Mindenhol jobb

Radu Ciorniciuc: Acasă, My Home / Otthonom

Már amikor azt hinnénk, hogy mindent láttunk, és román dokumentumfilm nem tud meglepni többé, a legjobb pillanatban jön egy-egy ilyen alkotás, mint az Acasă, és behúz egy gyomrost.

Bukarestről már eddig is lehet tudni, hogy kissé marquezi vagy borgesi hely, ahol nemcsak a józan ész, a társadalom (és már-már a fizika) törvényei is másképp működnek, hanem a konvencionális városrendezésé is. Bevallom, semmit sem tudtam a filmben szereplő helyről: amikor futtában átnéztem a programot, csak annyi maradt meg, hogy a Deltában lakik egy család, akit városra költöztetnek. Már ennyi is izgalmas egy doksi-szinopszisnak, de afölött bezzeg átsiklott a szemem, hogy ez a delta nem a Dunához tartozik, hanem Bukarest kellős közepén van. Pedig de. Na jó, nem a kellős közepén, de mégiscsak a városban, és csak a nemhivatalos gúnyneve a „Delta Văcărești”, igazából ma már Văcărești-i Nemzeti Parknak hívják, és egy átkosbéli félresikerült területrendezési/folyómederelterelési/árvízvédelmi terv maradványa. Egy ember által létrehozott tavacska a főváros közepén, annak minden tartozékával: flórával, faunával, vadregényes sással – és egy cigánycsaláddal. Kétoldalt gyorsforgalmi út van, a tőszomszédságában óriási betonszörnyek meredeznek, de benn, a „deltában” tényleg olyan érzésed van, mintha a természetben lennél. Nem is csoda, hogy Enache úr nejével és kilenc gyermekével mélyszegénységben, de mégiscsak egyfajta természetközeli idillben lakik itt, és az istenért sem hajlandóak onnan távozni.

A filmet rendezőként jegyző Ciorniciuc és csapata – Mircea Topoleanu operatőrrel – 4 éven keresztül követte a család történetét, a felgyűlt többszáz órányi anyagból sikerült lepárolniuk ezt a kilencven percet, ami miatt sokszor hiányérzetünk marad ugyan, de így legalább okosan szelektáltak, megpróbáltak felépíteni valamiféle ívet. A rendező elmondása szerint ők elsősorban nem dokumentumfilmesként vagy neadjisten antropológusként közelítettek a témához, hanem (jobb híján hívjuk így) szociális érzékenységű újságíróként. Aminek szinte kötelező része az is, hogy összebarátkoztak a családdal. Talán nem is lehetett volna másképp észrevétlenné tenni a kamerát, de ami annál is fontosabb: semmilyen antropológus nem lehet annyira embertelen, hogy ne tegye le a felvevőgépet, ha segíteni kell. Márpedig segíteni kellhetett, többször is: a hatóságok szemét szúrja, hogy a „nemzeti park” közepén egy putri éktelenkedik az elmaradhatatlan szeméttel, időnként lángrakapó náddal – és az áldott tudatlanság (a gyerekek egytől egyig analfabéták) bukolikus állapotában létező purdékkal, akiknek olyan az élete, mintha egy végtelenre nyúlt nyári vakáción lennének egy Fekete István-regényben. Szinte semmihez nem értenek a halászáson kívül, de hát minek is.

Ahogy annak lennie kell, az apa egészségi állapotának romlásával együtt a paradicsomból is kiűzetik ez a kilencgyermekes Ádám és Éva, betuszkolják a családot egy blokkba – zsigeri filmélmény azt nézni, amint a gyerekek elhipnotizálva bámulják a mosógép forgását, ugyanis olyat még sohasem láttak –, és hirtelen a problémáik a néző problémáihoz is közelebb kerülnek: a legidősebb fiú annak rendje és módja szerint saját lábra szeretne állni, lezajlik talán az első igazi apa-fiú vita, s felszínre törnek az elnyomott érzelmek. A szegény, de szabad emberekből megnyomorodott városi polgár lesz, de mintha a urbánus létnek is csak a rosszabb, stresszes aspektusait kapnák.

Gyönyörű film az Acasă (Otthon): egyetlen unalmas, beszélőfejes snittje sincs, lendületesen tud mesélni, s ezáltal kikezdi nemcsak azt, ahogyan a családról, de azt is, ahogyan a szabadságról (már nem) gondolkodunk. Nem esik a „szociálisan érzékeny” dokumentumfilmek ama hibájába, hogy folyamatosan lelkiismeretfurdalást próbál szítani: a bemutatott emberek nem megmentenivaló elesettek, hanem a saját életükre vonatkozó (hibás vagy sem, az más tál tészta) döntéseket meghozni képes személyek, akiknek csodálni vagy elítelni lehet makacsságát vagy egymáshoz való ragaszkodását. Nem is bohózat, ahol a beilleszkedni képtelen cigánycsalád csetlés-botlásain kacagunk (persze, azért van pár kusturicás jelenet vagy egysoros, amin gurulva fogunk röhögni), hanem egy mélyen humanista történet, „kényelmes közelségből” elmesélve. Amennyire inkompatibilisek Enachéék azzal, amit mi társadalomnak hívunk, annyira elkerülhetetlen, hogy mégis ennek a társadalomnak a részeként fogjuk fel őket. Fizikailag is a társadalom részei lesznek („bekerülnek” a vadonból), jogilag is felelősséget kapnak (a lakásért, ahová kerülnek), de lélekben mindvégig szabad deltalakók maradnak.

Az utóbbi évek egyik legjobb román dokumentumfilmje.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.