Nehéz a macsóságtól búcsút venni

Clint Eastwood: Cry Macho

Clint Eastwood túl a kilencvenen ismét felhúzta a cowboycsizmát, hogy egy minden eddiginél lassabb tempójú és alapvetően szerethető road movie-ban újrajátssza a Gran Torino alaptörténetét – ennek az „utazásnak” a végeredménye mégis felemásra sikeredett.

Clint Eastwood a Gran Torino óta következetesen építi és cizellálja saját karakterének emlékművét – és ebben a megjegyzésben semmi rosszmájúság nincsen, legfeljebb némi szelíd irónia az alkotó és műve egyik megingathatatlan híve részéről. Annál is inkább, mert ez az emlékműépítés nem nélkülözi az önreflexiót és öniróniát: a Hollywood legszívósabb utolsó mohikánjának címére eséllyel pályázó, immár a kilencvenegyedik életévét elrúgó színész-rendező a legendás spagettiwesternek és Piszkos Harry-filmek megformálta figurája elé tart öregkori görbe tükröt. Ráadásul oly módon, hogy ne rombolja le önnön nimbuszát, mégis – kritikus és önkritikus szemmel – jelezze a hőstípus inkompatibilitását az új idők új szeleivel. Ha úgy tetszik, nem dekonstruálja, hanem rekonstruálja a karaktert: az érdes modorú, keményöklű, formaságokra fittyet hányó, az önbíráskodástól sem visszariadó magányos revolverhősből egy folyton morgolódó, a megváltozott körülményekhez adaptálódni képtelen, politikailag inkorrekt, mégis szerethető, továbbra is férfias, de macsóságát némi kikacsintással kezelő öregember lett. A 2008-as Gran Torinóban ez egy dramaturgiai szempontból remekül felépített fejlődés- és megváltástörténetet eredményezett, amelyből – Eastwood korábbi bejelentése ellenére – mégsem lett hattyúdal, hiszen a figura, némileg rezignált módon, visszatért több mint tíz évvel később A csempészben, egy megindító „hosszú búcsú” részeként. Eastwood azonban, amellett, hogy időközben szorgalmasan készítette – csak a kamera mögül – filmjeit, úgy döntött, hogy ismét elhelyezi önmitológiájának egy újabb alapkövét. 

Tartozunk annyival Clint Eastwoodnak, hogy komolyan vegyük a munkáját. Nem intézhetjük el annyival a Cry Machót, hogy örüljünk neki, amiért ez a cserzett arcú vén cowboy még kilencven fölött is aktív, fáradhatatlanul készíti filmjeit, nem adja meg magát a kornak meg a korszellemnek – és nem csak kegyeleti okokból. Az N. Richard Nash hányatott sorsú regényéből/forgatókönyvéből (több mint három évtized alatt többszöri nekifutásra sem sikerült filmet forgatni belőle, pedig a főszerepre olyanok voltak esélyesek, mint Burt Lancaster, Pierce Brosnan vagy Arnold Schwarzenegger) készült opusz korántsem annyira bűnrossz, ahogyan egyes kritikák sejtetik – jó kérdés azonban, hogy ha kivonnánk belőle a Clint Eastwood-esszenciát, vagyis mindazt, amit a személyiségéhez társított karakterjegyek jelentenek, mi maradna. Az alapképlet tényleg kísértetiesen emlékeztet a Gran Torinóéra: a történet gerincét egy, a családja halálos autóbalesete után végzetesen lecsúszott, kiöregedett és kiégett egykori texasi rodeósztár és a szárnyai alá vett mexikói kissrác (valamint – apropó szárnyak – annak a Macho névre hallgató harci kakasa) közti, balhésan kezdődő, de egy hosszú utazás során megerősödő és szelíd nyugvópontra jutó kapcsolata képezi. Mike Milót (Eastwood) ugyanis arra kéri hajdani főnöke, hogy menekítse ki Mexikóból a kicsapongó, hanyag anyja mellett ott ragadt tizenhárom éves fiát – ő pedig igyekszik a maga öreges, de még mindig kemény módján eleget tenni a feladatnak. Lenne tehát tere egy kicsit buddy movie-s humorú, végül mégis komolyra forduló fejlődéstörténet és – ezzel párhuzamosan, a fiú részéről – felnövéstörténet kibontakozásának.

A benne rejlő potenciált azonban valahogyan mégsem sikerül teljesen kiaknáznia: a cselekményvezetés túlságosan „fékezett habzású” (nem az elbeszélés lassú tempójával, hanem az intenzitás hiányával van gond), a dialógusok gyakran szájbarágósak és életszerűtlenek, a karakterek (a két főszereplőt leszámítva) papírmasészerűek, a fordulatok eléggé kiszámíthatóak. Eastwood elbűvölően tud inkorrekt lenni (becsüljük meg ezt, rajta kívül nemigen engedheti meg ezt magának senki Hollywoodban), csípős megjegyzései és sztereotipikus ábrázolásai – ellentétben a Walt Kowalski-figurával – ezúttal viszont a felszínt karcolják, nélkülözik az önreflexiót és mélységet (bár igaz, közel sem olyan élesek). Amikor pedig reflektál rájuk, annál rosszabb: a macsóság túlértékeltségéről tartott kiselőadása – amellyel a mexikói kamaszfiú macsókultuszára reagál, és arra a megjegyzésére válaszol, hogy ő valamikor igazi, erős férfi volt, de ma már gyenge – didaktikus; annál is inkább, mert ebben a történetben mégiscsak ő a megmentő, aki után, hajlott kora ellenére, még mindig bomlanak a nők.

Azt írtam fentebb, hogy a Cry Macho – mindezek ellenére – nem rossz film, bár kérdéses, Eastwood nélkül mi maradna belőle. De hát Eastwoodot nem lehet kivonni a saját filmjéből, ott áll, cserzett arcú cowboy-matuzsálemként, nemcsak önnön mítoszát húzva magával, de filmes életművének referenciái mellett, távolról olyan karaktereket is megidézve, mint a Straight Story Alvinja vagy a Harry Dean Stanton-féle Lucky. És nem akkor a leginkább esendő, amikor beszél róla, hanem – és ezt minden irónia nélkül mondom – amikor a pillanatnyi, szétterülő csendben, fáradtan belenéz a naplementébe: ezúttal nem egy távolodó ló hátán, hanem egy karosszékben ülve.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.