A hatszor tíz a huszonharmadikon jókislány afterpartija a rosszfiúval

Roger Kumble: After We Collided / Miután összecsaptunk

Az Anna Todd azonos című bestselleréből készült Miután (After) 2019-ben látott napvilágot, majd gyors egymásutánban, egy évvel később a folytatás is megjelent Miután összecsaptunk címmel. Habár az első rész maga a klisé netovábbja, a második résznek sikerült szintet lépnie. Valami ilyesminek képzelem az Alkonyat sorozatot fantázialények nélkül, és ami a fazék alján maradt, az kimeríti a filmipari veszélyes hulladék kategóriáját.

Az After széria egy Z-generációs szerelmi történet, amely a naiv Tessa Young és a macsó Hardin Scott között szövődik az amerikai campusélet dzsungelében. A Miután összecsaptunk ott kezdődik, ahol a Miután véget ér – míg az első rész felütésében a főhősnő mélyenszántónak szánt semmiségeit hallhatjuk, addig a második részben ugyanezt már hímnemű párja olvasatában élvezhetjük, ami akár érdekes indítás is lehetne; kár, hogy a film később tökéletesen megfeledkezik a nézőpontváltásról. A történet szerint karácsony tájékán járunk, Tessa épp gyakornokoskodni kezd egy könyvkiadó vállalatnál, és ki van virulva, mint Hamupipőke a bálba menet. Tudjuk jól, hogy tizenéves korban az első szerelem hajlamos elvenni az ember eszét, és a hormonok időnként indokolatlan szélsőségekre ragadtatják a fiatalokat, de talán ez sem elég magyarázat arra az éles váltásra, ami a főszereplő kislány életében végbemegy. Az első rész nagy árulása óta csupán egy hónap telt el, de Terézünk ezalatt – nyilván merőben szimbolikus jelleggel – száz százalékig lecserélte a ruhatárát (igaz, valljuk be, kissé meg is hízott időközben), és finomkodó szendeszűzből hirtelen féktelenül bulizó, kocsismódra káromkodó szexuális fenevaddá vált. Párja, Hardin ellenben maradt, aki volt: szakadt fekete pólókban masírozó, birtoklási vággyal túlfűtött, tesztoszteronban úszó, zavaros lelkű szívtipró, akinek teljes emocionális és motivációs bázisát egyetlen nyolcéveskori élmény határozza meg, és azóta legfeljebb a tetkói száma szaporodott. Elsősorban az ő karaktere miatt szokás a Miutánt korrelációba hozni A szürke ötven árnyalatával, amelynek a Miután sorozat afféle new adult verziójaként értelmezhető.

Na most azzal önmagában még az égvilágon semmi baj se lenne, hogy a játékidő úgy fele lényegében szoftpornó, hiszen a főszereplők nagykorúak, a szex közöttük kölcsönösségi és konszenzusos alapú, és ha valamit a filmek erényeként írhatunk jóvá, az az a tény, hogy Hardin minden impulzuskontroll-problémájával együtt is igazi úriemberként viselkedik az ágyban (meg az asztalon, meg a zuhany alatt stb.), türelmesen kivárva, amíg az ő Tessája elérkezettnek érzi a pillanatot szüzessége elvesztésére. Tinik szerelmi és szexuális életét feldolgozó opuszokra tehát igenis szükség van, csakhogy attól, hogy egy film elsősorban a tizenhárom éves, bimbózó leányok igényeit igyekszik kielégíteni, még nem szükségszerű, hogy igénytelen is legyen – de mégis az.

Egyfelől Tessa és Hardin kapcsolata rendkívül mérgező üzeneteket közvetít a nézők számára: a két főhős már két nagyjátékfilm óta kínozza egymást a maga kis kodependens sevele-senélküle kötelékében, miközben folyamatosan balhéznak a szüleikkel és lényegében egy szál igaz barátjuk sincs (Tessa friendzone-olt udvarlóit nem számítva), a tanulság mégis az továbbra is – és ezt nagyrészt környezetük felnőttjei is szentesítik – hogy ez így van rendjén, mert a történetük ettől romantikus. Ha hihetünk a témába vágó tengerentúli filmeknek (és hát miért is ne tennénk, ha tegyük fel, mi vagyunk a célközönség), az átlag amerikai tinifiú életében legalább egyszer csábít el ártatlan tinilányt fogadásból, az átlag amerikai tinilány pedig életében legalább egyszer verekszik össze az iskola területén egy másik lánnyal nevezett tinifiú miatt, és ez alól a Miután szupersztárjai sem kivételek. Azonkívül világukban minden más is mesebeli és hamis: Tessa például két munkanap alatt virágoztatja fel újdonsült munkahelyét pusztán azáltal, hogy együtt italozik egy kínai befektetővel; naná, hogy a szilveszteri bulira máris költözéssel egybekötött előléptetéssel örvendezteti meg elvileg keménykezű főnöke.

Másrészről a csapnivaló mondanivalón túlmenően a Miután összecsaptunk mint filmművészeti alkotás egy zsé kategóriás selejt; ennél ezerszer jobbat készítenek elsőéves filmszakosok amatőr színészekkel évközi vizsgafilmként. Rendezője, a műfajban harcedzett (Kegyetlen játékok, Édes kis semmiség, Csak barátok stb.) Roger Kumble – oldalán az ezúttal a forgatókönyvbe is belekontárkodó írónővel – a tinidrámák és a romantikus vígjátékok minden csontig koptatott frázisát egybegyúrta a kasszasiker érdekében. Míg a Jenny Gage rendezte első rész szimplán csak unalmas, sekélyes melodráma, csupa túlreagált, izzadtságszagú konfliktussal anya és lánya, apa és fia, lány és gimis szerelme, lány és főiskolai szerelme, lány és főiskolai barátai és így tovább között, addig a második rész már maximumon járatja a mesterségesen gerjesztett feszültséget és szenvedélyt, és olyan értelmetlen dramaturgiai fordulatokat is bevet, mint egy mobilozós közúti baleset. A legfeszengősebb jelenetek mégis azok, amikor a film humoros próbál lenni, méghozzá jellemzően erotikus helyzetekben.

A karakterek egyszerűen bénák, a színészi munka pedig hitványabb nem is lehetne: műkönnytől csillogó szemű, faarcú próbababák enyelegnek és civakodnak a teljes kínkeserves 95 perc alatt. A tökéletesen hiteltelen könyvmolyt Katherine Langford hugicája, Josephine Langford alakítja, míg a szintén irodalmi érdeklődésű, titokzatos rosszfiúnak hazudott sármőr szerepét a brit Hero Fiennes Tiffin nyerte meg. A sematikus mellékszereplők között felbukkan még karótnyelt egyedülálló anyuka (Selma Blair), fekete bőrű jótanuló fiú (Shane Paul McGhie), tinifiú-fantáziákat csigázó excentrikus leszbikus pár (Khadijha Red Thunder, Pia Mia) és egy igazi vérbeli latinó picsa (Inanna Sarkis) is; talán már csak az hiányzik, hogy Tessa autisztikus exéről (Dylan Arnold) kiderüljön, hogy titokban meleg. A második részben aztán az alaptörténet szereplőgárdájához néhány új karakter is csatlakozik, de minek is, hiszen a cselekményt lényegében egy centivel se gördítik tovább: Dylan Sprouse Trevorja például biztosan egy komoly fiatalember, elvégre szemüveget visel; Hardin apját és annak barátnőjét pedig teljesen új színészek alakítják, de ez úgyse tűnik fel senkinek sem. Az egyetlen valamire értékelhető alakítást talán a Hardin anyját játszó Louise Lombard nyújtja.

A film saját humora tehát leginkább kínosnak nevezhető, ellenben különös iróniát kölcsönöznek számára azok a jelenetek, amikor a szereplők irodalomról társalognak vagy éppenséggel klasszikus műveket citálnak – mintha Fitzgeraldot vagy a Brontë nővéreket egy lapon lehetne emlegetni azzal a puhafedeles szólásmondásgyűjteménnyel, ami a film alapját képezi. A magaskultúrába ágyazottság további ismérve, hogy ottalvós Ramones- meg Pink Floyd-pólók ide vagy oda, a sorozat kísérőzenéje végig súly- és színvonaltalan popzene (márpedig arról már Nick Hornby is megmondta, milyen káros az emberi lélekre) – hűen a regényekhez, amelyek – fun fact – eredetileg a One Direction nevű fiúzenekar és annak énekese által inspirált fan fictionként indultak a Wattpaden, de egye fene, ez már tényleg ízlés dolga.

Todd kisasszony Miután ciklusa összesen négy kötetet számlál. A Miután összecsaptunk nagyjából felénél már erősen kifelé kívánkoztam a moziból, ám az elődjéhez hasonlóan sajnos ismét cliffhangerrel ért véget, így várhatóan egy darabig még nem szabadulunk ettől a remekbe szabott sorozattól.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.