Mit tesz a Netflix, ha pirosruhás spanyol tolvajokra bukkan?

Álex Pina: La casa de papel / Money Heist / A nagy pénzrablás

Jó érzéssel beemeli a nemzetközi porondra, és kevésbé jó érzéssel kissé kifacsarja. Nem baj, egyelőre élvezzük!

Bár Spanyolországban már 2017-ben zajos sikert aratott, 2018-ban pedig a Netflixre is bekúszott a Money Heist, a karantén kellős közepén akaratlanul is tökéletes időzítéssel robbant be a sorozat negyedik évada, így most már az is szembe találhatta magát a piros kezeslábasba öltözött, Dalí-arcú rablókkal, akik idáig nem tudták, hogy létezik a spanyol heist-sorozat. A Money Heist esete jól példázza, hogy a streamingszolgáltatónál olykor kifejezetten jó szimattal válogatnak egyes nemzetek sorozatai közül – ahogy azt is, hogy mi lesz egy ilyennel, ha a Netflix szemet vet rá.

Álex Pina elég nagy névnek számít a spanyol sorozatbizniszben – ő írta többek közt a Bebörtönözve című női börtönsorozatot, a Balfék körzetet vagy a Bárkát – naná, hogy a Netflix is felfedezte magának. A streamingszolgáltató forgalmazásában debütál májusban az új sorozata, a White Lines, később pedig a Sky Rojo is, nem véletlen, hogy a The Hollywood Reporter 2019-ben a nemzetközi sorozatszcéna legbefolyásosabb showrunnerei között sorolta fel a forgatókönyvírót. Mindezt annak annak köszönheti, hogy ő álmodta meg a spanyol királyi pénzverde kirablását, és nem mellesleg remekül ültette át mindezt képernyőre.

A 2017-ben, az Antena 3 nevű spanyol csatornán mutatták be az eredetileg két etapra bontott, összesen 15 részes rablósztorit a királyi pénzverde kirablásáról. Az akkor még kizárólag La casa de papel címmel illetett sorozat a hazai nézők körében egész nagy sikert aratott, de mégsem hozta azokat a számokat, amiket a csatorna producerei elvártak volna, így inkább nem kértek további évadokat. A Netflix külföldi sorozatok körül szaglászó orra viszont nagyon jó érzékkel fogott szagot, és a streamingszolgáltató rá is tette a kezét: kicsit kikomzetikáztatta, a 15 részből 22 rövidebb epizódot és két évadot csinált. Eleinte promó nélkül indult a Netflixnél, a sorozat egyik írója, Javier Gómez Santander szerint senki nem várt túl sok túl sokat ettől, hiszen rengeteg másik sorozattal együtt került be a kínálatba, és nem tartották esélyesnek, hogy pont erre kattintanak majd a nézők.

Mégis így történt: a Money Heist példátlan karriert futott be a Netflixen: a spanyol ajkú területeken nem meglepő módon imádták a nézők a sorozatot, de Európában és Amerikában is meghódította a nézőket a Dalí-maszkos bankrablók története. Ekkor indult be a Netflix gépezete igazán: ordít a sorozatról, hogy az írók két évadosra tervezték, hiszen a második évad záróepizódjával kerek egésszé áll össze a történet, a streamingszolgáltató azonban felkérte Pinát, hogy folytassa. Két hónap gondolkodási időt kért írótársaival, amikor inkább úgy döntöttek, hogy nem célszerű ilyen könnyen elengedni az aranytojást tojó bankrablókat, és végülis még van mit elmondani a szereplőkről, ezért rábólintottak. A legutóbbi, a negyedik évad áprilisban debütált a streamingszolgáltatónál – akkor már nem suvasztották el promó nélkül, hanem első helyen hirdették a Money Heistet. A Netflix nyilván zöld utat adott a folytatásnak is, amely a vírushelyzet miatt biztosan késni fog – többek közt mert az egyik főszereplő, a Raquel Murillót játszó Itziar Ituñois elkapta a koronavírust.

A történetben nincsen semmi új a nap alatt, egy igazi heistsorozattal van dolgunk – a Netflix kissé szájbarágósan az angol címbe is beleerőltette a szót, holott az eredeti cím Papírházat jelent: egy kissé bogaras zseni megtervezi minden idők legzseniálisabb rablását, amihez Spanyolország-szerte toboroz csupa bűnözőkből álló szupercsapatot. A páncélszekrények mellett morális kérdéseket is feszegetnek, a Professzor fedőnévre hallgató agytröszt ugyanis kijelenti, hogy a nagy pénzrablás valójában nem rablás, mivel a pénzverdében maguknak nyomtatják a pénzt, és különbenis, a bankok az igazi tolvajok, azoktól meg ugye nem bűn lopni. Illetve ott a főszabály is, miszerint senkit nem szabad bántani, így főhőseink a spanyol királyi pénzverdében barikádozzák el magukat napokra, ahonnan valahogy el kell majd tűnniük egy kamionnyi pénzzel együtt úgy, hogy a spanyol rendőrség a hadsereggel karöltve körbevette őket.

Olyan ez, mintha a spanyol Oceans’s Elevent néznénk, de szintén erős hasonlóságot mutat például A szökés című sorozattal is, hiszen a rablás mellett a szökés is elengedhetetlen bűnözőink számára ahhoz, hogy a jövőben ne egy börtön menzáján kanalazzák a finomfőzeléket, hanem a Bahamákon a kaviárt. Az összezártság alatt mindenki kimutatja a lelke fehérjét, kiderül, hogy a legzordabb bűnözőnek is arany szíve van, bezzeg a kanos bankigazgató egy igazi emberi pöcegödör. A hihetetlenül feszes és izgalmas tempót jó mértékben fűszerezik érzelmes jelenetekkel, a Money Heist tényleg az a sorozat, ahol néha az ember nehezen dönti el, hogy izguljon vagy zokogjon.

És bár mindez az egész sorozatot jellemzi, az első két évad élesen elkülöníthető a második kettőtől. Talán nem nagy spoiler, hogy egy párnapos rablást nem lehet a végtelenségig nyújtani, így a spanyol pénzverdében játszódó dráma a második évaddal véget ér. A forgatókönyvbe viszont itt szólt bele a Netflix és édesgette vissza az írókat, akik egy kicsit lustára vették ebből a szempontból a figurát: gyakorlatilag ugyanaz az alaphelyzet, a banda ismét beveti magát egy újabb kirabolnivaló impozáns épületbe, a Professzor pedig ismét iskolapadba ülteti őket. A második etap kristálytiszta biztonsági játék, amely abból főz, ami eddig is bejött, de legalább a jobbik fajtából: ha a harmadik évad első részében el tudjuk engedni azt, hogy jóformán ugyanazt a sémát látjuk más csavarokkal és nagyobb költségvetéssel, akkor hasonlóan izgalmas rablásnak nézhetünk itt is elébe. Mert az bizony látszik, hogy a Netflix határozott mozdulatokkal nyitotta meg a pénzcsapot a harmadik és negyedik évadra: ha lehet hinni a számoknak, akkor a folytatás epizódjai minden idők legdrágább spanyol sorozatrészei.

Szintén látványos a külső befolyás az egyes párbeszédeken: a második két évadban a polkorrektség jegyében már vannak melegek, transzgenderek, erőteljesen pengetik a feminista húrokat és még egy molesztálós ügy is belekerül – ezeken viszont érződik az izzadtságszag és az egyértelmű szándék: azért került bele, mert egy valamirevaló mai történetbe KELL az ilyen. A kis kifáradás a csavarokban is tetten érhető: vannak olyan fordulatok, amiket sokadjára lőnek el, ezért kiszámíthatóak. Ezzel együtt jócskán feltekerik a szappanopera-faktort is: főhőseink eddig is ráértek a szövevényes rablás mellett szerelembe esni, most a szakításokat és a szerelmi drámázásokat is sikeresen sűrítik bele szoros napirendjükbe.

Amiben viszont nagyobbat húz a második etap, az a rablóbanda mint a hatalom ellen küzdő ellenállók bemutatása. Itt már egyértelműen ők a spanyol nép Robin Hoodjai, akik rámutatnak a kormány és a hírszerzés mocskos módszereire. Arra, hogy mennyire nincs rendben a foglyok középkori módszereket idéző kínzása, miközben az első rabláskor zsákmányolt pénzt szórják a spanyol nép közt – nem véletlen, hogy a Bella Ciao című olasz partizándal ennyire összeforrt a Dalí-maszkosokkal. A sorozat egyik erőssége abban rejlik, hogy a heist-filmekre jellemző narratíva mellett a gazdasági és a társadalmi kontextus is előtérbe kerül. A kormányok és a bankok iránt érzett szkepticizmus aktualitása teszi kifejezetten maivá a sorozatot, amelyben ki is mondják, hogy a 2008-as válság után nem biztos, hogy mindig az a rabló, aki gépfegyverrel hadonászik.

Az érzékelhető kifáradás ellenére a második rablás is pofátlanul behúz: ugyan az első két évadot nem szárnyalja túl, még a megfáradt, néhol kissé erőltetett folytatás is odaszegez a képernyő elé. Ebben nagy szerepe van annak, hogy továbbra is remek karakterekkel van tele a sorozat, amelyeket izgalmas spanyol színészek alakítanak, olyan arcok, akiket nem láttunk már ezerszer a képernyőkön. Az újonc karaktereknek is sikerül jól belesimulniuk az összeszokott bandába, és a sorozatra oly jellemző flashbackeknek köszönhetően a második évad végén életét vesztő, valószínűleg a történet legjobb karakterét sem kell nélkülöznie senkinek. A Money Heist másik nagy erénye továbbra is a spanyol habitusban rejlik – ezt Pina is többször hangsúlyozta, mikor a sorozat nem várt sikeréről kérdezték: üdítő egy heist-történetben végre nem kifogástalan briteket, dörzsölt amerikaiakat vagy szótlan skandinávokat nézni, hanem állandóan rumosüveggel a kezükben táncoló és hangoskodó spanyolokat, akik a páncéltermekbe betörve sem hagyják otthon a fiesztahangulatot.

A Netflix nagyon jó szimattal érezte meg, hogyan kell egy, a hazai porondon ugyan népszerű, de a nem megfelelő számokat hozó, és emiatt elkaszált sorozatot beemelni a nemzetközi porondra. A La casa de papel megmaradt volna a spanyolok emlékezetében egy izgalmas hazai sorozatként, Money Heistként viszont a piros kezeslábas és a Dalí-maszk meghódította a világot. A Netflix beavatkozása a második évad után egyértelműen tapintható, pont ez a befolyás vesz vissza némileg a sorozat minőségéből, ennek ellenére továbbra is rendkívül szórakoztató. A streamingszolgáltató legnagyobb, elvitathatatlan érdeme inkább az marad, hogy felfedezte az első két évadot, ami viszont jóformán tényleg hibátlan.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.