Mit várunk a 2021-es TIFF-en?


A tavalyi visszafogott, teljesen szabadéri TIFF-hez képest most nemcsak, hogy visszatérünk a mozikba, de jubileumi fesztiválnak is nézünk elébe: mindennél nagyobb filmünnep lesz Kolozsvárott, amelynek gazdag programjából válogatni felér egy kínzással. Megpróbálunk segíteni ebben a cseppet sem könnyű feladatban.

A Spirál és a Magyar Nap

A TIFF menetrendszerinti Magyar Napját mondhatni „hivatalból” is várjuk, főként egy ilyen nyomorúságos év után, amikor mozik és egyéb nyilvános vetítési alkalmak híján nagyon nehezen vagy egyáltalán nem lehetett hozzáférni a friss magyar filmterméshez. Ráadásul a versenyprogramban is izgulhatunk magyar filmért (Horvát Lili: Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre), megnézhetünk mozivásznon egy igazi klasszikust, Huszárik Szindbádját, és tapsolhatunk Szabó István életműdíjának a zárógálán, de csak miután megtekintettük a Zárójelentést, és beültünk az Oscar-díjas rendező mesterkurzusára.

A fesztivál teljes magyar filmes felhozatalát nem soroljuk fel tételesen, itt böngészhető.

Miért emeljük ki mégis a Spirált? A válasz egyszerű: mert – kicsit – a miénk. Erdélyi magyar filmalkotó ritkán kapott lehetőséget, azaz pénzt, paripát, fegyvert az elmúlt évtizedekben, hogy nagyjátékfilmet rendezhessen. A kolozsvári Felméri Cecíliának ez sikerült, magyar–román koprodukcióban, vegyes színészgárdával, európai támogatásból (is) készíthette el sajátos hangulatú tóparti háromszögtörténetét. A Spirál néhány díjat már hazahozott különböző fesztiválokról, a magyarországi közönségnek is alkalma volt megtekinteni, romániai „ősbemutatója” viszont most lesz, a TIFF-en. (pazs)


Dél-koreai filmek

[Telihold/Szupernóva] Minden évben azzal kezdem a friss TIFF-katalógus kivesézését, hogy végigfutok a programon: hány dél-koreai filmet sikerült elhívjanak Kolozsvárra. A tech-szuperhatalom alkotói már évtizedek óta olyan minőséget tudnak szállítani, amit csak a korábbi, streamingipar által mára elbutított amerikai filmgyártás tudott, ám annak a klisés tartalmai nélkül. A TIFF-re hívott dél-koreai mozik mindig ütnek, mindig megcibálják a néző szemét és lelkét, igazi tour de force mindegyik. És valamiért gyanúsan vonzódnak a krimi/thriller műfajmezsgyéhez. Idén Hong Eui-jeong debütfilmje, a független bűnügyi Voice of Silence (kb. A csend hangja, románul Vocea tăcerii címen kell keresni) lesz terítéken, már a premisszája is izgalmas: két lecsúszott pasasnak az a munkája, hogy bűntettek helyszínét takarítják el a helyi maffia számára, még mielőtt a rendrőség odaérne ujjlenyomatot gyűjteni. Egyik nap ott találnak egy lányt, akit az elrablói véletlenül hagytak ott a testvére helyett.

A másik dél-koreai alkotás idénről a veteránabb Woo Min-ho filmje, a The Man Standing Next (románul Atentat la președinte címen szerepel a programban), ami mitadisten, megintcsak bűnügyi thriller, ám ezúttal kosztümös miliőben, konkrétan 1979-ben játszódik. A dél-koreai kémelhárítás elnöke azzal szembesül, hogy elődje egy csomó államtitokkal és egyéb aktákkal Amerikába szökött… Sok üldözésre, kemény morális döntésekre, feszes dramaturgiára számítok hát idén is, no meg némi fröccsenő vérre. (jbn)


Agustí Villaronga: El vientredel marThe Belly of the Sea / În pântecul mării

[Fókusz: Spanyolország] Az elismert mallorcai rendező legújabb, katalán nyelvű filmje megtörtént eseményt dolgoz fel: 1816-ban a Medúza nevű francia fregatt zátonyra futott Mallorca és Szenegál partjai közelében. Elégséges mentőcsónak híján a hajótöröttek tutajt eszkábáltak maguknak, amelyre szinte 150-en kapaszkodtak fel – de közülünk mindössze tucatnyian értek végül partot. A hajótöröttek túlélésért folytatott küzdelméről, elkeseredéséről, kannibalizmusról, általában a túréshatára legszélére sodródott emberek reakcióiriól szóló erőteljes filmdráma rendezője eddigi legszemélyesebb és legszabadabb munkája – nyilatkozta Villaronga egy spanyol lapnak még a forgatás idején. Mi hiszünk neki, kíváncsiak vagyunk a Fekete lelkek, A tenger és az Üvegkalitka rendezőjének új filmjére (ezt a hármat is a TIFF-en láttuk). (bk)


Hrisztosz Niku: Mila / Apples

[Verseny] Hrisztosz Nikut km című, sok európai fesztivált bejárt rövidfilmjén túl elsősorban rendezőasszisztensi minőségében ismerheti a szakma, hiszen az utóbbi pár évben olyan rendezők jobbkeze volt, mint Jórgosz Lánthimosz vagy Richard Linklater. Apples című debütfilmje a pandémia által váratlanul aktuálissá vált, ugyanis Aris nevű, harmincas főszereplője egy amnéziát okozó világjárvány következtében vesz részt egy gyógyulási programon, amelynek célja a betegek új identitásának felépítése. Első ránézésre nagyon „lánthimoszi” az alaphelyzet (gondoljuk csak A homár hoteljére), de az előzetesből úgy tűnik, Nikou visszafogottabb, kimértebb eszközökkel viszi ezt az alapvetően szatirikus alapsztorit a komédia irányába. Kíváncsian várjuk! (ik)


Uberto Pasolini: Nowhere Special / Az örökbeadás / Un loc ca oricare altul

[Szupernóva] Uberto Pasolini nevét nemcsak filmtörténeti szempontból patinás hangzása miatt jegyeztem meg több mint egy évtizede, hanem mert a TIFF-en volt szerencsém látni a Machan című, 2008-as, keserédes remeklését; majd – szintén itt – a 2013-as Csendélet (Still Life) című, a maga csendes líraiságában megrázó drámáját – úgyhogy az olasz rendező-producer neve összeforrott valamiképp a kolozsvári fesztiváléval. Finom humora, együttérző iróniája, mélyen emberi (de csöppet sem érzelgős) érzelmessége: ezek a védjegyek teszik emlékezetessé az új filmekkel viszonylag ritkán jelentkező alkotót.

Idén viszont a TIFF nézőinek alkalmuk lesz megtekinteni a legfrissebb filmjét, amely témáját, hangvételét tekintve az ezelőtti munkáját idézi. Egy fiatal, egyedülálló apa és gyermeke kapcsolata áll a középpontban; a férfinak csak hónapjai vannak hátra az életéből, elindul hát, hogy megkeresse kisfia számára a tökéletes családot, mindezt úgy, hogy a gyerek ne érzékelje a helyzet tragikumát. Ha szabadulni szeretnénk a TIFF-re oly jellemző extravagánsabb, kísérletezőbb filmek „szorításából”, és megnézni egy halkszavú, a humánumot előtérbe helyező történetet, Az örökbeadás valószínűleg jó választásnak bizonyul majd. (pazs)


Philipp Yuryev: The Whaler Boy / Vânătorul de balene

[Verseny] A TIFF versenyszekciójában helyet kapott orosz elsőfilmes rendező, Philipp Yuryev (Filip Jurjev), a The Whaler Boy-jal (kb. A bálnászfiú) eklektikus ötvözettel kecsegtet. Filmjében egy bányavadász falu szolgál helyszínként, története pedig egy vidéki izoláltságba szorult tinédzser srácról szól, aki életében először találkozik az internet világával, ám a nagy felfedezés hamarosan a szexchatek rabjává teszi. Yurvey rendezése meglehetősen izgalmas alkotásnak ígérkezik, ahol a coming of age-történet kiegészülni látszik egy képletes szüzességgel, hiszen főhőse nem csupán a kamaszkor szexuális frusztrációnak van kitéve, hanem a web 2.0 és a külvilág ismeretlen csábításainak is. (fb)


Daria Woszek: Maryjki / Marygoround

[Verseny] Az elsőfilmes Daria Woszek a lengyel abortusztörvény szigorítása miatt kirobbant tiltakozások kellős közepén mutatta be a női test változásait, a női test feletti szabad rendelkezést és szexualitást középpontba állító tabudöntögető filmjét. A menopauza küszöbén álló agnosztikus Mary, aki nem mellesleg Szűz Mária szobrok lelkes gyűjtője, nőgyógyászati vizsgálatát követően egyre furcsábban kezd el viselkedni, fantáziája egyre élénkebb lesz, érzékei kifinomulnak, furcsa kalandokba keveredik. Forrófejű unokahúga váratlan betoppanása további bonyodalmakhoz és a két nő kapcsolatának újragondolásához vezet. A hormonális változások következtében fellépő látomások saját testével kapcsolatos fontos döntések meghozatalára késztetik az ötvenéves nőt. Szürreálisba hajló, női szereplehetőségekre rákérdező őrült fekete komédia Lengyelországból. ()


A Tobias Lindholm-maraton

[Folyt. köv.] A Még egy kört mindenkinek rendezője igazán elégedett lehet az elmúlt egy évvel, hiszen mondhatni minden létező filmes díjat elnyert. A TIFF ennek örömére – vagy talán A kommuna, A vadászat vagy az Emberrablás emlékére – egy Lindholm-minisorozatot is műsorra tűzött: megnézhetjük majd The Investigation című, true crime-típusú, 2020-as miniszériáját, amelynek története Jens Møllert követi, amint ő a koppenhágai rendőrség gyilkossági csoportjának vezetőjeként Kim Wall svéd újságíró meggyilkolásának ügyében nyomoz. (bk)


A Rohmer-retrospektív

[Close-up Éric Rohmer] Bergman és Fellini után idén Éric Rohmer filmjeibe menekülhetünk a kolozsvári hőség elől a fesztivál ikonikus rendezőket bemutató szekciójában.  A francia újhullám kevésbé ismert alkotója 83 kis- és nagyfilmet számláló életművével  semmivel nem marad el a rocksztár Godard, vagy a közönségkedvenc Truffaut mellett. Talán ő tekinthető a Woody Allentől Jim Jarmuschon át Joana Hoggig sokak által művelt „talkie” film egyik szülőatyjának, annak a műfajnak, amiben a szereplők végigdumálják az egész játékidőt, és közben nem igazán történik semmi. Rohmer menthetetlenül romantikus karakterei szeretnek és tudnak beszélni, élvezik a verbalitáson keresztül megismerni egymást, kapcsolataik újraszövődnek, majd megint szétválnak útjaik, mi pedig olyan, mintha nem is filmet néznénk, hanem magát az életet.

A TIFF idei retrospektív szekciójában láthatjuk a már klasszikusnak Éjszakám Maudnált (1969), a Claire térdét (1970), illetve még hat alkotást a 80-as, 90-es évekből. Talán nem véletlen, hogy idén a Rohmer-életműre esett a szervezők választása, hiszen személyes mégis könnyed, nyárszagú történetei vélhetőleg a szokásosnál több cinefilt vonzanak be a pandémiától súlytott idők után. Nem is beszélve arról, hogy francia újhullámos filmet moziban nézni önmagában ünnep. (ik)


Jonas Kærup Hjort: The Penultimate / Penultimul

[Telehold] A horrorfilmes szekcióban debütáló Jonas Kærup Hjort első egészestés filmje, a The Penultimate, könnyűszerrel az idei TIFF egyik legelvontabb filmjévé válhat. Az elemelt képi világra bazírozó dán rendező a percepció anomáliáival játszadozik, miközben hétköznapi hőse egy hatalmas, labirintusszerű épületben kóborol, saját realitásérzékét megkérdőjelezve. Hjort filmje vagy-vagy alapon lehet félrebicsaklott halálugrás, de akár pazar filmnyelvi kísérlet is, amely maradandó élménnyel ajándékozhatja meg nézőjét. (fb)


Dea Kulumbegashvili: Beginning

[Szupernóva] A grúz filmek visszatérő vendégei a TIFF-nek, sőt, ritkán távoznak üres kézzel, 2017-ben például a My Happy Family (r. Nana Ekvtimishvili, Simon Groß) című dráma nyerte a fesztivál fődíját. Dea Kulumbegashvili rendezőnő tavaly Cannes-ban versenyzett elsőfilmje a Szupernóva szekció üdvöskéje, és látszólag nagyon távol áll attól, amit a grúz filmről, sőt, talán attól is, amit az elsőfilmekről gondolunk. A rendezőnő 1:33-as képarányban filmezett, felkavaró drámája egy kisvárosban játszódik, ahol egy hitgyülekezet és egy extrémista csoport feszül egymásnak, kettejük közt pedig a főszereplő, egy Yana nevű közpékorú nő áll. Megosztó témája és merész stílusa miatt várjuk, nagy eséllyel a fesztivál egyik legvitatottabb filmje lesz. (ik)


Małgorzata Szumowska: Śniegu już nigdy nie będzie / Never Gonna Snow Again / Soha többé nem fog havazni

[3×3] A kortárs lengyel film egyik nagyágyújának legfrissebb filmje a sci-fi és a dráma határán egyensúlyoz. Főszereplője egy oroszul beszélő, csernobili születésű masszőr, aki egy varsói lakópark módos lakóinak nyújt szolgáltatásokat. Aranykezű, titokzatos, különleges és Alec Utgoff játékának köszönhetően kicsit hátborzongató jelenség is. A címbeli hó a hajdani atomreaktor hamujának a metaforája, és bár Zhenia nem radioaktív – ahogy a trailerbeli hivatalnok gúnyolódik vele –, mégis egy csomó szokatlan képességgel rendelkezik. Mivel Szumowska korábbi filmjeit is szerettük, ezt az újat is kíváncsian várjuk! (bk)


Prano Bailey-Bond: Censor / Cenzor

[Telehold] Bevallom, szeretem az erdélyi filmmel (Varga Katalin) debütáló, ám azóta „rendes” brit mozikat csináló, „niche-horror” rendezővé avanzsált Peter Strickland nosztalgiázó, a filmtörténetet formailag és történet szintjén is tematizáló kucifántos ijesztgetéseit. Nos, a Cenzor nem Strickland-film, de akár a Berberian Sound Studio folytatása is lehetne: az elsőfilmes rendezőnő filmje 1985-ben játszódik, és egy brit filmcenzor munkájába tekinthetünk be. No nem sokáig, hiszen a jóhiszemű filmbesorolási biztos felfedezi, hogy egy horrorfilm konkrétan az ő múltjáról szól. Mondani sem kell, hogy Alice-ként csusszan be a film nyúlüregébe, ahol valóság és fickió határai rendesen elkenődnek. Egy debütfilm mindig kétesélyes, de hátha ezúttal a rottentomatoes nem hazudik. (jbn)

tiff 2021 című dossziénkból:


Címkék

Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.