„Mindenki abból nyer, ha megtanulunk egymás mellett élni”

Interjú Nagy Viktor Oszkárral a Becsúszó szerelemről

Végre látható a magyar mozikban az Ötvös András és Gombó Viola Lotti főszereplésével készült focis romkom, amely az ultrák világába kalauzol. A film rendezőjével és társírójával, Nagy Viktor Oszkárral többek közt arról is beszélgettünk, mi a közös az ultrákban és egy civil szervezetben, miért lehet az Alul semmi és nem mondjuk A csodacsatár a Becsúszó szerelem előképe, és miért csak a menekültválság kirobbanásáig forgatott filmeket a menekültekről.

Fociztál?

Serdülőként a Gyöngyösi Spartacusban voltam igazolt labdarúgó. Akkor az NB III-ba tartozott, ma talán megye kettőbe.

Miért nem focista lettél?

Az a tehetség hiányzott belőlem. Csatárként kezdtem, aztán szép lassan kapus lettem, mert más nem akart. Nem vágytam rá, hogy focista legyek, csak szerettem focizni.

Arra vágytál, hogy egyszer focis filmet rendezz?

Sokáig nem jutott eszembe, hogy összekössem ezt a két szenvedélyemet, de a Becsúszó szerelmet se gondolom focis filmnek, amennyiben nem sportfilm, hanem vígjáték.

Eredetileg dokumentumfilmet terveztél az örökbefogadásról. Hogyan lett ebből a fociultrák világában játszódó romantikus komédia?

Amikor a kisebbik lányom bölcsibe járt, az egyik csoporttársának az anyukája a TEGYESZ-nél (Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat) dolgozott, és ő mesélt nekem az örökbefogadási procedúráról. Leginkább az érdekelt, hogy amikor a szülőket kikérdezik, milyen gyereket szeretnének, nem hivatalosan azt a kérdést is felteszik, hogy elfogadnának-e roma gyereket. Ez egy erős drámai szituáció, mert olyan emberekben is felszínre hoz dolgokat, akik toleránsnak tartják magukat. Erről akartam dokumentumfilmet forgatni, és végigkövetni a folyamatot több szereplő szemén keresztül. Le is ültünk a Campfilm producereivel, László Sárával és Gerő Marcellel, akikkel már több filmet csináltunk együtt, de hamar arra jutottunk, hogy inkább játékfilmet forgatnánk. Az örökbefogadás slágertémának számít a dokumentumfilmesek körében, így eredetibbnek tűnt játékfilmben feldolgozni a kérdést. Ez párosult az ambíciómmal, hogy sok-sok dokumentumfilm után visszatérjek a játékfilmezéshez.

Az első beszélgetésen az is eldőlt, hogy könnyedebb hangvételű filmet szeretnénk csinálni. Ötleteltünk, milyen típusú emberek szerepelhetnének a filmben, és felmerült, hogy mi lenne, ha egy fociultra szeretne örökbe fogadni, és megkérdeznék, hogy elfogad-e cigány gyereket, és mivel a felesége nagyon szeretné, bevállalja. Ezen aztán nevetgéltünk, mert annyira kínos szituációnak tűnt, a vicces hangvétel pedig sokkal izgalmasabbnak, hiszen evidens lenne drámai filmet forgatni a témából. Az atipikus megoldásokat kerestük.

Miért volt fontos számodra, hogy egy vígjátékhoz is kvázi-dokumentumfilmes előtanulmányokat folytass, és ellátogassatok lányotthonokba és ultrákkal interjúzzatok?

Amikor ötleteltünk, olyan dolgok jutottak eszünkbe, mint bárki másnak. Egy filmhez ennél mélyebb tudás kell. Semmiképp se szerettünk volna felszínes megközelítésű, térdcsapkodós vígjátékot csinálni, az volt a cél, hogy a filmnek legyen egy jól megfogható társadalmi üzenete az együttélésről. Sokrétű, gazdag anyagot bányásztunk ki. A kutatómunka a színészeknek is sokat segített, hogy bele tudjanak helyezkedni a történetbe.

Van egy képünk az ultrákról: ez mennyire fedi a valóságot?

Az volt a kiindulópontunk, hogy a fociultrák megszállott, nagydarab, kopasz, szélsőjobbos, külvárosi panelgyerekek, de kiderült, hogy ez a világ sokkal árnyaltabb ennél. Hajdu Szabolcs karakterét például egy valós emberről mintáztuk, aki ügyészként dolgozik, és maszkban jár az egyik NB I-es csapat ultráival a meccsekre, mert nem szeretné, ha a munkahelyén ez kiderülne. Megismertük azt is, milyen értékei vannak ezeknek a csoportoknak a lokálpatriotizmustól az egymással szembeni szolidaritásig. A valahová tartozás érzése talán a legnagyobb varázs. Összetartó közösség az ultráké, ha valamelyikük bajba kerül, anyagi gondjai vannak, válik, vagy kirúgják a munkahelyéről, segítenek egymáson. Olyan szociális védőhálót alkotnak, mint egy család, és sokszor úgy működnek, mint egy civil szervezet. A Kispesti Honvéd ultrái például minden évben egy nagyobb összeget adományoznak a kerületi kórház gyermekosztályának. A másik oldalon pedig ott van az, amiről a fociultrás filmek is szólnak, hogy egy ponton túl nem lehet azonosulni az ultrák világával, a rasszizmussal, az erőszakkal, a kirekesztéssel. Ekkor következik egy meghasonulás, feleszmélés, majd szakítás.

Hogyan nyitottad meg az ultrákat? Nem tartottak tőle, hogy kitárulkoznak neked, és aztán negatív színben tűnnek majd fel a filmben?

Kitárulkoztak, de azért nem fogadtak be maguk közé. A bizalomhiány miatt nehéz volt a kapcsolatfelvétel, ismerősök ismerősei ajánlottak be minket. Az ultrák nincsenek jó véleménnyel a médiáról, és arról, hogy milyen képet festenek róluk, de hiányzik is belőlük egy belső tükör. Meggyőződésük, hogy a társadalom előítéletes velük szemben, de azt nem veszik figyelembe, hogy ennek tapasztalati előzményei is vannak.

Nekünk szerencsénk volt, mert beszéltünk olyan ultrával, aki sok történetet mesélt, és olyan öniróniával, amivel mi is tudtunk azonosulni. Azt mondta, az ultráknak van egy erőt sugárzó megjelenése, a „mindent a csapatért” megszállottságnak pedig egy szépsége, de ez valahol lúzerség is. Vannak fontosabb dolgok is az életben, mint kijárni az U17-es edzésre szakadó esőben.

A filmben is rámutattok az ellentmondásra, hogy az ultrák a kisebbségekkel szemben gyakran előítéletesek, de a csapatukban játszó fekete focistákat ünneplik.

Ez a kettős mérce, ami rávilágít, hogy a rasszizmus egy ideológia. Az ultrák körében is működik a birkanyáj-pszichológia. Ha sokan vannak együtt, jól tudnak utálni másokat, de ha elbeszélgetsz velük egyesével, kiderül, hogy van bennük tolerancia. Persze vannak olyanok is, akik ha meglátnak az utcán egy cigányt, azonnal meg akarják verni, de ez a ritkább. A birkaszellem hatása, hogy a lelátón cigányoznak, buziznak, zsidóznak, mert akkor ehhez a közösséghez tartoznak, de amúgy semmi bajuk a melegekkel vagy a romákkal, sok migránssal is jóban vannak. Erről is szól kicsit Gyula története a filmben.

A focifilmnek  erős hagyománya van Magyarországon A csodacsatártól a Két félidő a pokolban-on keresztül a 6:3 avagy, játszd újra Tuttiig. Ebből mennyit tudtál meríteni?

Nem sokat. Ezek a filmek inkább a fociról szólnak, a miénk nem. Inkább romantikus komédiákat néztem, és végigvettem a magyar romkomok történetét a hangosfilm születésétől a mai napig, sok elméleti munkát is olvastam a műfajról. A romkom különösen sikeres zsáner Magyarországon, és a műfajevolúciós elméletek szerint kifejezetten fejlett formát ért el nálunk, mert a nagy múltja miatt kialakult már egyfajta önreflexiója. Ennek köszönhetően több benne a játék, a kísérletezés lehetősége is.

Te milyen műfaji szabályokhoz ragaszkodtál és mikkel akartál szakítani?

Az a történet, hogy a végén összejönnek, alapvetően tetszett. (nevet) Ha úgy vesszük, hogy az Annie Hall is romantikus komédia, akkor ez nem egy műfaji dogma, de én szerettem volna egy olyan filmet csinálni, ami happy enddel zárul. Eddig egyik filmem se úgy végződött, miközben úgy gondolom, én egy happy endes csávó vagyok. Szerettem volna szélesebb közönséghez eljutni, és csinálni egy filmet, ami anyámnak is tetszik.

Több kockázat abban rejlett, hogy a szereplőink nem a felső-középosztály tagjai, mint a magyar romantikus komédiák többségében. Némely hazai romkomban ezzel jár valamiféle sterilitás is, mert nem foglalkoznak társadalmi vonatkozásokkal, ami persze vonzó lehet a nézőnek, hiszen egy szép világot lát, ami elvarázsolja. A mi filmünkben ezzel szemben hétköznapibb embereket látunk, nagyobb a jelentősége, hogy kinek mi a foglalkozása, és milyen környezetben élnek.

Fontos volt az is, hogy jól megfogalmazzuk a filmet színészileg. Vicces filmet akartunk forgatni, de olyat, amiben vannak érzelmek, és azokat minél realistábban fejezik ki. Ez ízlésbeli kérdés, de számomra attól hiteles egy történet, ha a színészekről elhiszem, hogy tényleg abból a környezetből jöttek. Ez folyamatos egyensúlyozást igényel: egy romantikus komédia nem lehet hiperrealista, mert akkor nem működnek a poénok, ezért el kell tolni egy picit harsányabb irányba, de meg is kell őrizni valamit a hitelességből, hogy jó legyen a film.

A magyar romkomok képileg is gyakran sterilek.

Arra törekedtünk, hogy legyen levegője a filmnek. Ez egy színészcentrikus film, ezért az volt a cél, hogy ők kényelmesen létezzenek ezekben a terekben, miközben a helyszínek hangulatát is vissza tudjuk adni. Leginkább az Alul semmiből inspirálódtunk, ami egy klasszikus angol szociofilm, de humoros történetet mesél el a sheffieldi ipari környezetben. Ez a kettősség szépen megmutatkozik a képi világában is. Amikor bemutat egy munkáscsaládot, nem arra törekszik, hogy a környezet nyomorát emelje ki, mert a történet sem ezzel foglalkozik, a szereplők nem a társadalmi osztályukból akarnak kitörni. Látszik a szegénység a ruhákon, de közben jó nézni őket. Nem lehúz, hanem valamiféle esztétikát ad a szegénységnek. Mi is ezt a kettősséget akartuk kidomborítani.

Említetted, hogy színészcentrikus a film. Rájuk is írtátok a szerepeket?

Nem, de Ötvös András neve már korán felmerült a forgatókönyvíró-társam, Bárány Marci részéről. Azon kívül, hogy nagyon jó színész, vicces és szerethető is, és nekünk fontos volt, hogy a főhősünk ne veszítse el a néző szimpátiáját. A forgatókönyvet olvasva picit féltünk ettől, de Ötvös Andrisnak olyan a személyisége, hogy tökéletesen ellensúlyozza Gyula ellenszenves dolgait. A női főszereplőnk sokáig nem volt meg, mert eredetileg roma színésznőt kerestünk, de sajnos kevés van belőlük a pályán, ráadásul a történet szerint egy 18 éves lányt kellett eljátszani. Arra gondoltunk, hogy keresünk majd egy amatőr színészt, úgyis sokat forgattam korábban civilekkel, és csináltunk is castingokat, de nem találtunk jó szereplőt. Hoztak magukkal egy erős személyiséget, jelenlétet, ami bizonyos filmekben jól tudna működni, de ez a műfaj nem bírta el őket. Nagyon elvitte drámai, realista irányba. A civileknek általában egyfajta arca van, egy dolgot tudnak jól csinálni, és arra kell építeni a filmet, de ebben a szerepben sokféle érzelmet kellett eljátszani, ami profi színészi alakítást igényelt.

Gombó Violát ajánlották nekünk, aki a Színműre jár. Vele az volt a probléma, hogy túl szép, ráadásul kifinomult, nem konfrontatív személyiség, és azon gondolkoztunk, hogyan lesz belőle ez a hülye kiscsaj a filmben. A filmvégi Lüszink volt meg az ő személyében, és azon kellett dolgoznunk, hogy a film eleji is meglegyen. Ezért elmentünk együtt gyerekotthonokba, találkoztunk lányanyákkal, és Viola ezekből a tapasztalatokból építette fel Lüszit, hogy a ruhája, a szempillái vagy a frizurája olyan legyen, ahogy ezek a lányok szoktak kinézni. Kaptunk olyan kritikát is, hogy Viola túl jól néz ki a szerephez, de ez is egy sztereotípia. Az emberekben az a kép él, talán részben a régi magyar filmek miatt is, hogy az intézetis roma lányok csenevész, rosszarcú lányok, de nekem más volt a tapasztalatom. Adnak a külsőségekre, nem toprongyos Twist Olivérként botorkálnak az utcán.

Akadtak atipikus választások is a castingban, például Hajdu Szabolcs, akiről el kellett hinnünk, hogy az ultrák és a bíróságok világában is otthonosan mozog, vagy Stefanovits Angéla, akiben az tetszett meg a humora mellett, hogy jó kontrasztot képeztek Ötvös Andrissal. Az ultracsapatnak pedig a szerethetőségét akartam megőrizni. Thuróczy Szabolcs egyértelmű választás volt, ő a filmszínészek között is kimagaslóan természetes alakítást szokott nyújtani.

Az Apaföld című játékfilmeddel debütáltál, aztán évekig dokumentumfilmeket készítettél, de az évek során kicsit belefáradtál ebbe. Miért?

A dokufilmezés rettenetesen kimeríti az embert lelkileg és fizikailag is. Folyamatos jelenlétet követel, és rugalmasságot, hogy bármikor tudj menni forgatni. Amikor az embernek családja lesz, más prioritások is belépnek az életébe, és nem engedheti meg ezt feltétlenül magának. A jelenlegi élethelyzetemhez jobban passzolnak a tervezhető forgatások.

A menekültválság kirobbanása előtt több filmet is forgattál  a menekültekről. Honnan jött az érdeklődés?

László Sárit érdekelte nagyon ez a téma, akivel együtt jártunk az SZFE rendezőszakára, engem nem kifejezetten. A menekültek, bevándorlók nem voltak még részei az életünknek. Sári kezdeményezésére vettünk részt egy projektben 2007-8 körül, a debreceni menekülttábor lakóiról kellett önarcképeket csinálnunk. Az a pár hét, amit ott töltöttünk, meghatározó élmény volt. A húszas éveim közepén ért, amikor fokozottan nyitott voltam és kíváncsi, és rengeteg emberrel találkoztunk a koszovói menekülttől a pakisztániakig. Az volt a terv, hogy adunk nekik egy kamerát, és magukról forgatnak portrékat, de a rövid határidő miatt ez nem volt kivitelezhető, így mi készítettük el az önarcképeket. Ez lett aztán a beugrónk az HBO-hoz, ahol mi forgathattuk le az egyik első saját gyártású dokumentumfilmjüket 2011 környékén Két világ közt címmel.

Utána az egyik film nyitott kaput a következőre, mert a készítése során előjött egy új megközelítési lehetőség vagy egy új ismeretség, ami új filmtervhez vezetett. Összesen három filmet forgattam a témában, a Két világ köztöt, a Felsőbb parancsot és a Hivatalt. Már ezekben is érezhető az elmozdulás: a Két világ közt még egy klasszikus, beszélőfejes dokumentumfilm, a Felsőbb parancsra megfigyelő dokumentumfilm, a Hivatal pedig már fikciós film, erős dokumentarista jegyekkel és civil szereplőkkel. Ebben már megmutatkozott a vágyam, hogy visszatérjek a játékfilmezéshez.

Miért akkor fejezted be a témával való foglalkozást, amikor az berobbant a nyilvánosságba?

Három film után már nem láttam benne kihívást a magam részéről. Amikor berobbant ez a téma, azt gondoltam, nem annak van most ideje, ahogy én filmezek. Olyan szintű médiafigyelem irányult a menekültekre, minden újság minden riportere és kamerája rajtuk csimpaszkodott, hogy ebben a szisztémában nem akartam részt venni, és ott tülekedni még egy kamerával. Ez alkati kérdés is, nem vagyok oknyomozó újságíró, aki hirtelen tud reagálni ezekre a helyzetekre. 2015 körül azoknak a megfogalmazásoknak volt ideje, amikben a videóújságírás erős.

Azóta sokat változott a menekültek megítélése, helyzete. A te filmjeid még egy másik világról tudósítanak?

2015-ben a Keleti pályaudvar látványa, az egy helyen tömörülő menekültek tömege új élmény volt. De az, ahogyan együtt élünk, nem sokat változott azóta sem. Nem él jelentősen több bevándorló Magyarországon, aki pedig itt van, ugyanazokkal a nehézségekkel küzd, ugyanolyan körülményesen tud státuszhoz és munkához jutni, ugyanazokat az előítéleteket kell lebontania, a bevándorlási hivatal pedig ugyanolyan elképesztően bürokratikus és nehezen átlátható rendszer. Magyarország státusza sem változott, nem lettünk célország, nem akar idejönni senki.

A filmek nem annak az adott évnek szólnak, amelyben készülnek, hanem most is érvényesek. Lehet, hogy néhány szabály és paragrafus megváltozott, de ezek technikai kérdések. Én azt látom magam körül, hogy a napi szintű hergelés ellenére az emberek nem lettek kevésbé toleránsak, mint tíz éve. Óriási felelősségük van azoknak, akik ezzel a témával foglalkoznak a politikában, és nem szabadna uszításszerű szólamokkal dolgozniuk. Emberibb módon kéne megközelíteni a kérdést. Jó példa erre a Felsőbb parancsban a szabadkai lelkész, aki csomagokat visz a nyomorult körülmények között élő menekülteknek. Azt gondolom, ez a keresztényi magatartás, és nem az, ha magukra hagyjuk és kirekesztjük ezeket az embereket.

A szociális érzékenység akkor is átszövi a filmjeidet, ha dokumentumfilmet, és akkor is, ha romantikus vígjátékot rendezel.

Nem gondolom, hogy különleges lennék. Szerintem az a normális, ha az embernek problémája van azzal, ha valakit megkülönböztetés ér, amiért máshonnan jött, másképpen néz ki, vagy másképpen él. Mindenki abból nyer, ha megtanulunk egymás mellett élni.




Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.