűrített utat mutatja be A két pápa című játékfilmjében, amint a vonakodó Ferencnek el kell fogadnia, hogy le fogja váltani Benedeket.

Az alkotás valóban fikciós: a Benedek és Jorge Bergoglio bíboros vatikáni találkozásán elhangzott beszélgetéseket senki sem ismerheti, így Anthony McCarten forgatókönyvét (és a így a dialógusokat is) interjúk, illetve könyvek inspirálták. Ennek ellenére Meirelles A két pápát dokumentarista precizitással készítette el. A főszerepekre két olyan színészt kért fel, akik amellett, hogy kiváló tehetségek – az emeritus pápát nem kisebb név, mint Anthony Hopkins alakítja –, külsőre is meglehetősen hasonlítanak való életbeli másaikra. Ez különösen igaz Jonathan Pryce-ra, aki szinte megszólalásig emlékeztet a jelenlegi egyházfőre. Emellett a film nyelve is kifejezetten a dokumentumfilmek eszközeire hajaz, számos jelenetben érezzük úgy, mintha egy, az eseményeket csendesen megfigyelő stáb követné a két férfit. Így például olyankor is, mikor csupán távolról láthatjuk az egyik pápai rezidencia kertjében üldögélő Bergogliót és Bendeket. De a kézikamera gyakori használata, annak mozgása, a plánozás és a vágás is dokumentarista stílust idéz, ahogy a számos archív videó, híradórészlet használata is – a film például a valódi pápákról készült felvétellel zárul.

Mindez azonban nem érvényes a konklávékra és a flashbackekre, melyek Bergoglio múltját mutatják be. Mindkét szegmens erősen stilizált: a pápaválasztás hosszú és lassú folyamatát Meirelles dinamikus, ritmusos montázzsal teszi élvezhetővé, míg a visszatekintés jeleneteit a markáns színhasználattal két részre bontja. Az isteni hívás előtti időszak fekete-fehérre forgatott képei az Úr hiányát hivatottak jelképezni, melyek kiszínesednek, amint Bergoglio rátalál igazi hivatására. Azért fontos megismerni Ferenc életét papként, mert így az egyszeri néző megértheti, miért nem akart pápa lenni – annak ellenére, hogy rendszeresen és nyíltan bírálta XVI. Benedeket. Tudniillik amikor a hetvenes évek argentin katonai diktatúrája idején Bergoglio először kapott hatalmat, felügyelete alatt elraboltak két jezsuita papot, és a jövendőbeli Ferenc pápát emiatt évtizedeken át bűntudat gyötörte (melyen az sem segített, hogy többen megvádolták azzal, hogy nem kezelte elég jól a helyzetet) – ezért tartott attól, hogy ismét jelentős befolyással rendelkezzen, de éppen ezért válhat belőle jó pápa.

Ám nem csupán Bergoglio hibázott: az emeritus pápa sem makulátlan, hiszen az ő regnálása alatt szivárogtak ki azok a bizonyos vatikáni iratok, amelyek felfedték az egyházon belüli korrupciót és homoszexualitást. Ez azonban – Ferenc pápa fiatalkorával ellentétben – nem olyan alaposan és markánsan jelenik meg a történetben. Inkább mintegy rendkívül halvány díszletként szolgál a két nem mindennapi, de merőben eltérő jellemű férfi találkozásához.

A furcsa páros kamaradrámája pedig a meglehetősen komoly témát meglepően könnyed hangulatúvá teszi. A két egyházfő személyisége egymás teljes ellentétei, tulajdonságaik reprezentálása pedig emberibb, megközelíthetőbb színben tünteti fel őket (ki gondolta volna például, hogy Benedek pápa kedvenc sorozata a Rex felügyelő?), és változtatja a filmet igencsak humorossá. Míg Benedek klasszikus műveltségű, imád zongorázni, addig Ferenc sosem tanult zenélni, de rajong a fociért. Közös pont, hogy mindketten ismerik a Beatlest, ennek ellenére Benedeknek fogalma sincs, ki (vagy mi) az az Eleanor Rigby. Oppozíciójukat azonban legjobban az első találkozásuk fejezi ki a legjobban: Bergoglio éppen az ABBA Dancing Queenjét fütyüli kézmosás közben, amit a pápa egy vallásos himnusszal téveszt össze.

Ezektől a momentumoktól válik A két pápa egy váratlan húzással igazán feel-good filmmé, miközben az egymástól totálisan különböző férfiak lassan kibontakozó barátságával az elfogadásra, toleranciára tanít. Ez pedig kifejezetten rezonál Ferenc pápa jelenlegi intézkedéseire, aki köztudottan kiáll az idegengyűlölet ellen, a társadalmi igazságtalanságok, a szegények és elesettek mellett. Ez az üzenet pedig manapság talán fontosabb, mint eddig bármikor.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.