Minden héten háború

Brit futballhuligánok filmen

A brit „futballhuligán-filmek” kritikai megítélése több szempontból is igencsak problémásnak mondható, az azonban elvitathatatlan tény, hogy a 2000-es évek végére a labdarúgócsapatok gonosz ikertestvéreinek is nevezhető szurkolóközösségekről szóló mozgóképek kész alműfajjá nőtték ki magukat.

A futball nem élet és halál kérdése. Több annál…” – hallható a The Rise & Fall of a White Collar Hooligan című film elején. A végén pedig az is kiderül, hogy mindez a focival szoros szimbiózisban élő, a játékon parazitaként csüngő radikális szurkolói létformára, azaz a huliganizmusra is igaz. „Ez nem győzelemről vagy vereségről, ez a küzdelemről szól.” – mondja főhősünk, a Nick Nevern által alakított Mike a hitelkártyacsalásra átnyergelő huligánok közé beépült zsarunak, miközben még egy utolsó látogatást tesz a teljesen üres futballstadionban azelőtt, hogy a gengszterélettel való szakítása után tanúvédelmi programba vonulna. Mindez akár egy bűnöző közhelyes bölcselkedésének is tűnhet azok számára, akik nem tudják, mit jelent igazán rajongani a fociért. Arról nem is beszélve, hogy a kívülről öncélúnak látszó erőszakosságuk miatt sokan akkor is kapásból leírják magukban a futballhuligánokat, ha egyébként maguk is a létezésnek értelmet adó tényezőként, vagyis konkrét életformaként tekintenek a szurkolásra, a kedvenc csapatuk támogatására. Mielőtt tehát rátérnénk a brit futballhuligánfilmek komolyabb boncolgatására, nem árt tisztázni, pontosan miként is tudunk különbséget tenni futballszurkoló és futballszurkoló között.

Kép a The Rise & Fall of a White Collar Hooligan című filmből

Fociláz

Ha csak a brit filmeket vesszük górcső alá, akkor is remekül alátámasztható, hogy nem feltétlenül kell bandákba verődve megküzdenünk az ellenfél drukkereivel ahhoz, hogy megszállottan rajongjunk a fociért. Jó példa erre Colin Firth karaktere, Paul Ashworth a Nick Hornby regényéből készült Egy férfi, egy nő és egy focicsapat (Fever Pitch) című moziban. A középiskolai tanárként dolgozó Pault hiába kecsegteti főnöke, az iskola igazgatója előléptetéssel. A komolyabb pozíció nagyobb felelősséggel, ezzel együtt pedig több munkaidővel járna, ami ugyanúgy veszélyeztetné Paul számára a szombat esti Arsenal-meccseken való részvételt, mint hogy kolléganője, és újdonsült barátnője szeretné jobban elmélyíteni a kapcsolatukat, valamint átvenni az első helyet a futballtól a férfi életében. Paul számára tehát szó szerint a foci, azon belül is a kedvenc csapata jelent mindent. A szezonbéli meccsek dátumai a stabil viszonyítási pontok számára a naptárban, és minden mást, beleértve a szerelmi életét is, ehhez igazít. Magányos idealista, akinek a fociért való rajongás elvált szülők gyermekeként a valahova való tartozás fontossága miatt alakulhatott ki, hiszen ahogy ki is fejti: „Nem könnyű futballdrukkerré válni, évekig is eltarthat, ám hogyha hajlandó vagy belefeccölni az időt, egy nagy, szerető család tagjává válsz.”.

Kép az Egy férfi, egy nő és egy focicsapat címből

Erre a „családra” vágyik a brit kisrealista rendezőzseni, Ken Loach főhőse, a postásként dolgozó Eric Bishop is a Barátom, Eric (Looking for Eric) című filmben. Eric nem olyan kényszeresen látogatja a meccseket, mint Paul, ám mindent elmond a focihoz való hozzáállásáról, hogy egy kis marihuána hatására a Manchester United egykori játékosában, Éric Cantonában ismer rá a testet öltött lelkiismeretére, a képzeletbeli barát mentori segítségnyújtásával pedig végül rendeződik is hősünk igencsak félresiklottnak mondható élete. Habár a Barátom, Eric főszereplője már kacérkodik a huliganizmussal – elvégre postástársaival Cantona-maszkokba és mezekbe bújva, kalapácsokkal és husángokkal felfegyverkezve fenyítik be a környéket terrorizáló gazdag gengszterficsúrt –, igencsak messze áll attól, hogy a futballhoz kapcsolódó durva virtuskodást jelölje meg életcéljaként. Ezért is különíthetünk el a huligánoknak egy teljesen új szintet a fanatikus futballrajongók népes táborában.

Hooligan History

Ahogy a futballnak, úgy a huliganizmusnak is Anglia jelenti a bölcsőt. A jelenségre rá is sütötték az „angolkór” címkét, miután a brit mintát követve a világ más pontjain is jelentkeztek a labdarúgócsapatok szurkolótáborai között rendszeres összecsapások. Ennek révén pedig az sem lehet véletlen, hogy az európai országokhoz köthető sztereotípiákból poénfüzért sodró Euro túrában (EuroTrip) is a futballhuliganizmus volt az első (és igazából az egyetlen) dolog, ami az ötletgazdáknak Angliáról eszébe jutott. A huliganizmus ráadásul nagyjából egyidős a játékkal, az első labdarúgással kapcsolatos erőszakos megnyilvánulásokat II. Eduárd angol király uralkodásának idejében jegyezték fel. 1314-ben II. Eduárd pedig be is tiltotta a játékot, mert félt, hogy a meccseket övező zavargások az uralkodását is veszélybe sodró, komolyabb társadalmi nyugtalanságot fognak eredményezni.

Kép a Barátom, Eric című filmből

A modern futballal kapcsolatos legkorábbi huligántevékenységekre ezután egészen az 1880-as évekig várnunk kell, amikor is 1885-ben egy Preston North End-Aston Villa mérkőzés teljesen az őrületbe kergette a két brit csapat szurkolótáborát, a rivális drukkerek pedig az öt-nullára végződő meccs után köveket és botokat is bevetve támadtak egymásra, amelynek következtében még a Preston egyik játékosát is eszméletlenre verték. A két legismertebb angol szurkolótábor, a Millwall csapatának hajrázó, rettegett Bushwackers és a West Ham Unitedhoz tartozó Inter City Firm hajógyári dokkmunkásokból álló ősbandái 1906-ban csaptak össze először az Upton Parkban, és miután a két világháború alatt viszonylag nagyobb elcsendesülés állt be a brit futballhuliganizmus történelmében, az 50-es évekre megindult a jelenség második hulláma. A 60-as évekre már átlagosan huszonöt atrocitást jelentettek az újságok éves szinten Angliából, ezzel együtt pedig megszületett a futballhuliganizmus általunk is ismert formája, amely aztán a 70-es és 80-as évekre kitermelte magából a szervezett formában, katonai precizitással működő, emiatt pedig extrán erőszakosnak mondható huligáncsoportokat, a cégeket (angolul: firm).

A cégekből sok olyan egykori huligán került ki, akik később megírták memoárjaikat „azokról az időkről”, ez pedig komoly piacot generált a huligántörténeteknek, az íróikból, a társadalom által egykor söpredéknek bélyegzett huligánokból pedig valóságos celebritásokat csinált. A nosztalgikus sztorik ráadásul mozgóképre is adaptálhatónak bizonyultak, így pedig a 2000-es évekre megszületett a brit bűnügyi filmen belül a futballhuligánfilm alműfaja.

Kép az Euro túra című filmből

Huligángyár

Bár a futballhuligán-filmet csak a 2000-es évektől tekinthetjük kiforrott filmes szubzsánernek, ugyanis ekkortól kezdtek a brit rendezők tömegével gyártani ilyen tematikájú mozgóképeket, az első darab, melyet egyben az alműfaj origójának is tekinthetünk, már 1989-ban elkészült. Ez volt az Alan Clarke-féle The Firm, amelyet még nem is a nagyvászonra, csupán a televízióba, és oda sem önálló projektként, hanem a Screen Two címet viselő, tizenhét évadot megélt BBC-sorozat egyik epizódjaként szántak. Hiába indult azonban kicsiben az „üzem”, az 1988-as foci EB-n történt brit kezdeményezésre kitörő huligánzavargások apropójából készült, annak fiktív előzményeit bemutató, és nem mellesleg a fiatal Gary Oldmant főszerepeltető The Firm más filmeseket is megihlető jellege elvitathatatlan. Egyrészt szinte azonnal megfertőzte az „angolkórral” a futballhuligán-tevékenységekben addigra már szintén erősnek mondható Olaszországot, így 1991-ben már mozikban lehetett A kemény mag (Ultrá) című film. Másrészt pedig a Gary Oldman-karakter Millwallos ellenlábasát alakító Philip Davis 1995-re rendezőként kijött a Személyazonossággal (I.D.), amely – a The Firm-béli karakteréhez illeszkedve – a Millwall csapatához tartozó Bushwackerst állította a középpontba1, nem mellesleg pedig valós történet, James Bannon A beépített huligán című életrajzi ihletésű regénye alapján forgott. Ezután indult be igazán a huligángyár Nagy-Britanniában, amely a 2000-es években olyan, azóta kultfilmmé vált alkotásokat szállított le futószalagon, mint a Futball faktor (The Football Factory), a Futballmaffia (Rise of the Footsoldier), a Cass, az Alan Clarke-féle The Firm remake-je, A keménymag (The Firm), vagy éppen az akkorra már hollywoodi sztárnak mondható Elijah Wood nevével fémjelzett Huligánok (Green Street Hooligans). A huligánfilmek a 2000-es évek végére masszív filmciklust alkottak, így 2014-re elkészülhetett az alműfaji jellegzetességeket darabokra szedő paródia is, a Huligán háború (The Hooligan Factory), amelyhez a fontosabb alkotásokhoz köthető huligánfilmes sztárok is adták az arcukat egy-egy cameo erejéig.

Kép az 1989-es The Firm című filmből

Mert hogy eddigre a futballhuligán-filmeknek már kész sztárgárdája volt, akiket egyszerűen képtelenség elválasztani ikonikus szurkolószerepeiktől. Míg Gary Oldmant (szerencsére) nem tudta beskatulyázni a The Firmben alakított huligánkaraktere, addig a Futball faktor Tommy Johnsonját alakító Danny Dyer például olyannyira eggyé vált ezzel a szereppel, hogy később két, huligántémával foglalkozó tévés dokusorozatnak is a műsorvezetője lett. De ugyanígy a huligánfilmjeiről ismerjük főként Leo Gregory-t (Huligánok, Cass, Top Dog), Craig Fairbrasst (Futballmaffia, St George’s Day), Roland Manookiant (Futball faktor, Futballmaffia, The Rise & Fall of a White Collar Hooligan), ahogy Ricci Harnett, Billy Murray, Frank Harper és az inkább már egyenesen DVD-re készülő alkotások nagyágyúja, Nick Nevern (The Rise & Fall of a White Collar Hooligan, The Hooligan Wars) neve is elsősorban huligánfilmek stáblistáiról lehet ismert.

Kép a Futball faktor című filmből

Hiába övezte azonban az erre vevő közönség részéről legalább olyan kultstátusz ezeket a filmeket, mint mondjuk a tengerentúlon a Vin Diesel nevével összeforrt Halálos iramban-széria blockbuster-epizódjait, kritikusi körökben rendre negatív fogadtatás érte őket. És nem csak amiatt, mert a jelenség megszületésének igazi apropóját, azaz a focit jóformán teljesen „kifelejtették” az alkotók a forgatókönyvekből, helyette pedig inkább a huligánokat precízen megszervezett összecsapásokra biztató belső „zsongásra” (angolul: buzz) fókuszáltak. Emma Poulton az angol futballhuligánfilmekről írt tanulmányában három fontosabb szempontot jelöl meg a kritikusok rossz szájízének előidézőjeként: a realizmus teljes hiányát, a labdarúgáshoz kapcsolódó erőszak felesleges dicsőítését, valamint az elkoptatott és ismétlődő narratívákat, amelyekhez többnyire klisés megoldások társulnak2. Az sem tett túl jót, hogy bizonyos kritikusok ok-okozati összefüggést kerestek a mozis bemutatók és a valós rendbontások között, ezzel agressziókeltőnek, erőszakosságra biztatónak bélyegezve a futballhuligánfilmeket3. Ahhoz viszont, hogy eldönthessük, egyetértünk-e a fenti állításokkal, vagy inkább túlzónak tekintjük őket, érdemes előbb néhány szemléltető példán keresztül megvizsgálni, milyen elemekből áll össze, hogyan is működik egy tipikus brit futballhuligán-film.

A huligán, mint hős

A többnyire negatív kritikai visszhang talán annak is köszönhető, hogy a brit futballhuligánfilmek nemcsak bemutatják az erőszakos és sokszor vandál tevékenységek köré szerveződő szurkolói szubkultúrát, hanem egyenesen azonosításra biztatják nézőiket a főhőssel. Az alkotók ehhez gyakorta hívják segítségül a Scorsese-féle gengszterfilmekből jól ismert belső narrációt, amelyhez laza, csibészes hangvételt, és a nézőnek való gyakori ki-kiszólogatást társítanak. Mivel pedig a huligánfilmek központi figurái kizárólag férfiak, akik minden egyes jelenetben arról adnak tanúbizonyságot, hogy majd’ kirobbannak a bennük tomboló tesztoszterontól, a nőket pedig a filmek alkotói csaknem kizárólag szexuális tárgyként láttatják, a célközönség máris leszűkíthető azokra a férfiakra, akiknek zsigeri örömöt okoz, ha – minimum megtekintési szinten – valamennyi adrenalinnal párosuló erőszakos virtuskodást vihetnek a mindennapjaikba.

Kép a Futballmaffia című filmből

Mindehhez jön, hogy az alkotók úgy várják el a nézőiktől, hogy azonosuljanak a főszereplőjükkel, hogy azt közben valódi életcélok és perspektívák nélküli, kizárólag a cégnek és a szombatoknak élő, a családját elhanyagoló, az erőszak és a züllés kultuszát dicsőítő alaknak festik meg. A Futball faktor főszereplője ikonikus belső narrációjában például remekül illusztrálja, milyen típusú hősnek kell drukkolnunk, ha brit futballhuligánfilmet nézünk: „Nincs bennem semmi egyedi. Az unatkozó harmincas pasikhoz tartozom, akik perspektíva nélkül melóznak. Akiket a hétvége, az alkalmi szex, a sör és a kokó tart életben. Meg az, hogy néha szarrá vernek valakit…”.

Jól látható tehát, hogy – akárcsak a huligánfilm legközelebbi rokoni kapcsolatának nevezhető gengszterfilmben – központi emberünk igazi antihős, a forgatókönyvírók, a rendezők és maguk a színészek is mindent elkövetnek azért, hogy a történet során szereplőjüket megtartsák ebben az állapotban, és az ne csússzon el a már egyáltalán nem azonosulható negatív hős kategóriájának irányába. A Futball faktor Tommy Johnsonjának pimasz kiszólásai ráadásul arra késztethetik a film hasonló életkorú, átlagos problémákkal küszködő, az életét pedig kissé célnélkülinek érző férfi nézőjét, hogy átértékelje az eddigi kötelező értékeket, és ráébredjen, hogy nincs is jobb annál, mintha felszabadíthatja a mélyen benne is ott lakozó, ősi férfi ösztönöket. Hiszen, ahogy Tommy felteszi nekünk a nagy kérdést: „Mit csinálhat az ember szombaton? Kiverheti a farkát a videóklipekre, és kerülgetheti az asszonyt, aki már beletörődött a szexmentes házasságba. Elköltheti a lóvéját kebabra, nyerőgépekre és lotyókra. De ki a fasznak kell ez? Én inkább ezt választom: Tottenham, idegenben. Imádom!”.

Kép a Futball faktor című filmből

Ez a fajta kallódó, csak a meccseknek és az azokhoz kapcsolódó összecsapásoknak szentelt létforma ráadásul van, hogy nem is találkozik semmilyen karakterfejlődéssel a történet folyamán. Ha még maradunk a Futball faktornál, akkor például egyáltalán nem. Bár a Danny Dyer alakította Chelsea-drukker Tommy végig azt érzi, hogy lassan ideje lenne kiszállni, váltani és valami komolyabb értelmet keresni az életének, ebben pedig különböző bizarr hallucinációk is megerősítik, a film végén, miközben egy Millwall-szurkolókkal való elfajult összetűzés után kijön a kórházból és eltámolyog a pubba a cég többi tagjához, a következő tanulságot vonja le maga és a néző számára egyaránt: „Félholtra vertek. […] Az egyik öregharcos örökre elment. Bill Bright-ot hét évre lecsukták. A tökömet félig letépték, hónapokig legfeljebb a cipőmet kefélhetem. Ezek után tényleg megkérdezhetem magamtól, hogy megérte-e. Naná, hogy kurvára megérte!”.

Ellentétben a gengszterfilmmel, a huligánfilmben tehát nem feltétlenül található meg a kötelező felemelkedés és elbukás narratívája, a főszereplők többnyire a film elejétől a végéig ugyanabban a sehova sem tartó állapotban lebegnek, rosszabb esetben pedig ennél is lejjebb ereszkednek. A Személyazonosság című film egyik jelenetében egy nagypályás gengszter fel is vázolja, milyen jövőbeli lehetőségei vannak egy vérbeli futballhuligánnak: „Akiben van még valami kurázsi, az a neonáci párthoz csatlakozik. A többiek meghíznak, eltunyulnak és a kölykeikkel járnak a meccsre.” Mivel pedig főszereplőnkben, a beépített rendőrből a céggel járó zsongás hatására valódi futballhuligánná átlényegülő Johnban igencsak akad kurázsi, a film végére egy világát sem tudó, tarkopaszra borotvált, homlokára Union Jacket tetováltató, valamint az utcán hangosan „Sieg Heil!”-t skandáló, minden szempontból szánalomra méltó figura válik.

Kép a Személyazonosság című filmből

Megfigyelhető, hogy amikor ez a fajta „kurázsi” egy nagy adag ambícióval vegyül, a huligánhős kis- vagy nagypályás gengszterré válik, ezáltal viszont a műfaji hangsúlyok jelentősen eltolódnak a gengszterfilm felségterülete felé. Így nehéz például tisztán futballhuligánfilmnek nevezni a Futballmaffiát, vagy a The Rise & Fall of a White Collar Hooligant, amelynek már a címében is benne van a rokonműfaj jellegzetessége, azaz a felemelkedés és az azt követő kötelező elbukás. Bár a gengszterfilmekben látható szereplők is többnyire antihősök, amint egy alapvetően huligánfilmnek címkézett mozgóképben megjelenik a gengszterszál, főszereplőnk negatív hőssé lényegül át. Kiválóan illusztrálja ezt a Futballmaffia főhőse, Carlton Leach (Ricci Harnett) életútja, aki megszállott West Ham-szurkolóból válik előbb egy klub kidobóemberévé, ahonnan ambiciózus természete felemeli egyenesen a nagykutyák szintjére, így pedig a néző számára visszataszítóan ellenszenves nehézsúlyú drogbáróként tündökölhet karrierje csúcspontján. A bukás után viszont nem marad meg neki a Futball faktor Tommy-jának betyárromantikája. Mivel többre vágyott, mint a szombati balhézás, a barátait brutálisan lemészárolják, Leach pedig a film utolsó jelenetében előbb dühében szétveri a jómódúságáról árulkodó nappalija teljes berendezését, majd különböző fegyvereket rejt el a lakása minden lehetséges zugában. Nem marad más neki útravalóul a további boldoguláshoz, mint a lassan állandóvá váló paranoia.

Hasonló sorsra jut a Leo Gregory főszereplésével készült Top Dog Billy Evans-e is. A helyi futballhuligáncéget vezető Billy-nek elege lesz a környéket, ezzel együtt pedig a nagybátyja által üzemeltetett pubot is rettegésben és kiszolgáltatott helyzetben tartó gengszter, Mickey James (akit ironikus módon a Futballmaffia főszereplője, Ricci Harnett alakít) kiskirályságából, és elhatározza, hogy átveszi tőle ezt a szerepet. Barátai hiába figyelmeztetik, hogy a huligánlét nem szólhat többről a futballnál, Billy vakon elindul az egyre durvuló emelkedőn, ennek pedig végül olyan bukás lesz a következménye, amiben csak a legkisebb problémát jelenti az, hogy a nagybátyját jól helybenhagyják Mickey emberei. Előbb Billy legjobb barátja, Hawk veszti életét a kirobbanó alvilági háborúban, majd Mickey halálra gázolása után egy nála is keményebb gengszter Billy feleségén vesz revansot az őt ért veszteségért.

Kép a Top Dog című filmből

Végül pedig akadnak rendhagyó példák is, amelyekben a huligánhős pozitív irányú jellemfejlődésen megy keresztül az erőszakos buktatókkal tarkított történet folyamán. Ennek ékes példája a brit huligánfilmek leghollywoodiánusabb darabja, a Huligánok. A hollywoodi szemlélet már abban tetten érhető, hogy az alkotók főszereplőnek itt nem a Charlie Hunnam által alakított londoni huligánvezért, Pete Dunhamet nevezik ki, hanem az Egyesült Államokból, onnan is egyenesen a Harvardról érkező újságírótanoncot, akit A Gyűrűk Ura-mozikból ismert Elijah Wood testesít meg. Az ő karakterének, Matt Bucknernek a nézőpontjából ismerhetjük meg a West Ham United-szurkolókból szerveződött huligáncég4 mindennapjait. A visszahúzódó főhősből pedig, aki kezdetben önmagáért sem képes kiállni, a film végére a cégben töltött idő hatására jóval határozottabb, a céljait elérő és az érdekeit hatásosan érvényesítő személyiség fejlődik, aki már nem hagyja annyiban, hogy a befolyásos kapcsolatokkal rendelkező egyetemi szobatársa kokainügyei miatt kellett a történet elindulásakor hátrahagynia a jövőjét jelentő tanulmányait.

Kép a Huligánok című filmből

Ugyanígy tud profitálni a cégben töltött időből a The Firm remake-jének főhőse, a fiatal Dom is. Miután az eredeti verzió központi karakterét, az itt inkább csak fontos mellékszereplőként ábrázolt Bexy-t egy Millwall-drukkerekkel való háborúskodás közben halálosan megsebesítik, Dom ráébred, hogy szakítania kell ezzel a sehová sem tartó, öncélú erőszakosságra épülő szubkultúrával, és csak a pozitív értékeket, az összetartást, a férfibarátság fontosságát, valamint az elvekért való határozott kiállást viszi tovább a cégen kívül folytatódó életébe. Ezt jelképezi, hogy bár Dom kiábrándul az addig példaképként követett Bexy-ből, a miatta választott rikítóvörös Fila-tréningruhájától nem válik meg. A pozitív karakterfejlődés mellesleg fontos újításnak számít a remake-ben, hiszen Alan Clarke filmjében még ugyanez a karakter a Gary Oldman-féle Bexy halála után annak ellenére is mitizálta a West Ham-szurkolóvezér alakját, hogy a történet során korábban több alkalommal is megkérdőjelezte magában, érdemes-e követni az általa közvetített értékrendet.

Kép az 1989-es The Firm című filmből

A pozitív irányú jellemfejlődésre a legékesebb példa pedig minden kétséget kizáróan az egyik leghíresebb Inter City Firm-tag, Cass Pennant memoárján alapuló Cassben található, amikor a gengszteréletet is kipróbáló főszereplő végül nem áll vérbosszút egy korábban pisztollyal háromszor is rálövő rivális focidrukkeren, hanem a huligánkodással együtt a gengszterkedéssel is szakít, közben pedig a jelenből a múltra visszatekintő narrátor megosztja velünk: „Az volt az a nap, amikor rájöttem, ki is vagyok valójában. A nap, amikor férfi vált belőlem.”.

Kiből lesz a huligán?

A brit huligánok aranykorát, azaz a 80-as éveket épp az tette emlékezetessé, hogy a korabeli miniszterelnök, Margaret Thatcher belpolitikája révén tömegek váltak munkanélkülivé a veszteségesnek nyilvánított és emiatt bezárt gyárak miatt. Így pedig a kilátástalan helyzetbe kerülő munkások szemében – már csak jobb dolog híján is – igencsak vonzóvá vált bandába verődve balhézni a meccsek után. Ezzel szemben az angol mozivásznak rendbontó drukkerei nem feltétlenül az alsóbb társadalmi rétegekből kerülnek ki5. Jóllehet akadnak olyan filmek – például Nick Love Futball faktora, vagy akár a Cass –, amelyek kékgalléros, kétkezi munkát végző férfiakat állítanak a középpontba, a legtöbb brit futballhuligán-filmben felvonultatott cég inkább a középosztály jómódú tagjaiból szerveződik. A brit futballfilmekről írt szakkönyvében Stephen Glynn is rámutat, hogy igencsak elenyésző az anyagi szegénység ábrázolása a brit futballhuligánfilmekben, hiszen az idősebb cégtagok civilben jól menő vállalatokat vezetnek és Range Roverrel járnak, amelyeket személyre szabott rendszámtáblával látnak el. Tehát a futballhuliganizmus inkább választott, mintsem determinált életmódként jelenik meg.6

Kép a Cass című filmből

Már az alműfaj origójának számító, 1989-es The Firmben is kertvárosi környezetben él gyönyörű feleségével és kisfiával az amúgy jól kereső ingatlanügynökként dolgozó Clive „Bex” Bissell. Ez azonban gyakorlatilag semmit sem jelent számára, hiszen csak attól érzi magát férfinak, ha a West Hames drukkercégével7 jól odapörkölhet a rivális kluboknak, amikor azok kijelentik, hogy benne vannak ugyan egy nemzeti cég kialakításában, amely révén könnyebben páholhatják el a közelgő EB-n a német és holland riválisaikat, ám azt már nem hajlandóak elfogadni, hogy ezt az egyesített hadsereget Bexy vezesse. Bexy fojtogatónak, unalmasnak érzi a középosztálybeli átlagéletét, hiszen – ahogy azt az egyik jelenetben be is vallja a feleségének – szüksége van a zsongásra. Felesége persze értetlenül nézi ezt a családjuk számára is meglehetősen káros életformát, és egy ponton felhívja Bexy figyelmét arra, hogy valójában ő korántsem az a munkásosztálybeli vezér, aki titokban szeretne lenni.

Bexy idealizmusa jellemzi tehát a középosztálybeli brit filmes huligánt, akit nem a szegénységből való kitörés képtelensége, sokkal inkább a jómóddal járó átlagélet unalma taszít bele a focimeccseket övező virtuskodásba. A Személyazonosság szintén rendes életkörülmények között élő rendőrét eredetileg azért építi be a Millwall-őrült szurkolók cégébe felettese, hogy aztán belülről tudják felszámolni a túlzottan vad és brutális megnyilvánulásairól híres céget, azzal azonban senki sem számol, hogy Johnnak jobban megtetszik a huligánéletmóddal járó szabadság, mint a bürokratikus szabályok szerint működő tisztességes rendfenntartómunka. Ennek hatására pedig egy idő után már magát is becsapja, amikor azt állítja, hogy csak a munkájából kifolyólag lóg együtt a Kutyákkal.

Kép a Személyazonosság című filmből

A brit huligánfilmek tehát egyértelműen azt állítják, hogy a civil foglalkozások csak kötelező szükségletként jelennek meg egy valamirevaló cégtag életében. Nem ez határozza meg őket sem maguk, sem pedig a külvilág szemében, a Huligánok amerikai főhőse számára épp ezért meglepő a tény, hogy újdonsült barátjáról, az erőszakos és nyers stílusú West Ham-drukker Pete Dunhamről kiderül: civilben történelmet és testnevelést tanít egy középiskolában. A huligánfilmek szélsőségesen idealista életfilozófiáját pedig semmi sem fejezi ki jobban a Huligánok második felvonása, a már csak DVD-n forgalmazott Green Street Hooligans 2 az előző rész fináléját adó nagy összecsapás miatt börtönben sínylődő narrátorának felvezető monológjánál: „Ugyanolyan átlagos fickó vagyok, mint te. Van egy nejem, jelzálogom. Volt egy munkám, amit a társadalom megbecsült és elismert. […] Olyan voltam, akire azt mondanád, tiszteletreméltó. A baj csak az, hogy volt egy másik életem is, ami ide juttatott. Mindannyiunknak volt munkája, kapcsolatai, kötelezettségei, sőt gyerekei is, de ezek csak a hétköznapok. Ha eljön a hétvége, mindez eltűnik, és mi a világ legnagyszerűbb hadseregének részévé válunk… A West Ham Unitednak. West Ham mindhalálig! Sosem hátrálunk meg, nem hagyjuk cserben a testvéreinket. Ez a hűségről, az erőről és a tiszteletről szól.”.

A választott család

Nem is az a legjobb benne, hogy számíthatsz a barátaidra. Hanem hogy ők számíthatnak rád.” – hangzik el a Huligánok című mozi amerikai futballhuligánjának narrálásában. Ez a gondolat pedig rendkívül hitelesen ragadja meg azt, mit is jelent valójában a kőkemény filmes focidrukkerek számára a közösség. Ahogy Hollywood szerethető betyárjai, vagyis a Halálos iramban-filmek nagyszívű, tolvajlásból élő illegális autóversenyzői a bandára, úgy távoli rokonaik, a kicsit nyersebb és acélosabb szívű, valamint kevesebb érzelgős szöveggel operáló, de hasonlóan a végsőkig összetartó angol focihuligánok is választott családként tekintenek a kedvenc csapatukat éltető cégre.

Kép a Huligánok című filmből

Ezeknek a céges, már-már törzsi közösségeknek a szerveződése alighanem arra vezethető vissza, hogy imádott sportáguk, a futball sem egyedüli játék, csakis csapatban működik. Ám hiába vetik össze olykor a filmkészítők a labdarúgócsapatok működésmódját a huligánatrocitásokkal8, itt a futball szeretete csak a belépőre lehet apropó, aki már bent van a cégben, annak sokkal inkább a valahová tartozásról, a heterogén férfiközösségben zajló virtuskodásról és arról a bizonyos zsongásról szól ez az egész. Karaktereinknek a valódi család túl unalmas (mint például az eredeti The Firm Bexy-jének, vagy a Személyazonosság Johnjának), csalódást okoz (a The Firm remake-je Domjának), vagy jóformán nincs is jelen az életében (a Futball faktor Tommy-jának kizárólag a nagyapjával van valamilyen kapcsolata a családjából, ám az is inkább haverinak mondható; két fiatalabb cégtársáról pedig elhangzik, hogy betondzsumbujban, ragasztón és gyűlöleten nőttek fel). Ellenben a cégen belül nemcsak igaz barátokra, hanem sokszor afféle mentorként követhető apafigurákra (mint amilyen a The Firm remake Bexy-je is Dom számára9), sőt, akár szerelemre is (rendhagyó, de annál érdekesebb módon az Idegen pályán (Awaydays) című film egy homoszexualitását rejtegető huligán tragikus végzetéről is szól) lelhetnek.

Kép az Idegen pályán című filmből

Fontos megjegyezni ezenkívül azt is, hogy a futballhuligán-filmekben sosem egyeztethető össze a választott család a valódi családdal. A The Firm mindkét verziójában kulcsfontosságú szerepet játszik az a jelenet, amelyben Bexy kisfia felvágja a száját az apja ikonikus huligánfegyverével, azaz egy Stanley-pengével, ám egyéb megrázó példákat is sorolhatunk arra, hogy a választott család előnyben részesítése igencsak destruktív hatással van a huligánkarakterek valódi családjának életére. A Személyazonosság Johnja nemcsak, hogy megcsalja a film elején még rajongva szeretett feleségét a cég törzshelyéül szolgáló pub pultoslányával, de miután a neje szóvá meri tenni, hogy úgy érzi, már nem töltenek el egymással elég időt, John – átadva magát a cég közvetítette ideológiának – még elég durván és megalázó módon meg is erőszakolja az asszonyt. A Huligánokban az egykori „őrnagy”, a jelenlegi vezér, Pete Dunham bátyja, Steve pont azért vonult vissza a cégtől, mert egyrészt a huliganizmus okozta az apja halálát is, másrészt családot szeretett volna alapítani amerikai főszereplőnk nővérével. Amikor azonban úgy hozza a sors, hogy egy estére ismét lenéz a cég kedvelt pubjába, az ádáz Millwall-szurkolók vezére, Tommy rögtön rajtaüt, és nyakon szúrja egy törött sörösüveggel. Így állva bosszút a saját kisfia haláláért, aki annak idején amiatt vesztette életét, hogy Tommy átgondolatlan módon megpróbálta bevonni őt a választott családjába, és elvitte egy eldurvuló West Hames és Millwallos huligánok között zajló összecsapásra.

Kép A keménymag című filmből

Huligán-háború

A brit huligánfilmek cégei életében nem kizárólag az összetartás és a bajtársiasság dominál, fontos szerepet játszik a szigorú szabályrendszerük betartása is. Érdekes megfigyelni, hogy míg a huligánokéhoz hasonló szubkultúrák (például a punkok és a skinheadek) esetében a közösség fő ideológiai működtető eleme az anarchia, addig a drukkercsoportosulások inkább egyfajta katonás rendet biztosító erőszakkódex alapján tevékenykednek10. Ez alapvetően azt jelenti, hogy a csoportok nem válogatás nélkül törnek-zúznak a városban, nem jelentenek veszélyt a „civil” polgárokra, hanem – a meccseken a gólokért mérkőző focicsapatok fáradhatatlan küzdelmének mintájára – kizárólag a rivális drukkerekkel mérik össze az erejüket. Ezek az összecsapások azonban inkább amolyan nagyfiús katonáskodásnak vannak ábrázolva a filmekben, a Top Dogban Billy felesége egyenesen úgy írja le barátnőjének a dolgot, hogy a férjeik csupán gyerekek módjára baromkodnak a foci miatt. Ha pedig minden az egymás között lefektetett, ám íratlan szabályok szerint halad, egy bunyó kizárólag puszta kézzel, olykor husángokkal, vagy kalapácsokkal történik, de a lényeg, hogy pár monoklin és néhány kék-zöld folton túl senkinek nem eshet komolyabb bántódása. És bár a huligánfilmek a drámai hatás kedvéért szinte rendszeresen élnek a fordulattal, amelyben egy hűséges cégtárs életét veszti, ez minden alkalommal valamilyen szabályszegésnek köszönhető.

Kép a Hooligan Factory című filmből

Az eredeti The Firmben Bexy golyó által leli halálát, amikor a Millwall-drukker Yeti alattomos módon pisztolyt ránt a férfias ökölpárbajban, így a végzetes lövés leadása előtt Bexy nem is bírja megállni, hogy ne villantson egy lesajnáló fintort a fairnek egyáltalán nem mondható húzásra, és ne szóljon oda tisztességtelen ellenlábasának egy „ugyanmárral”. Ugyanez a jelenet a 2009-es remake-ben már egy fokkal finomabban, kés általi halállal játszódik le, ám a lényeg megmarad: a tragikus incidens az íratlan szabályok megszegése miatt következik be.

Fontos szabály a cégekben az is, hogy a tagok nem engednek be maguk közé rendőröket (hacsak nem magukat huligánnak álcázó beépített zsarukról van szó, mint a Személyazonosságban), és ahogy a Huligánokból kiderül, szenzációhajhász újságírókat sem11. Ilyesmiből jön a bonyodalom a Huligánok 3-ban (Green Street 3), amely már egy olyan Londonban játszódik, ahol a hatóságok betiltották a szurkolói összecsapásokat, a meccseken a nyilvános provokáció, a hergelés is büntethető, sőt, egy sört sem szabad meginni a lelátóról való hajrázás közben. Emiatt a cégek a város külső pontjain, eldugott gyártelepeken és konténerraktárakban kénytelenek megmérkőzni egymással, csakhogy ezek a menetek már nem hordozzák magukban a régi betyárromantikát. Itt már a sörtől fűtött, valójában nem túl ártalmas férfias virtuskodás helyett profi utcai küzdelem zajlik képzett harcosok, szabadnapos katonák és unatkozó rendőrök között, a régi értékeket szívük mélyén őrző West Hames drukkerek feladata pedig az, hogy a szabályaik szerint visszaállítsák az egykori, talán már túlontúl is idealizált „rendet”.

Kép a Green Street 3: Never Back Down című filmből

Idegen pályán

A fenti elemzések alapján mindenki saját belátása szerint eldöntheti, mennyire ért egyet vagy éppen nem ért egyet a brit futballhuligán-filmekkel kapcsolatos, korábban már taglalt kritikusi konszenzussal, és hogy mennyire váltak számára szimpatikussá vagy éppen taszítóvá a filmes huligánok. Szimpátia ide vagy oda, az biztos, hogy a brit huligánfilmek „angolkórja” az egész világot megfertőzte, így aki kedvet kapott ahhoz, hogy nemzetközi szinten is kiélvezze a mozgóképes virtuskodást, az nemcsak olasz (A kemény mag, Ultrák, valamint az ellentétes oldalon álló rohamrendőrök a huligánokéhoz meglehetősen hasonló életét bemutató A.C.A.B. – Minden zsaru rohadék), vagy orosz (Okolofutbola), hanem akár hazai filmekből (míg a Goda Krisztina-féle Veszettek csak lazán illeszkedik az alműfajhoz, Füzes Dániel rövidfilmje, a Szokásjog már vegytiszta magyar futballhuligánfilmnek mondható egy vívódó Fradi-szurkolóról, a nemsokára bemutatásra kerültő Becsúszó szerelem pedig a megváltásfilmek felé tolja el a narratívát) is válogathat.


1 Igaz, valamilyen okból kifolyólag a filmben a Millwallt a fiktív Shadwell csapat helyettesíti, míg a Bushwackerst a szintén fiktív Kutyákra (The Dogs) cserélték.

2 Poulton, Emma: The Hooligan Film Factory: Football Violence in High Definition. In: Hopkins, Matt – Treadwell, James (eds.): Football Hooliganism, Fan Behaviour and Crime: Contemporary Issues. London: Palgrave Macmillan, 2014. p. 162.

3 Pl.: néhány kritikus a The Firm című klasszikus huligánfilm 2009-es remake-jét azzal vádolta, hogy csak olaj volt a tűzre egy valódi Inter City Firm vs. Bushwackers összecsapáshoz. Erről bővebben lásd: ibid. pp. 166-167.

4 Amelyet itt valamiért Inter City Firm helyett Green Street Elite-nek neveznek.

5 Érdekes megfigyelni, hogy míg az orosz futballhuligánfilmek (mint például a 2013-as Okolofutbola) a brit rokonokhoz hasonlóan ugyancsak azt állítják, hogy foglalkozástól és társadalmi helyzettől függetlenül, a tanártől elkezdve az autószerelőn át a DJ-ig és a gazdag tévésproducerig, bárkiből lehet huligán, az olaszoknál főként a realistább hangvétel dominál. Az olyan filmekben, mint az 1991-es A kemény mag, vagy éppen az idei, Netflixre készült Ultrák (Ultras), a jólét hiánya és a nyomorból való kitörés esélytelensége szüli a huligánbandákat.

6 Glynn, Stephen: The British Football Film. London: Palgrave Macmillan, 2018. p. 189.

7 Amelyet itt Inter City Crew-nak neveznek.

8 Lásd például a Huligánok azon jelenetét, amelyben a West Hames srácok összecsapnak egy vasútállomáson az őket felhergelten váró Manchester-szurkolókkal, miközben egy térfigyelő kamerán keresztül egy rendőrségi operátor gyakorlatilag élőben közvetíti és kommentálja is a kollégáinak a „meccset”. De ide sorolhatjuk a Green Street Hooligans 2 fináléját is, ahol West Hames hőseinknek – az 1974-es Hajrá, fegyencváros! (The Longest Yard) nagy ötletét szemérmetlenül ellopva – börtönfociban kell megmérkőzniük a Millwallos ellenlábasaikkal a szabadulásukért.

9 Vagy ha olasz pályán is játszunk, akkor itt emlegethetjük az Ultrák Sandroját is, aki ugyancsak apapótlékot jelent a vérszerinti apját nem is ismerő, a bátyját pedig egy eldurvuló huligánösszecsapásban elveszítő Angelo számára.

10 Jól példázza ezt, hogy a Manchester United szurkolócsapatát Red Army-nak, azaz Vörös Hadseregnek keresztelték.

11 A film egyik fontos fordulópontja, amikor Matt karakteréről a cég előtt is kiderül, hogy a Harvardon újságírást tanult, emiatt pedig az addig befogadó választott család majdhogynem kitaszítja magából a srácot.


Felhasznált irodalom

  •  Poulton, Emma: The Hooligan Film Factory: Football Violence in High Definition. In: Hopkins, Matt – Treadwell, James (eds.): Football Hooliganism, Fan Behaviour and Crime: Contemporary Issues. London: Palgrave Macmillan, 2014.
  •  Glynn, Stephen: The British Football Film. London: Palgrave Macmillan, 2018.


Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.