Nekem álom, szüleimnek rémálom

Shannon Murphy: Babyteeth

A tavalyi Velencei Filmfesztiválon bemutatkozó Babyteeth kreatívan kombinálja a terminal romance és a coming-of-age alműfajait, túlmutatva számos filmes elődjén. A végeredmény egy játékos és megrázó alkotás addikcióról és az egymástól való függés csapdáiról.

A romantikus filmek műfaji skáláján hosszú évtizedek óta jelen van egy gyakran tragikus végkimenetelre ítélt történettípus, amit magyar szakzsargon híján terminal romance-nek hívhatunk. Az alműfaj sarkalatos jellemzője, hogy adott szerelmespár egyik fele fatális betegséggel küzd, amíg a másik fél kénytelen elszenvedni a tehetetlenség keserű súlyát. Az egyetemes filmtörténet egyik kultikus példája erre a Love Story, de a kortárs művészfilm is kínál támpontokat, elég ha Michael Haneke Szerelem című filmje jut az eszünkbe.

Azonban ez az alműfaj furcsa fúzión ment keresztül az elmúlt években. Ugyanis a terminal romance összetalálkozott egy másik szubzsánerrel, a coming-of-age-el, azaz a felnövéstörténetek toposzaival. A popkultúrát seperc alatt letarolta a Csillagainkban a hiba, majd érkezett egy érdekesebb indie vállalás, az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni, de voltak laposabb nyálon csúszások is, mint a Két lépés távolság. Ebben a kánonban lel otthonra Shannon Murphy ausztrál rendezőnő nagyjátékfilmes debütálása, a Babyteeth. Murphy ellenben alaposan felrázza ennek a műfajturmixnak a kliséit, így a végeredmény egy elvarázsolóan játékos és egyben drámai film lett, amiben az egymástól való függés és a gyógyszerdrogok iránti addikció formálja a szereplők közötti viszonyrendszert.

A 16 éves Milla (Eliza Scanlen) éppen hegedűórájáról tart haza, amikor összehozza őt a véletlen egy vérbeli rosszfiúval, Moses-szal (Toby Wallace). A 23 éves Moses munkanélküli és hajléktalan, de minden higiéniai igénytelenségével és felelőtlenségével együtt a vonzó szabadságot hirdeti. Milla szempillantás alatt beleesik a fiúba, aki látszólag semmitől sem fél és Mosesnek is megtetszik a lány, aki egyáltalán nem fél tőle. Persze fennáll a gyanú, hogy Moses csak ki akarja használni a felsőközéposztálybeli család féltett lánygyermekét. Milla szülei, Anna (Essie Davis) és Henry (Ben Mendelsohn) hamar eldöntik, hogy Moses nem a lányuknak való fiú, és eltiltják őket egymástól. Mindeközben Milla kemoterápiára jár, és úgy fest, egyre rosszabb az állapota. A pszichológus Henry és a nyugtatókon élő Anna rájön arra, hogy a halállal farkasszemet néző Millán a gyógyszerek sem segítenek igazán. Szülőként a lányuk egészségéért már szinte értelmetlen a küzdelem, de a boldogságáért azért még tehetnek valamit.

A forgatókönyvet Rita Kalnejais jegyzi azonos című színdarabja alapján, ami Murhpy rendezésével kiegészülve egy üdítően izgalmas dramaturgiai ívet indukál. A Babyteeth tudatosan bazírozik elődei hagyatékára és eleinte az elvárt műfaji sémák medrébe tereli a nézőt, hogy később dekonstruálja ezeket. A coming-of-age filmekre általában jellemző, hogy a fiatal hősök a felnőttek világával kerülnek erős ellentétbe. A szülők nem értik meg őket és a bagatellnek tűnő incidensekből is nagy veszekedések kerekednek. Milla valóban lázadozik szigorú szülei védelme ellen, anyja rosszindulatúnak és megkeseredettnek tűnik, apja mintha hiányozna a hétköznapokból. Ellenben a történet előrehaladtával képesek leszünk empatizálni a szülőkkel, mivel a film elég időt fordít arra, hogy megismerjük és átértékeljük őket. Anya és apa nem gonosz, csak problémákkal küzdenek. A film tehát meglepően demokratikusan bánik szereplői játékidejével és ezáltal egyértelmű lesz, hogy ez itt nem pusztán Milla (felnövés)története, hanem Milla családjának története.

Az ügyesen felépített családdinamika alapja furcsamód a gyógyszerdrogokban keresendő, amelyek olyan triviális felhanggal vannak jelen a háztartásban, mint a „mindennapi kenyerünk”. Értelemszerűen Millának szüksége van morfiumra ahhoz, hogy kibírja egyre erősödő fájdalmait. Henry pszichiáterként feleségét gyógyszerezi, aki szemmel láthatóan idegproblémákkal küzd. Legyen az Xanax vagy Zoloft, a nyugtatók nem kizárólag Annához jutnak el, de így vagy úgy Moseshez is. A gyógyszerfüggőség groteszk iróniája, hogy éppen Milla az, aki nem vágyik használatukra, hiszen már megtalálta a neki tetsző „drogot”, Mosest. Ezek az addikciók pedig hatással vannak a változó erőviszonyokra és az egymást kontrollálni akaró szereplőkre. Tagadhatatlan, hogy mindehhez a színészi játék nem keveset tesz hozzá. A Babadook révén (el)ismertté vált Essie Davis ismét lehengerlően alakítja a lelki bajok által tépett anyát, de a fiatal tehetségeket sem kell félteni. Eliza Scanlen és Toby Wallace különc párost alkotnak, de kifejezetten jól működnek együtt.

A Babyteeth egyik legemlékezetesebb vonása a képi világában rejlik. Az Andrew Commis fényképezte ausztrál urbánus terek, a családi ház modern architektúrája, a kert egzotikus madarai mind-mind a nézők retinájába égnek, nem véletlenül. A beállítások virtuozitásához hozzátartozik a laza kézikamera, a szokatlan keretezések és a finom élváltások használata, de sokat dobnak az összképen a színes jelenetcímek is, amelyek mintegy tömören leírják a jelenet cselekményét, anélkül, hogy mindent elárulnának. A film utolsó negyedében a kamera visszavesz a kísérletezésből és átáll az idilli, képeslapszerű esztétikai megoldások oldalára, mellyel együtt maga a film is egy szentimentálisabb fordulatot vesz.

Shannon Murphy debütálása összességében mégis bátor alkotás lett, egy olyan film, ami ötletesen alkalmazza szubzsánerei pozitív jegyeit és csínján bánik azok kliséivel. A Babyteeth híján van a szomorú kórházi jeleneteknek, nincsenek benne egyszerű és tiszta érzelmek, nincsenek se gyerekek, se felnőttek. Itt „csak” beteg emberek vannak, akik meg szeretnének gyógyulni egymás mellett.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.