Micsoda (külügyminiszter)nő!

Jonathan Levine: Long shot / Csekély esély

A Charlize Theron alakította elnökjelölt és a Seth Rogen által megformált hipszter újságíró románcának szinopszisát olvasva egy Trump-korszakot kritizáló politikai szatírával kevert komédiára számíthatunk. Aztán a moziszékben ülve esik le, hogy beültünk a Micsoda nő 2019-es remake-jére, amiben Julia Roberts a férfi, Richard Gere a nő, és még kevésbé találnak.

Az ízig-vérig Y generációs oknyomozó újságíró Fred (az elsősorban író-rendező Seth Rogen) felmond a munkahelyén, mert egy médiamágnás felvásárolja a kiadót. Így hozza össze a sors munkanélküliségének első estéjén egy buliban Charlotte-tal (Charlize Theron), aki az Egyesült Államok külügyminisztere, és történetesen Fred gyerekkori bébiszittere és első plátói szerelme egyben. A szitkomba illő találkozás után az elnöki választásokon induló Charlotte felkéri Fredet, hogy legyen tagja csapatának, írja ő a kampánybeszédeit. Fred elfogadja a felkérést, így  kezdődik el a két össze nem illő ember viharos, de happy endre predestinált románca. A hiteles szövegek érdekében sok időt töltenek együtt, filmekről, zenéről, gyerekkori emlékekről beszélgetnek. Már a film negyedénél egyértelmű, hogy össze fognak jönni, a kérdés valójában az, hogy a viszony milyen fényt fog majd vetni Charlotte karrierjére. Hiszen a politika még mindig egy férfiak uralta, gyakran szexista világ, melyben taktikai lépéseknek, kompromisszumoknak van helye, érzelmeknek kevésbé.

A társadalmi nemi szerepek felcserélésének ötlete első látásra liberális ideológiáról árulkodik, de a film egészét tekintve meglehetősen konzervatív. Ugyanis a szerepcsere nem mentesíti a nemekhez kapcsolódó sztereotípiákat, csak átruházza őket, ez adja a film komikumát is. Az alapjáraton nőiesnek vett tulajdonságok Fred karakteréhez kapcsolódnak, a férfiasak Charlotte-hoz. Fred alárendelt pozícióban van, makacs, öntörvényű, érzelmes, ezzel szemben Charlotte vezető, ennek megfelelően határozott, irányító és hidegvérrel kezeli a konfilktust. A legszembetűnőbb bizonyítéka a sztereotipizálásnak a film egyetelen akciójelenete, melyben Charlotte a hátán ment ki egy embert az égő szobából, míg Fred furcsa pózban vonszol egy másikat, az élménytől rátörő pánikroham közben pedig a nő nyugtatja a férfit. A kritikus szálat erősíteni kívánja, hogy Charlotte politikai programjának keretén belül olyan aktuális témák is terítékre kerülnek, mint a környezetvédelem. S bár ez rendelkezik némi dramaturgiai funkcióval, a film nem merészkedik beljebb olyan kijelentéseknél, hogy a fák kivágása csúnya dolog, és mindenről a nagyvállalatok tehetnek. A környezettudatosság kérdése, akárcsak a feminista nézőpont, vagy a filmben többszöris megjelenő manipulatív média mint jelenség csupán morális pirospontokért beleírt témának tűnik, mintsem egy sokakat foglalkoztató probléma valós felvetésének.

A Pretty Womannel való intertextuális viszonyt jó hollywoodi szokáshoz híven legalább háromszor megteremti a film, hogy még annak is feltűnjön, aki nem látta. A liftből vörös ruhában kilépő Charlize Threon és a film főcímdalára való lassúzás után Fred Sancho Panza-szerű barátja megjegyzi, hogy ez ugyanaz a történet. De nem ez az egyetlen filmes utalás, Jonathan Levine rendező kontextus nélkül dobál Trónok harcától Fekete Párducig filmtörténeti utalásokat az arcunkba, ez néha humoros, máskor mindkét szereplőtől meglehetősen karakteridegennek, forgatókönyvszagúnak tűnik. Ez a cselekmény bizonyos részeiről is elmondható, hiszen két szereplő gyakorlatilag mást sem csinál, csak különböző városokban sétálgatva átrandizza a filmidőt, kipipálva minden műfaji jellemzőt,  meg-megállva a kötelező fordulópontoknál.

Levine filmje próbálkozik görbe tükröt mutatni a politikai elitnek, de nem eléggé, így egy ’90-es éveket idéző, sztárközpontú romantikus komédia marad. Ehhez képest túlzás lenne azt állítani, hogy Charlize Theron és Seth Rogen között csakúgy szikrázik a levegő, azonban tény, hogy gyakran nagyon szórakoztató nézni, ahogy egy-egy pillanatra kinéz a karakter mögüli valódi személyiségük. Theron Grace Kelly-t idéző finom mimikájához képest Rogen gesztusai és érzelemkitörései dilettánsnak hatnak, ami vagy a színészvezetésnek, vagy a színész öntörvényűségének tudható be. Az epizodikus jellegű, időben nehezen elhelyezhető történet befogadását a rossz, már-már alpári, magyar szinkronnal siralmasan rossz poénok még inkább megnehezítik. Ezekért valamelyest kárpótol a jól megírt, tévés esztétikával hitelesített finálé, a Csekély esély mégis elsősorban csak hardcore romkom- és Seth Rogen-rajongóknak ajánlott.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.