Munkásgladiátorok

Stéphane Brizé: En Guerre / Sztrájk a gyárban

Meg lehet-e győzni egy nagyvállalat vezetőit, hogy ne zárjanak be egy észak-franciaországi gyárat? A Sztrájk a gyárban hősei a reménytelen helyzet ellenére gladiátorként küzdenek Stéphane Brizé szélsőségesen realista filmjében.

Az 1968-as párizsi diáklázadás és sztrájksorozat után 50 évvel mutatkozott be a Cannes-i filmfesztiválon Stéphane Brizé új filmje, a Sztrájk a gyárban pedig teljes mellszélességgel felvállalja a lázadás hagyományát. Franciaországban értenek a demonstrációkhoz, ezt a napi hírekben is folyamatosan láthatjuk, a rendezőt azonban a látványos felszín helyett az események mozgatórugói érdekelték. Mint nyilatkozta, a média a hasonló tüntetésekről általában erőszakos képekkel, szélsőséges nyilatkozatok bevágásával tudósít, ő pedig azt akarta bemutatni, mi vezet el idáig, milyen kényszerhelyzetek, drámák állnak a durva végkifejlet mögött.

Brizé már a negyedik filmjét készítette el a lassan védjegyévé váló Vincent Lindonnal, és ezúttal is Franciaország hátsó udvarába, a munkásosztály kihívásai közé kalauzol. A rendező előző, Lindon főszereplésével készült filmje, a Mennyit ér egy ember? (La loi du marché, de tulajdonképpen az összes) is hasonló kérdéseket, a karrier, életlehetőségek és életminőség kevéssé dicsőséges opcióit tárta fel éles társadalomkritikával, de eddig határozottan az egyénnel a fókuszban – a Sztrájk a gyárban azonban egy csoportot tesz meg főszereplőjévé, szó szerint. A film ugyanis a hagyományos megoldásokkal szembefordulva nem sző mellékszálakat a szereplői köré, egyedül Lindon főszereplőfiguráját látjuk villanásnyi időre a privát életében. Mindenki más, és túlnyomó többségében ő is kizárólag csoportként, ennek eltérő vehemenciájú és véleményű tagjaként látható. A film ezzel absztrahálja a felvetett problémákat, érdekcsoportok küzdelmeként festi le az eseménysorozatot, bár az vitatható, hogy ez mennyiben segíti a főszereplők problémáinak átélhetőségét.

A Sztrájk a gyárban magán viseli a francia politikai aktivizmus hagyományát, Godard dühét, hiszen a kisembereket állítja szembe egy áttekinthetetlen, felelősséget tologató gépezettel szemben. A film gyári munkás főszereplőit ugyanis cserbenhagyják a feletteseik, hiszen hiába mondtak le két éve a fizetésük egy részéről a gyár biztos működése érdekében, a vezetőség a hely bezárása mellett dönt. Ekkor tör ki a háború, amire a film eredeti címe is utal (a magyar cím kissé megtévesztő, hiszen nem sztrájkolhatsz ott, ahol nincs munka). De hogyan lehet harcolni a külföldi tulajdonú, világszerte több százezer embert foglalkoztató, profitorientált vállalat érdekei ellen? A Sztrájk a gyárban azt a kétségbeesett küzdelmet mutatja be, ahogyan a főszerepbe állított ezer ember felváltva próbál a törvény eszközeivel, kormányzati segítséggel, tárgyalásokkal és erődemonstrációval hatni a vezetőségre, majd sorra kénytelen csalódni az összes lehetőségben. A film nyitánya egy Brecht-idézettel („Aki harcol, veszíthet. Aki nem harcol, már vesztett is.”) megalapozza ezt az elszánt, ám nem sok reménnyel kecsegtető folyamatot, amelybe végül csak egy tragédia árán érkezhet változás.

A film kollázsszerűen ellentétes hangulatú és hatású jelenetek rendszeréből áll össze. Tüntetések pulzáló zenei kísérettel, a tüntetők parázs belső vitái, tárgyalótermi drámákat idéző egyeztetések a vezetőséggel és híradófelvételek váltakoznak egymással, más helyszínt vagy nézőpontot nem ismerünk meg. Ez a szerkezet látványosan leszűkíti a szereplők világát, kiemelve, mekkora veszteség számukra a szegényebb észak-franciaországi régióban kiemelten értékes munkalehetőség elvesztése. Brizé mindeközben messzemenőkig törekedett a realizmusra, a film párbeszédeit szinte teljesen improvizálták, a felvételeket próbák nélkül készítették, a stábban pedig Lindon volt az egyetlen hivatásos színész. Ennek eredményeképpen megdöbbentően valószerű film a Sztrájk a gyárban, ugyanakkor a drámai ereje is letaglózó.

Sőt, kicsit talán túlságosan is. A gladiátorként küzdő, de belső széthúzással és külső közönnyel szembesülő munkások kálváriája többnyire kimerítő szócsatákban realizálódik, amit meglehetősen megterhelő követni – a terjedelmes játékidő alatt alig jutunk lélegzethez, a felfokozott drámaiság végigdübörög a filmen. S bár Brizé vállalása – miszerint a szereplőit csupán a csoportdinamikán keresztül egyéníti – izgalmas kísérlet, főleg a zárlat tükrében talán szerencsésebb lett volna, ha vagy a főszereplőt, vagy másokat is kicsit jobban megismerünk. A Sztrájk a gyárban így is égető szociális és gazdasági kérdésekre hívja fel a figyelmet, azonban rétegfilmes megvalósítása miatt tömény és sokrétű üzenete nem biztos, hogy eljut az érintettekhez.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.