Miattunk fognak elpusztulni

David Attenborough: Our Planet / A mi bolygónk

A BBC-sorozatok Netflix-klónja nem találja az egyensúlyt a bemutatott természeti „csodák”, a bemutatásuk mikéntje, a menetrendszerűen levont szomorú végkövetkeztetések és az elhintett reményfoszlányok között. 

Túl szép, túl ismerős

A Netflix első természetfilm-sorozata lényegében egy átköltöztetett kvázi-folytatása a BBC olyan méltán elismert szériáinak, mint a Bolygónk, a Föld (Planet Earth), A kék bolygó (Blue Planet), vagy A fagy birodalma (Frozen Planet). A mi bolygónk stílusát, struktúráját, valamint üzenetét tekintve is ismerősnek tűnik. Túlságosan is. Érthető, A mi bolygónk producere a Bolygónk, a Föld rendezője, Alastair Fothergill volt, a stábtagok pedig a kultikus brit természetfilmek forgatása során is heteket ültek fagyban, vízben, ezer fokban, kamerájukkal ölükben, várva A Nagy Felvétel lehetőségét. Aki pedig  a fent említett sorozatok mindegyikét tátott szájjal bámulta végig, annak A mi bolygónk minden orbitális spektákuluma, tudományosan is jelentős, eddig soha nem látott képe ellenére is bőven lehet unalmas.

Akárcsak elődei, A mi bolygónk is egy olyan – főként a későbbi epizódok képeiből álló – prológussal indít, melyben előre leszögezik az épp aktuális mondandót, felvezetve a sorozat meglepően komor, lesújtó hangulati tónusát. Annyira nem jön ez össze, az első rész ugyanis a feldolgozhatatlanság határáig van telepumpálva olyan bődületesen és égbekiáltóan gyönyörű dolgokkal, hogy a 92 éves brit nemzeti kincs képtelen elégszer és elég határozottan hangsúlyozni a sorozat gerincének szánt üzenetet: mindez törékeny, tünékeny, amit pedig most csodálunk, az holnap már sehol nem lesz, mert rútul elcsesztük.

Pont az a legnagyobb gond a sorozattal, hogy ellentétben a Bolygónk, a Földdel, A mi bolygónk nem találja az egyensúlyt a bemutatott természeti „csodák”, a bemutatásuk mikéntje, az epizódok végén menetrendszerűen levont szomorú végkövetkeztetések és az elhintett reményfoszlányok között.  Azáltal, hogy a sorozat teljesen ugyanúgy épül fel, mint a káprázatos képekkel újjászülető Bolygónk, a Föld és A kék bolygó, a joggal sulykolt „tanulság” csak félig-meddig kaparja meg a néző ingerküszöbét. Lesznek, sokan, akiket az irreálisan éles és részletgazdag 4K-s (és 6K-s) drónfelvételek annyira megbabonáznak majd, hogy oda sem fognak figyelni arra, amit Attenborough magyaráz orvvadászásról, vagy valami ilyesmiről.

Most is egyes élőhelyekre lebontott, azokra fókuszáló struktúrában ismerjük meg a minket körülvevő természetvilágot. Fájóan ismerősek ezek a vidékek-tájak, mintha csak a legutóbbi Bolygónk, a Földet néznénk: mélytengerek, édesvizek, sivatagok, erdők, fagyott sarkok, dzsungelek, partok, füves placcok. Maguktól lopnak a szerzők a lemásolt szerkezet epizódjaiban is: sokadszorra látott jelenetektől roskadoznak, amiket Attenborough szívvel-lélekkel felmondott narrációja sem képes újdonsággal megtölteni (vajon hány bálnákról készült, botrányosan szép képet bírunk még el?).

Halálukba zuhanó rozmárok

Amikor viszont valami olyan történik A mi bolygónkban, ami korábban még nem, attól kihagy az ember szíve. Nincsenek szavak a sarkvidék leomló, gigantikus jégtömbjeinek képeire. A szibériai tigris kameracsapdába sétálása a színtiszta esztétikai fenségessel egyenértékű. Szerencsére sokáig lehetne sorolni az ilyen és ehhez hasonló jeleneteket, a folyami delfinek megdöbbentően okos vadászmódszerétől kezdve a vadkutyák portyázásán át a hangyákat cseles kémiával átvágó hernyókig.

A BBC Attenborough-sorozatai mindig elérik, hogy a néző a képeken keresztül beleszeressen bolygójába, nincs ez másként a Netflix-klón esetében sem, ugyanakkor A mi bolygónk skizofrén narratív útvesztőkbe tévedve erősen ki tudja ragyázni ezt az élményt. Ha ugyanis nem lenne Attenborough narrációja, ha az öreg nem szúrná be minden nevetségesen gyönyörű, érdekes, elgondolkodtató jelenet végén, hogy bizony mindez el fog tűnni, ha nem figyelünk jobban oda, akkor A mi bolygónk lehetne a Bolygónk, a Föld harmadik évada.

Amikor viszont a képek a sorozat céljával összhangba kerülve beszélnek magukért, érezni lehet, hogy mit is akartak igazán az alkotók: az olvadó jégtáblákon éhezve kullogó jegesmedve ritka felkavaró látvány, de közel sem annyira, mint az egyre fogyatkozó életterük miatt hegyormokra kényszerülő rozmárok sokkoló jelenete, melyben az állatok kénytelenek levetni magukat a majdhogynem biztos halálba, hogy vízhez jussanak. Ha valaki van akkora gané, hogy a több tucatnyi szörnyethalt rozmár látványa után nem szeretné tudni, hogy miként segíthet a seggünk alatt döglődő világon, az semmiképp ne keresse fel az epizódok végén reklámozott honlapot. (Megjegyzendő, hogy a honlap leginkább a sorozat készítésének ideje alatt joggal elmeszelt WWF kezében van, szóval azért óvatosan.)  

Azt látjuk, amit meg kellene őriznünk

Sajnos azonban A mi bolygónk többnyire csak verbálisan, nem pedig a fentiekhez hasonló, kíméletlen képekkel próbál üzenni. Amikor a néző egyes képsorokban teljesen elveszve éltetné a természet erejét és szépségét, jön Attenborough és egy – néha ki sem fejtett – sorral pofán vágja az elvarázsolt jöttmentet: klímaváltozás van, mi okoztuk, alig teszünk ellene valamit, ezek a korallok miattunk fognak elpusztulni. A „korall” helyére simán behelyettesíthető lényegében bármilyen élőlény. Ha az üzenet célba ér, ha a néző elkezd tenni valamit, örülünk. De ha valakinek inkább csak enyhén idegesítő lelkiismeret-furdalása lesz, az sem meglepő. A sorozat szembesíteni akar tetteinkkel, de az emberi szenny igazán konkrét képei nélkül. Ökológiai világégésről van szó, de nem látjuk. Azt látjuk, amit meg kellene őriznünk – izgalmas, érdekfeszítő, vidám, megható, szomorú természeti jeleneteket – de ez nem koncepció, nem hatékony megközelítése a problémának, simán kontraproduktív.

A szerzők és Attenborough most is minden második lekonyuló faágban és lazacvonulásban a cselekményt, a történetet, a jelenetet látják. A legigazabb állat- és növénymesék ezek, melyeknek köszönhetően könnyedén kötődni kezdünk a látottakhoz. Van azonban az állati történetfabrikálásnak is határa. Valaki szólhatna már ezeknek a jó brit természetbúvároknak, hogy nem kell minden egyes sorozatukban bazári slapsticket kreálni a pingvinek idétlen vonulásából, nem kell mindig bohóckodva alázenélni a trópusi madarak násztáncát, nem kell romantikus komédiát faragni egy párválasztási ceremóniából, sem hiperrealista akciófilmet egy bivaly elejtéséből. Továbbá nem szükséges mindent kötelezően belassítani. Mindezek nélkül is oda leszünk a gyönyörtől.

A döntés a miénk

A környezetvédelmi nyaklevesek és az elharapódzó látványfétis közepette pedig fel-feltűnik a remény is. Ahogy Csernobilban utat tör a magára hagyott természet A mi bolygónk fináléjában, úgy járta át a remény a Bolygónk, a Föld második évadának pazar utolsó epizódját, mely a városi állatok életébe engedett bepillantást az „elvárt” didaktikus pesszimizmus helyett a közösen, együtt is élhető bolygó reményét adva. A mi bolygónk ilyesmivel is próbálkozik. Jó látni, hogy az emberi közbeavatkozás eredményeként a leharcolt, kihalt, kiirtott területek néhol újra virágoznak. A konzervativisták óriási hatású tettei azonban csak itt-ott, elszórva, ritkán kerülnek szóba (pedig legalább egy epizódot megért volna, hogy milyen fontos munkát végeznek). Mindeközben nem érezni, hogy a sorozat konkrét tettekre akarna ösztönözni. Artikulálatlan fogalmazásmódja és botladozó szerkezete miatt pedig csak sejteni lehet, hogy többet akar, mint megfedni. Félreértés ne essék, A mi bolygónk – leginkább sok szomorú adat sorolásával –  eléri, hogy magunkba nézzünk, de ahhoz kevés, hogy pontosan megértesse azokat az összefüggéseket, melyek a sárgolyó felperzseléséhez vezettek. Ahogy ahhoz is, hogy valamiféle hasznos iniciatívát adjon a kilábaláshoz. Nem ez a sorozat lesz az, amitől elkezdünk kimászni saját szarunkból, akármilyen keservesen is szeretné ezt elérni.

Attenborough évtizedekkel ezelőtt is hasonló céllal készítette sorozatait és filmjeit, nincs új a nap alatt. „Bolygónk tele van csodákkal, melyeket elpusztíthatunk, vagy megóvhatunk. A döntés a miénk” – hangzott az első Bolygónk, a Föld zárómondata, közel másfél évtizede. A második évad nemrég rákontrázott erre: precízebben, kigondoltabban, jobb arányérzékkel hangsúlyozta a természeti tünemények páratlanságát, mindeközben pedig szembesítés és rossz szájízű retorikai truvájok nélkül hívta fel a figyelmet arra, hogy amit csodálunk, azt mi is barmoljuk szét. A helyzet tehát csak annyiban változott azóta, hogy a megszokottnál egy fokkal borúlátóbb Attenborough most jobban sürget, azt pedig senki nem szereti. A mi bolygónk ugyan minden álmosító redundanciája ellenére is nevezhető fontos sorozatnak, ez azonban nem jelenti azt, hogy jó is. A sorozatot feltehetően el fogjuk majd felejteni, a rozmárokra viszont mindig emlékeznünk kellene. 



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.