Moziláz Aradon


Az erdélyi filmgyártás történetében Kolozsvár, Temesvár és Nagyvárad mellett fontos szerep jutott Aradnak. Aki ezt az állítást megkérdőjelezné, vagy árnyékolná, az bizonyára nem szerzett tudomást Iosif Sîrbuț gyűjteményének egykori országos visszhangjáról.

A ’70-es évek végén az Aradi Állami Színház nyugalmazott díszletmestere sok éves gyűjtőmunkájának eredményeként megnyitotta az intézmény földszintjén az ország egyetlen vidéki színház-és filmtörténeti gyűjteményét bemutató, páratlanul gazdag állandó kiállítást. Sajnos a számtalan érdekes és értékes írásos és tárgyi dokumentum jellege, összetétele szemet szúrt az illetékeseknek és a gyűjteményt előbb áthelyezték egy jóval kisebb terembe, majd a lelkes színházi szakember halála után teljesen szétzilálták. Gheorghe Lanevschi aradi muzeológus hívta fel a figyelmet a gyűjtemény egyik 1858-ból fennmaradt plakátjára. A hirdetés szerint nálunk még alig ismert készülék, ún. „alettoscop” segítségével képeket vetítettek Aradon. A minden újdonságra fogékony Rozsnyai Mátyás patikus (az első aradi telefonkészüléket a lakásában szerelték fel) egy általa megvásárolt készülékkel 1877-ben üvegtáblára festett képeket vetített a ligeti pavilonban.

A Lumière testvérek párizsi mozgófénykép-bemutatója (1895. december) után, 1897. januárjában Josef Stiffler bécsi vállalkozó élőkép-vetítést tartott a Fehér Kereszt szállóban. A következő előadáson, 1897. június 18-án már 20 rövidfilmet láthatott az aradi közönség. Érdekes epizód, hogy míg Stiffler első vetítését óriási érdeklődés előzte meg, a rövidfilmekre kevésbé voltak kíváncsiak a helybeliek. Ennek oka egy szerencsétlen programtorlódás volt: aznap este avatták fel ugyanis a város elektromos közvilágítását. Az Arad és Vidéke napilap krónikása szerint „fényárban úszott a promenád”. A két jelentős esemény közül ez utóbbi bizonyult izgalmasabbnak, hiszen mindenkit érintett. Ráadásul néhai Ficzay Dénes aradi tanár-helytörténész kutatásai szerint az előbbi nem is volt annyira újdonság, hiszen az egykori vásárcsarnokban (ma Tribunul Dobra utca) és a Japán kávéházban (Cloșca utca főutca felőli sarka), illetve az Aradra látogató vándorcirkuszok sátraiban is olykor vetítettek pár perces mozgóképeket.

Egy másik, az újra fogékony vállalkozó, Zlinski András a Fehér Kereszt szálló téli kertjében tartott mozgókép-vetítést, viszonylag mérsékelt érdeklődés mellett. A helyszín utóélete viszont igencsak érdekes, hiszen később itt kapott helyett a város legnagyobb filmszínháza, amely bő hetven évig töltötte be hivatását.

Naszter György 1903-ban Arad város látképe címmel a belvárosról készített képeket mutatott be. Ez volt az első Aradon készült produkció. Hamarosan több is követte: A pécskai cigánysoron című 1905-ben készült el, de csak két évvel később 1907-ben, a filmszínházzá átalakított régi színházban, az Urániában vetítették. (Mellesleg az 1817-ben épült, akkoriban már csupán díszletraktárként használt, régi színház Steiner József építész tervei alapján nyerte el új rendeltetését, hiszen, többek közt, filmkabint is kellett építeni. Így lett 1907-ben az Uránia a város első filmszínháza, amely az 1960-as évek közepéig folyamatosan működött.) A megnyitón 13 rövidfilmet vetítettek Horovitz Gusztáv hírlapíró közreműködésével.

Az aradi Kossuth-szoborról 1909-ben rövidfilmeket forgattak, 1910-ben pedig az aradi választásokról készült pár perces filmösszeállítás. Szendrey Mihály (1866–1956) aradi színész (később több ízben társulati igazgató) rendezésében a budapesti Projectograph cég forgatta a Parasztlakodalom Aradon vígjátékot 1913-ban. A főbb szerepeket Győző Alfréd, Diósi Nusi, Delli Lajos alakították. Ugyancsak Szendrey ügybuzgalmának köszönhető a háborús években, az aradi várban internáltakról és hadifoglyokról készült dokumentfilm. Egy évvel később vetítették Kertész Rezső rendezésében a Budapesten és Aradon forgatott Le az álarccal! és a Van egy babácska című filmeket.

*

Az első világháború idején Aradnak már három mozgóképszínháza volt: az Urania, az Apolló és az Erzsébet (az egykori Választó, ma Șaguna utcában). A Deák Ferenc (Eminescu) utcában az ugyancsak nagyon modern Corso mozit 1931-ben nyitják meg. Ebben az évben a Víztorony közeli Central (korábban ARO, a háború után Caragiale) mozinak már nyári kerthelyisége is van. Az iparos kultúrotthon helyiségében (ma Bábszínház, Kamara Színház) működött több mint egy évtizedig a Savoy mozi.

Janovics Jenő visszaemlékezése szerint 1922-ben Nagyváradon és Aradon forgatták a Dollárcsibészek című vígjátékot, illetve az Aradi Színházi Társaság gyártotta Deák Albert rendezésében A modell című filmszkeccset. Az aradi városligetben forgatott Jancsi és Juliska mesefilmben jelenik meg az első erdélyi gyermekszínész, az aradi Mondjalled Szilvi, és ekkor jut filmszerephez a neves táncművész, Éghy Ghysa. (Tánciskolája volt Aradon, majd jóval később a Marosvásárhelyi „Szentgyörgyi István” Színművészeti Iskola mozgásművészeti tanára lett). A film operatőre Bertók József (1891-1972) volt, aki a némafilmgyártás neves hazai úttörői közé tartozik.

Egyébként ez a nevelési célzatú alkotás avatja fel a román vállalkozásként induló helyi Film-Didactic Studio-t. Fél tucat kisfilmet forgatott ez a szakmai csoport Erdély természeti szépségeiről. Aligazgatója és operatőre Bertók József volt, aki egy ideig Bukarestben is dolgozott és részt vállalt az induló román filmgyártásban. A kamera mögött álló Bertók a Nagy Háború idején haditudósítóként kezdte a pályát. A második világháború küszöbén Újaradon telepedett le és fényképészként dolgozott.

A romániai filmgyártás „gyermekcipős” időszakának helyi produkcióiról kevés információ áll rendelkezésünkre. Az bizonyos, hogy 1920 után Aradon is vetítették a mozikban az Independența României, 1912-ben készült némafilmet, amelyben először láthatták az aradiak a korabeli román színjátszás nagyjait: Elvira Popescut, Maria Filottit, Constantin Nottarat. A filmet az Urania mozi tűzte műsorára. Azt sem hallgathatjuk el, hogy olyan gazdag forgatókönyv írói, illetve színészi-rendezői pályát befutó emberek származtak el Aradról, mint Cziffra Géza, Fehér Imre és Jávor Pál.

Sztármozi a Bohus-palotában

A némafilmek hőskorában egy korszerű, kizárólag mozinak megépített terem újdonság országszerte. Főleg vidéken. Nos, a Bohus-palota Zrínyi utcai földszintjén az Apolló mozi új termének a megnyitása valóban szenzáció volt. Az Apolló és az Uránia akkoriban felkapott elnevezése volt a filmvetítésre átalakított termeknek. (Az előbbi a görög mitológiában a művészetek istene, az utóbbi egyike a kilenc múzsának.) Szinte minden nagyobb erdélyi városban nyílt ilyen vagy hasonló nevű mozgókép-színház. A brassói Apolló például 600 néző befogadására volt alkalmas.

Aradon az Andrássy úti (ma Forradalom útja) Lloyd-palota improvizált terméből 1913-ban a Bohus-palotába átköltöző vállalkozás nagy reményeket fűzött az elődjénél jóval nagyobb befogadóképességű, korszerű helyiséghez, amelynek színpadán a vászon közelében a zenei aláfestést biztosító kis zenekar is elfért. Ez volt Arad első, kimondottan filmvetítési célra kialakított filmszínháza. Az elegáns moziba három bejáraton juthattak be a nézők. A bejáratokat kovácsoltvas, konzolos üveglapokkal fedett elegáns tetővel látták el. A bejárat melletti keskeny folyosón volt a jegypénztár, a belső, tágasabb előcsarnokból lehetett megközelíteni a karzatot.

A Függetlenség c. aradi lap szerint 1913. novemberében a műsoron három film szerepelt: 1. Mozgófénykép-újság, mely egyfajta híradó volt a legfontosabb események krónikája, 2. A milliomos cowboy (amerikai látványos vígjáték 2 felvonásban, 3. A hatalmas harmadik (társadalmi dráma 4 felvonásban.) Az előadásokat délután fél 6 órától este 11 óráig folytatólagosan vetítették, lehetőséget nyújtva a nézőknek, hogy egyszeri jegyvásárlással többször is megtekintsék a produkciókat. Minden egyes alkalommal a hirdetők arra kérték a hölgyeket, hogy a zavartalan látási viszonyok érdekében kalap nélkül jelenjenek meg.

Az Apollóban 1914. januárjában vetítették Az elűzött fiú, majd a Maxi és a milliomos nyakék, illetve az Egy szélhámos tragédiája filmeket, kevéssel később a békeidők utolsó hónapjainak kulturális „csemegéje” hatalmas port vert fel Aradon. Hírül adták ugyanis a lapok, hogy a sztárok sztárja, a nők bálványa, Valdemar Psilander, a dániai Nordisk filmstúdió (akkoriban a legismertebb európai filmgyár) vezető művésze, az első filmsztárok egyike (rövid élete ellenére mintegy 80 produkcióban játszott) és társulata elfogadta Szendrey Mihály aradi színházigazgató meghívását. Budapesti turnéját követően Aradon is jelen lesz egyik filmje bemutatóján. Március 20-án, pénteken és szombaton Psilander a Dalborg báró fogadása című, hét képből álló szkeccsben lép fel. A készülődés óriási volt. Aradon szétkapkodták az Incze Sándor, Harsányi Zsolt író és Korda Sándor (a későbbi világhírű rendező) szerkesztésében Budapesten megjelenő, Aradon is forgalmazott Színházi Élet és Mozi Psilander-különszámát, a címlapon „az isteni” Valdemar portréjával.

(Az 1912-ben induló magazin a két világháború közötti időszak egyik sikerlapja volt a magyar nyelvterületeken. Olykor könyvnyi vastagságban került ki a nyomdából. Karinthy Frigyestől Szép Ernőig és Móricz Zsigmondig a legkiválóbb magyar írók is közöltek írásokat a színházi és filmvilág újdonságait tartalmazó művészeti szaklapban. Érdekességként említem meg, hogy Budapesten az Aradi utcában volt a magazin szerkesztősége és kiadóhivatala és a balkáni országokon kívül Csehszlovákiában, Németországban, Olaszországban és Amerikában is voltak előfizetői.) A látogatás hetében az Apollóban Az ördög cimborája c. filmet tűzték műsorra Psilander főszereplésével.

A nők bálványa Aradon

A látogatás híre felbolygatta a várost. Psilander Aradon? A rendőrfőkapitány a látogatás napjaira érvényes még az akkori körülmények között is fura szabályrendeletet adott ki: „Tekintettel a nők részéről várható nagyfokú csoportosulásra, a zavargás és a tülekedés elkerülése végett e napokra a férfiak közlekedés céljaira kizárólag a mellékutcákat vehetik igénybe. Nők 10 éven (!) alul és 60 éven felül egyáltalán nem bocsátandók az utcára. Reggel 7 óra előtt és este 10 óra után autogramért jelentkezni szigorúan tilos.” „Az előreláthatólag nagymértékben megnövekedett levélpostai forgalom sima lebonyolítása érdekében a leveleket olvashatóan címezzék… Azon leveleket, amelyekben kulcsok tétetnek (!?) nem fogják kézbesíteni.”

A sztárok sztárja a pesti gyorssal érkezett az aradi vasútállomásra. Prémes kabátot, cilindert, fehér kesztyűt viselt. Nem sokat foglalkozott a peronon ácsorgó népes tisztelők, sőt imádók seregével. Autóba ült és szálláshelyére, a Fehér Kereszt hotelbe vitette magát. A hölgyek megostromolták a szállodát, de Psilander senkit se fogadott. Farkas Ferenc dr., színikritikus a turné rendezőjétől kapott litografált autogramot osztott szét közöttük.

Közben a szervezők változtattak az eredeti elképzelésen. Úgy gondolták, hogy az Apolló nem elég tágas az érdeklődők hatalmas tömegének befogadására. Az előadás színhelyéül, utolsó pillanatban, a Nemzeti Színház termét jelölték ki. Szerencse, hogy a mozitól karnyújtásnyira volt az új helyszín, így a közönség gyorsan irányt változtatott és megostromolta a színház bejáratát. (Az előadás előtt a nézőtéren a legújabb divatparfümöt, a Rococót szórták szét.)

Milyen volt maga a fellépés? Másnap, (március 22.) az Arad és Vidéke egy rövid versikével éreztette, hogy a rajongott filmcsillag nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket: „Egy úr frakkban/ A lába lakkban/ Fején cilinder/ Ez Psilander.” A film után a rajongott színész is színpadra állt és elénekelte magyarul (a lap tudósítója szerint, rettentően raccsolva), a Szép asszonynak kurizálok c. dalt, majd „kezicsókolommal” köszönt el a színház termét zsúfolásig megtöltő, hálás publikumtól. Az Aradi Közlöny névtelen riportere is fanyalgott: „Nagy pozőr, jóképű ember, gyenge színész.” Majd megszellőztette, a féltve őrzött kulisszatitkot, azaz, hogy a sztár milyen csillagászati honoráriumért volt hajlandó eljönni Aradra.

Psilander korai halála után, 1918-ban tűzték műsorra utolsó filmjét az Apollóban.

*

Gyászünnepély Aradon címmel 1918. október 6-án (a szabadságharc 13 honvédtábornoka aradi kivégzésének évfordulóján) forgattak dokumentfilmet a Maros-parti városban a korabeli pesti filmhíradósok. A spanyolnátha-világjárvány miatt a film nem került akkoriban a közönség elé.

A mozi népszerűségét az első világháború alatt bevezetett megszorítások sem tudták megtörni. Igaz, a város a tüzelőanyag-hiány miatt némileg korlátozta az előadások számát, de ez, más erdélyi városokéhoz hasonlítva, csekély volt. Olykor a mozijegyhez egyéb, a városfejlesztést, a közbiztonságot érintő pluszköltségeket is hozzászámoltak. Mindezek ellenére a filmszínházak népszerűsége minden várakozást felülmúlt.

És a hangosfilm? Az külön történet. Erről csak annyit: 1914. január 27-én a Kultúrpalotában mutatták be a hangosfilm ősét, az ún. „beszélő mozit”. „Fonográf (hang) és kinematográf (Edison találmánya) – írták a helyi lapok. – A mozi trombitál, fuvolázik, hegedül, veri a zongorát. Aztán jönnek az énekesek. Még a kutyaugatást is felvették.” A hangosfilm hosszas kísérletezési időszak után az 1930-as évektől terjedt el Európában. Akkoriban már nem az európai stúdiók, hanem Hollywood vitte a prímet, az Apolló közönsége olyan filmcsillagokat láthatott a mozivásznon, mint Bette Davis, Judy Garland, Ingrid Bergman, Gary Cooper, Marlene Dietrich, Greta Garbo. És ekkoriban került vetítésre Aradon a Hyppolit, a lakáj (1931), elsöprő sikerű magyar „beszélő film.” Az Apollóban és a Corsóban is műsorra tűzték. Pár évvel később a Meseautót (1934), a magyar filmgyártás másik nagy sikerű produkcióját is láthatták az aradi mozibarátok.

Az 1930-as évek második felében jelenik meg a magyar filmekben és válik egyre népszerűbbé hősszerelmes szerepekben városunk szülötte, Jávor Pál. (17 éves koráig élt rövid megszakítással Aradon.) A filmtörténet két jelentős időszaka függ össze a szereplésével. Az első magyar hangosfilmben, a Hyppolit, a lakájban már játszott és a második világháború utáni első filmben, Bródy Sándor novellája alapján készült A tanítónőben (1945) övé a férfi főszerep. A filmsztár egyébként aradi gyermekévei alatt iskola helyett inkább a mozitermeket látogatta. Talán ez volt az egyik oka annak, hogy szülei ideiglenesen Szombathelyre költöztek és az ottani elemibe, majd a Főreálba íratták be Palit, a három fiútestvér közül a legnagyobb legényt. (Itt sem fejezte be a tanulmányait, ezért szülei visszatértek Aradra.)

A hangosfilm térhódításával erősödött a konkurencia-harc a városi mozik között. Az 1931-ben a Fehér Kereszt szálloda, Deák Ferenc (Eminescu) utcai részén megnyitott Corso mozi nagy előcsarnokával, különleges tetőzetével erős versenytársa lett az Apollónak. Sok filmbemutatót elhódított, sőt lassan átvette a „premier-mozi” szerepét. Több idős araditól hallottam, hogy olykor egyazon délutánon két-három filmet is megnéztek. Egyik moziból a másikba. Az Apolló és a Corso mozi között a Goldiș-ház átjáróján csak néhány percig tartott az út. Az Uránia is karnyújtásnyira volt, akárcsak a víztorony melletti ARO.

Anekdotába illő a nagyon „erkölcsös mozi” jelző. A második világháború után a Szovjetunióból feleségként Aradra került, és az államnyelvet még alig beszélő hölgy mondta ezt a Corsóról, mert külön ajtón mentek be az előcsarnokból a páros és a páratlan oldal nézői. A hölgy ugyanis a „cu soț” (páros) és „fără soț” (páratlan) megjelölést úgy értelmezte, hogy férjezettek és hajadonok.

Jávor ismét „itthon”

Az Apolló filmszínház a „rövidebbet húzta” 1946-ban is, amikor a város jeles szülötte, Jávor Pál egy erdélyi turné során több napot töltött itthon. Az Életre ítélve filmjének bemutatója előtt Jojou Pavelescu bukaresti énekesnővel lépett fel és filmdalokat énekelt. Ezúttal is, akárcsak jó harminc évvel korábban, Psilander fellépésekor, a nagyobb befogadóképességű ARO, illetve Corso mozi mellett döntöttek a szervezők. Mindezek ellenére Jávor fogadtatása se volt kevésbé forró, mint harminc évvel korábban Psilanderé. A nők százai lesték az utcán, várakoztak a szálloda előtt, hátha megpillantják. Sőt másnap, amikor egy kisvendéglőben húzatta kedvenc nótáit a prímással, szépen gyülekeztek a szebbik nem képviselői a bejárat előtti járdán.

A város egykori sztármozija 1990-ig működött. Utolsó éveiben már meglehetősen elhanyagolt, repríz moziként, ahol nem premier-filmeket vetítettek. Története során, több néven is szerepelt: Apolló, Forum, Bălcescu, Studio. A forradalmat és a rezsimváltást követő időszak elkapkodott privatizációs hulláma pedig megpecsételte sorsát. Szerencsejáték teremként használtak egy ideig, majd bérlője sorsára hagyta. Külső és belső lepusztulása azóta is folyamatos.

 Sajtóforrások

  • Alföld, Arad
  • Arad és Vidéke, Arad
  • Aradi Közlöny, Arad
  • Friss Újság, Arad
  • Függetlenség, Arad
  • Erdélyi Hírlap (Hírlap), Arad
  • Reggel, Arad
  • Vasárnap, Arad

Felhasznált irodalom

  • Film enciklopédia. Budapest, 2001.
  • Contribuții la istoria cinematografiei în România 1896–1948. (Szerk. Cantacuzino, Ion), București, 1971.
  • Jordáky Lajos: Az erdélyi némafilmgyártás története 1903–1930. Kriterion, Bukarest, 1980.
  • Puskel Péter: Palota a Zrinyi utcában. Az aradi Kölcsey Egyesület könyve, Arad, 2017.
  • Puskel Péter: 105 éves az aradi mozi. Nyugati Jelen, 2002. február 15.
  • Szekernyés János: A mozi Aradon. A film életei. A Hét Évkönyve 1988. Bukarest, 1988.

A főoldali kép a fortepan.hu-ról származik.

Tanulmányok az erdélyi magyar mozgókép történetéről című dossziénkból:



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.