Minden sikeres nő mögött fekszik egy meggyilkolt férfi

Rob Marshall: Chicago, 2002

13 Oscar-jelölés, ebből hat elnyert díj, köztük a legjobb filmnek járó szobor – bár a hollywoodi musicalek aranykorában teljesen megszokott volt az ilyen tarolás, a Chicago ezt a bravúrt évtizedekkel a műfaj leáldozása után hajtotta végre, egy évvel azt követően, hogy a Moulin Rouge az összes jelentős kategóriában lemaradt a legfontosabb filmes elismerésről. Rob Marshall adaptációja ugyan felkerült párszor a meg nem érdemelten Oscar-nyertes filmeket felsoroló listákra, a Chicago két évtized távlatából is előkelő helyet foglal el az 21. század egy kezünkön megszámlálható kiemelkedő stúdiómusicaljei között. 

A 75. Oscar-ceremóniára rávetült az iraki háború árnyéka: miközben a szervezők minden erejükkel azon voltak, hogy megakadályozzák a Bush-adminisztráció elleni kirohanásokat, a díjátadó köszönőbeszédei tele voltak a béke fontosságát hangsúlyozó és az aktuális helyzetet elítélő, óvatos vagy nyílt kiállásokkal – mind közül a legemlékezetesebb Michael Moore egyszerre ünnepelt és kifütyült beszéde a Kóla, puska, sültkrumpliért (Bowling for Columbine) kapott legjobb dokumentumfilmnek járó díj átvételekort. Ebben a nemzetközi konfliktustól terhelt, nyomasztó évben a legjobb film címért versengő holokausztdráma (Roman Polanski: A zongorista / The Pianist), bandaháborús bevándorlósztori (Martin Scorsese: New York bandái / Gangs of New York), nagyszabású háborús fantasy (Peter Jackson: A Gyűrűk Ura: A két torony / The Lord of the Rings: The Two Towers) és generációkon átívelő szociodráma (Stephen Daldry: Az órák / The Hours) helyett a dzsesszérában játszódó, dögös és eszképista musical nyerte a díjat és még öt másik Oscart (Catherine Zeta-Jones a legjobb mellékszereplő díját, a legjobb látványtervezés, a legjobb jelmez, a legjobb hang és a legjobb vágás díját). Bár a Miramax filmjéről van szó, melynek társalapítója az ekkor még elképesztően hatékony Oscar-lobbijáról ismert Harvey Weinstein, nem a produceré az érdem; őt ugyanis a kampányidőszakban az kötötte le, hogy díjat szerezzen a (szintén Miramax által gyártott) New York bandáinak és legfőképp Martin Scorsesének, ám ezen fáradozásai hiábavalónak bizonyultak.

Kép a Chicago című musicalből

Az ezredforduló elején és egy ilyen háborús hangulatú mezőnyben a Chicago valóban könnyed műnek hat, pedig maga a színpadi musical pont szokatlan cinizmusa és brechti elidegenítő elemei miatt nem tudta elnyerni a nagyközönség tetszését az 1975-ös ősbemutató idején. A musicaltörténelem egyik legmeghatározóbb figurája, a direktor-koreográfus Bob Fosse rendezésében színpadra állított, John Kander és Fred Ebb által szerzett darab az 1996-os revival idejére érett be és azóta a Broadway leghosszabban futó amerikai musicaljévé vált. Fosse, aki a Kabaré (Cabaret, 1972) és a Mindhalálig zene (All That Jazz, 1979) megrendezésével Hollywoodban is letette alkotói kéznyomát, a Chicagóból is szeretett volna filmet készíteni, ám az adaptálás nehézségei miatt lemondott róla. Végül a szintén színházi rendező-koreográfusból filmessé váló Rob Marshall készítette el a Chicago-filmet, de a musical védjegyének számító dzsesszes és erotikus táncstílust megalkotó Fosse öröksége egyértelműen tetten érhető a filmen. 

Kép a Chicago című musicalből

Ahhoz is vissza kell mennünk az eredeti darabig, hogy választ kapjunk a kérdésre, miért kellett évtizedekig várni a Chicago megfilmesítésére. A megtörtént gyilkossági ügyek által inspirált 1926-os színdarab zenés változatát hasonló koncepcióra építette fel Kander és Ebb, mint első sikermusicaljüket, a Kabarét. Vagyis a dalbetétek nem a hétköznapokban, hanem a színdarabon belül is színpadon játszódnak. Az előadás narrátora által felvezetett dalok a varieté elődjét, a vaudevill-számokat idézik, ugyanakkor dramaturgiai funkcióval is rendelkeznek és nem különülnek el teljesen a történettől. A kifejezetten színpadra álmodott koncepció jelentette a legnagyobb kihívást a filmre adaptálásban, amit Rob Marshall egy ügyes csavarral oldott meg: az ő verziójában a zenés jelenetek a főszereplő Roxie Hart fejében játszódnak. Az új megoldás azért sem érződik erőltetettnek, mert a hazug szeretőjét a nyitószám alatt a meggyilkoló Roxie legnagyobb álma, hogy revüénekes legyen, így egyáltalán nem meglepő, hogy színpadias fantáziával rendelkezik.

Maga az ötlet még önmagában nem lenne elég, de Marshall a színpadi rendezői és táncos tapasztalatait magabiztos rendezői attitűddel párosítva tálalja. Már a párhuzamos montázsra épülő nyitójelenet – ami egyszerre mutatja be a gyilkossági helyszínről érkezve színpadra lévő Velmát és a szerelmi afférját élvező Roxie-t – remekül ötvözi a filmes megoldásokat a színpadias elemekkel: Marshall ritmusra vágja egymásra a színpadon vonagló tánckar és a hálószobai szexjelenet jellegzetes mozdulatait. Egy musicalt gyorsan ki lehet véreztetni statikus vagy agyonvagdosott rendezéssel, de Marshall minden zenés jelenetnél hagyja érvényesülni a koreográfiát, miközben dinamikus vágóképekkel dolgozik. 

Kép a Chicago című musicalből

A nagysikerű színpadi musicalek filmváltozatai gyakran a castingon buknak el. Visszatérő hiba a csekély énektudású filmszínészek alkalmazása (szegény Russell Crowe sose mossa le magáról A nyomorultakat), de az aranytorkú színházi színészek sem jelentenek garanciát a sikerre – erre jó példa a 2005-ös Rent, amiben a lázadó fiatal szerepből már láthatóan kiöregedett eredeti szereplőgárda tér vissza. A Chicago szereposztása ezzel szemben telitalálat: a népszerűségük csúcsán lévő Renée Zellweger és Catherine Zeta-Jones igazi nagybetűs sztárokként brillíroznak a szerepükben színészileg és zeneileg is. Queen Latifah Morton mamaként, John C. Reilly a celofánember Amosként ragadják magukhoz a reflektorfényt egy-egy szólódal erejéig, Richard Gere számára pedig igazi jutalomjáték a minden hájjal megkent pénzéhes ügyvéd szerepe – az ő esetében a csekély énektudást is elnézzük, még illik is a karakterhez. 

Kép a Chicago című musicalből

A Chicago nemcsak az elkötelezett musicalrajongók igényeit elégíti ki, tökéletes kapudrog a zenés filmektől ódzkodó embereknek, mivel zeneileg és történetében is nagyon távol áll a 40-es és 50-es évek idilli musicaljeitől; éppen az elidegenítő színpadias elemei teszik befogadhatóbba azok számára, akiket nagyon idegesít, ha a szereplők valós helyzetekben fakadnak dalra. A hagyományos musicalekkel ellentétben nem egy felemelő családi- vagy romantikus sztori, hanem maró társadalomkritika, ami gúnyt űz a showbusinessből, a gyilkosokból celebeket csináló médiából, a korrupt intézményekből és a sztárügyvédek ügyeskedése által irányított amerikai igazságszolgáltatásból is. Örökérvényű szatíra, de nem véletlenül él az emberek emlékezetében glamúros közönségfilmként: hasonló témákat jóval nagyobb súllyal dolgoztak fel olyan filmklasszikusok, mint a Hálózat (Network, 1976), a Született gyilkosok (Natural Born Killers, 1994) vagy a Majd megdöglik érte (To Die For, 1995), de még a Kabaré is sokkal lehangolóbb képet fest az emberiségről és a revüénekesek sorsáról. Bár az alapmű sok lehetőséget kínál a modernizálásra – még egy feminista értelmezést sem lehetetlen ráaggatni –, Marshall a minimális narratív eltéréseket leszámítva a teljesen szöveghű, áthallások nélküli adaptáció mellett döntött, amire lehet kihagyott ziccerként, de a kortalanság biztosításaként is tekinteni. 

Kép a Chicago című musicalből

Arra, hogy az utóbbi pár évtizedben milyen ritkaságszámba megy egy ilyen sikeresen megfilmesített Broadway-musical, Marshall karrierje is kitűnő példa: az erős játékfilmes rendezői debütálása óta két hasonló próbálkozásba, a Kilenc (Nine, 2009) és a Vadregény (Into the Woods, 2014) adaptációjába is beletört a bicskája. De nemcsak Marshall pályafutása a be nem váltott hollywoodi ígéret, a Chicago [a bemutató idejéből származó kritikánk ide kattintva olvasható] diadalmenete sem hozta el a filmmusicalek újbóli felfutását. Pedig nemcsak kritikai- és Oscar-sikert ért el: 306,8 milliós globális bevételével a műfaj csúcstartója volt a 2008-as Mamma Mia érkezéséig. Megnyitotta az utat kultikus színpadi musicalek filmváltozatai előtt, ám ezek többnyire vagy kifejezetten rosszul sikerültek, vagy hamar feledésbe merültek. Bár hatását, népszerűségét és műfajújító erejét tekintve a legjobb film Oscar-díját bezsebelni nem tudó Moulin Rouge az ezredforduló meghatározó musicalje, a Chicago is egyike a műfaj legjobbjainak.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.