Mese valamiről

Daniel Cohen: Le bonheur des uns... / A Friendly Tale / Mese a barátságról

A címéből kiindulva elvileg a barátságról szól, ráadásul még mese is a Mese a barátságról, a valóságban azonban nemcsak hogy nem mese, de még csak nem is szól semmiről, a barátságról aztán végképp nem. De hogy Vincent Cassel és Bérénice Bejo mit keresnek itt...?

Adott egy emberpár (nevezhetnénk simán csak párnak is, de még a magyar felirat sem biztos benne, hogy férjről és feleségről, vagy „csak” párról van szó), Léa és Marc, akik Léa legjobb barátnőjével, Karine-nal és annak férjével, Francis-szal vacsoráznak. Léa szeretne madártejet enni desszertként, azonban az asztaltársaságból senki nem akar desszertezni, ezért végül ő sem rendel semmit. Azaz mégis, ha már erről van szó, Karine is enne valamit. Aztán mégsem, mert amit enne, az pont nincs. Aztán mégis, aztán mégsem, és így tovább egy jó tíz percen keresztül, miközben az ártatlan pincérrel együtt a néző is frusztrálódik.

Mondanám, hogy ha tetszik ez a jelenet, akkor az egész Mese a barátságról tetszeni fog, de még csak ez sem igaz, mert a film többi része azzal sem próbálkozik, hogy más komédiából ismert klisés jeleneteket rosszul emeljen át. Ugyanis nem tudni, hogy igazából miről akar szólni ez a Daniel Cohen által írt és rendezett mizéria, még a műfaját sem könnyű behatárolni, mert viccesnek nem vicces, és láthatólag nem is mindig akar az lenni – életszerű, szimpatikus karakterek és összefüggő forgatókönyv, érthető ok-okozati összefüggések nélkül pedig másra sem igazán jó.

Kép a Mese a barátságról című francia filmből

A történet kiindulópontja a már fentebb említett jelenetben hangzik el: Léa (Bejo) szeretne regényt írni. A párja és barátai gyakorlatilag kicsúfolják, és elmondják, hogy szerintük ez miért nem jó ötlet. De Léa megírja a könyvet, elküldi a legnagyobb francia kiadóhoz, valamiért óriási siker lesz belőle, és Léa felmondhat a ruhaboltban, ahol dolgozott, házat és motort vesz az árából, és lovagrenddel tüntetik ki érte. Eközben a többiek is hobbi-lázban égnek, Karine (Florence Foresti) is szeretne írni, de nem tud, Francis (François Damiens) zenét szerez, szobrászkodik, verseket ír, majd végül kiköt a főzésnél, egyedül Marc (Cassel) – aki gyakorlatilag szerelmes a munkájába, az alumíniumgyártásba – nem csinál semmi különöset azonkívül, hogy folyamatosan lekicsinyli Léa megvalósítását, és féltékenykedik rá. Végül arra is rájön, hogy nem akarja, hogy a barátnője többet keressen, mint ő, úgyhogy lelép. De aztán Léa ír egy második könyvet, azt elolvassa, tetszik neki, összejönnek megint, majd szakítanak megint, azt már nem tudjuk, hogy miért. Közben Karine annyira irigy lesz Léára, hogy nem beszél vele többet. Majd mégis, aztán mégsem, és így tovább.

Kép a Mese a barátságról című francia filmből

Ha ez így felsorolva úgy tűnik, hogy nem igazán van a forgatókönyvnek struktúrája, értelmezhető konfliktusa, fókusza, valamint hogy a főszereplőt leszámítva szinte mindenki kellemetlen, szerethetetlen karakter, az azért van, mert ilyenek, a főszereplőnknek pedig annyi az egyedüli jó oldala, hogy ő legalább semmilyen, és nem egy jellemvonás karikatúrája. Léa ráadásul semmilyen vele történt eseményre nem igazán reagál, nem szomorú, amikor elhagyják, nem dühös, amikor igaztalanul vádolják, nem eksztatikus, amikor kirobbanó a sikere, vagy amikor újra összejön az állítólagos szerelmével, de még csak az sem csal ki belőle semmilyen reakciót, hogy a film végére egyetlen korábbi barátja sem beszél vele valamiért. És úgy általában semmilyen szinten nem fejlődik, változik a történet során. A négy főbb szereplő közül egyedül Francis tud valamilyen szinten elviselhető karakter lenni és változást felmutatni, de ő is olyan következetlenül van megírva, hogy a legtöbbször nehéz eldönteni, hogy tök buta, vagy éppen baromi bölcs – de ő legalább nem azzal tölti az idejét, hogy irigykedik vagy féltékenykedik.

Kép a Mese a barátságról című francia filmből

Mindeközben ordítóan nyilvánvaló a filmben, hogy Cohennek halvány lilája sincs arról, hogyan működik a kortárs (vagy bármilyen) irodalom, az alumínium (vagy bármilyen) gyártás, de még csak arról sem, hogy hogyan beszélgetnek egymással az emberek a való életben. A legtöbb dialógus ugyanis teljesen olyan, mintha csak vázlatként papírra vetette volna valaki, hogy milyen információt fognak majd közölni egymással a szereplők, majd elfelejtette volna megírni ezekhez a végső párbeszédeket. Az pedig teljesen érthetetlen, hogy ehhez a filmvázlathoz mi szükség volt két akkora tehetség és sztár szerepeltetésére, mint amilyen Bejo és Cassel, ehhez ők sincs amit hozzátegyenek.

Kép a Mese a barátságról című francia filmből

Egy átlagos mese esetében általában legalább annyi összefoglalható egy mondatban, hogy mi is volt a történet tanulsága, a Mese a barátságról azonban még ezt a kritériumot sem teljesíti. Néző legyen a talpán, aki megmondja, hogy akkor itt most azt tanulhattuk meg, hogy nem érdemes könyvet írni és sikeresnek lenni, mert akkor a „barátaid” elhagynak, vagy pont hogy érdemes, mert akkor legalább a rossz barátaid hagynak el. Vagy netán azt, hogy 40 fölött mindenkinek kell egy hobbi, amivel csak jól elüti az időt, vagy hogy egy állami kitüntetés hiányában nevetséges minden, amit csinál. De lehet, hogy egyszerűen csak arról szól, hogy hogyan tanuljunk meg rendelni étteremben anélkül, hogy az őrületbe kergetnénk a pincért. Csak éppen még arról is rosszul.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.