Mindent anyámról

Hajdu Szabolcs–Török-Illyés Orsolya: Obiectiva Theodora

Török-Illyés Orsolya kitett elénk egy életet: az édesanyjáét, Illyés Kingáét, akit húsz éven át megfigyelt a Szekuritáté. Hajdu Szabolcs pedig hangjátékot rendezett belőle.

Nemrég az erdélyi magyar kulturális közélet egyik ismert alakja, amikor lakásán meglátogattam, váratlanul elém rakott egy vaskos papírhalmot. A megfigyelési dossziéja, mondta, pontosabban annak az a (kisebb) része, amelyet hajlandóak voltak a rendelkezésére bocsátani az állambiztonsági levéltárban, nyugodtan nézzek bele, ha érdekel. Némi akasztófahumorral hozzátette, tulajdonképpen hálás kellene lennie a szerveknek, amiért ilyen alaposan dokumentálták életének egy bizonyos szakaszát, amelyet az emlékezet ekkora pontossággal nem tud megőrizni. Eleinte vonakodtam, épp azért, mert sejtettem: nem akármilyen szakadékok nyílhatnak meg, ha ilyen módon tekintünk bele egy ember privát életébe; de a kíváncsiság – a felém áramló bizalom jóleső érzésétől megtámogatva – erősebbnek bizonyult. Nem is érzékeltem, pontosan mennyi idő telhetett el, de – túl a jelentésekből felsejlő árulásokon, megalázásokon, intrikákon, a kiszolgáltatottság fullasztó érzetén – szédülten tettem le végül a több száz oldalnyi iratot tartalmazó dossziét.

Mindezt csak azért mondom el, mert nagyon nem irigylem Török-Illyés Orsolyát.

Neki ugyanis a saját családtörténetének démonaival kellett megbirkóznia. Édesanyját, a 70-es, 80-as évek ismert – és főként versmondóként kultikussá vált – erdélyi színésznőjét, Illyés Kingát mintegy húsz éven át figyelte meg a hírhedett román állambiztonsági szolgálat, a Szekuritáté, mint „nacionalista, irredenta elemet”, akinek marosvásárhelyi lakása afféle találkozóhely gyanánt szolgált a kor magyar értelmiségi elitjének egy része számára. A megfigyelés a lehető legszorosabb értelemben értendő, bár nem teljesen pontos kifejezés, tekintve, hogy a Szekuritáténak a „célszeméllyel” kapcsolatos tevékenysége nem merült ki ennyiben, hanem aktív, tervszerű befolyásolási kísérletet is magában foglalt. A színművész ugyan sejtette, hogy megfigyelik, de hogy ennyire alapos, kiterjedt hálózat foglalkozik a személyével és munkásságával, már nem tudta – és lánya is csak a kétezertízes évek közepén szembesült ezzel, amikor kézbe vehette édesanyja mintegy 3000 oldalas lehallgatási dossziéját.

Mit kezdhet az ember egy ilyen teherrel? Vannak néhányan, akik közzétették a szekusdossziéjukat; Török-Illyés Orsolya és alkotótársa, Hajdu Szabolcs pedig művészként olyan meg- és feloldást találtak, amely túlmutat az egyéni sorstörténeten. A lehallgatási jegyzőkönyvekből, két évtized – pontosabban annak néhány kiragadott éve, a hetvenes évek közepe – lenyomatából rádiójátékot készítettek, amelyben a lehallgatott párbeszédeken, történéseken alig változtattak. Az Obiectiva Theodorát a Tilos Rádió tűzte nemrég műsorára, és továbbra is meghallgatható ezen az oldalon.

Maradva az anyag művészi „hasznosításánál”: lehetett volna ebből a témából – és még ezután is lehet – dokumentum- vagy nagyjátékfilmet készíteni; a hangjáték azonban alighanem a legadekvátabb forma ehhez a történethez. Éppen az eszközök korlátozottsága (vagyis a vizualitás hiánya) teszi igazán átélhetővé az élményt: úgy hallgatjuk – hallgatjuk kia mások életét, ahogyan az egykori szekustisztek hallgatták le a célszemélyt. Apropó „célszemély”: az is jó választásnak bizonyul, hogy az alkotók a címben meghagyták a román(osan hangzó) változatot: az obiectivában valahogyan ott rejlik a tárgyiasítás, a kiszolgáltatottság hangulata (a Theodóra Illyés Kinga második keresztneve és egyben megfigyelési fedőneve volt).

Valóban, miután elkezdünk elmerülni ebben az öt részre osztott hangfolyamban, egyre inkább hatalmába kerít az a kellemetlen érzés, hogy akiről itt szó van, az az ember voltaképpen nem a saját életét éli: az ő élete már mások „tulajdona” is, és ez, a diktatúra totális kontrolljának való alávetettség tapasztalata magáról a szabad akaratról alkotott képzeteinket ássa alá, teszi zárójelbe. És ez az örvény – természetesen nem függetlenül a hangjáték technikai megoldásaitól – egyre inkább magába húz, észre sem vesszük, hogy egy idő után már nem a rendszer működési mechanizmusainak megértési, feldolgozási szándékával hallgatjuk az Obiectiva Theodorát, hanem a személyes dráma, a sztori iránti leplezetlen kíváncsisággal – hogy voyeurökké váltunk, betolakodókká egy másik ember életében, aki ez ellen nem tud védekezni; ahogyan nem tudott védekezni az állambiztonsági erőszak ellen sem.

És hirtelen illetlennek érezzük azt, hogy tanúivá válunk egy magas hőfokon élő művész emberi és szakmai vesszőfutásának, magánéleti, családi gondjainak, szerelmeinek, csalásainak és csalódásainak, kétségeinek és önmarcangolásának, illúzióinak (lásd az idealizált Magyarország-képpel kapcsolatos, igen tanulságos epizódot) és kényszereinek („az nem úgy van, hogy ha akarok, odamegyek, ha nem akarok, nem megyek oda”, amikor behívnak a szekura), nappalainak és éjszakáinak, legvégül pedig anyává válásának: egyszóval annak, ahogyan valaki élni próbált abban a rendszerben, amely a hallgatást tette az egyetlen biztos túlélési stratégiává („soha, soha ne beszélj túl sokat!”). Ezt az érzést pedig csak növeli, hogy a nevek alig fikcionalizáltak, így azok számára, akik valamelyest ismerik a hetvenes-nyolcvanas évek erdélyi magyar színházi-irodalmi életét, nem nehéz beazonosítani „Váradi” Attilát, „Herczeg” Györgyöt, „Marosi” Andrást és másokat – akik egyébként olyan kiváló színészek hangján szólalnak meg, mint Zsótér Sándor, Máté Gábor, Trokán Nóra, Hegedűs D. Géza, Szilágyi Tibor; és mindenek előtt maga Török-Illyés, aki saját édesanyjának kölcsönözte a hangját.

És pont ez a diszkomfortérzés az, amely segít ráébreszteni arra, hogy amit hallunk, nem egyszerűen egy regényes élettörténet, hogy ez a közös drámánk, személyes és/vagy közösségi értelemben egyaránt, amelyhez valamilyen módon szükséges lenne viszonyulnunk. Nekünk, mindannyiunknak. Amíg még van tétje: hogy az a tudás, amit kéretlenül kaptunk kézhez arról a korszakról, a kollektív önismeretünk részévé tudjon válni, amit egyszer, talán, majdan „békévé old az emlékezés”. Aki meghallgatja az Obiectiva Theodorát, egyszeriben dermesztő valóságosságában érti meg Illyés Gyula sokat idézett versét, az Egy mondat a zsarnokságrólt:

„mert álmaidban/sem vagy magadban,/ott van a nászi ágyban,/előtte már a vágyban,//mert szépnek csak azt véled,/mi egyszer már övé lett;/vele hevertél,/ha azt hitted, szerettél”.

Török-Illyés Orsolya kitett elénk az asztalra egy életet: az édesanyjáét, és azt hiszem, kicsit a sajátját is. Rajtunk áll, mihez kezdünk vele.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.